Papírhajó

Az elmúlt egy év olyan volt, mint egy maraton. Rohanás, szünet nélküli vágtatás a folyamatos javulásért, egy jobb, nyitottabb helyért, az ösztöndíjért, a nyelvvizsgákért, a jó eredményekért, a könyvpublikációért, a blog sikeréért. Úgy gondolom, hogy ebben a sokszor embertelen hajszában jól teljesítettem és sikerült elérnem a célokat, amiket kitűztem.

Visszanézve sokszor csak a kilométerköveket látom, amik mellett elrohantam, és bele sem gondolok, hogy mennyi mindent hagytam az út mellett: verejtékcseppeket a porban, ahonnan az erőmet gyűjtöttem. Futottam, mert lebegett előttem valami és elértem: itt vagyok, de miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide? Miért kerülhettem ide?

Idén nagykorú lettem, tehát hivatalosan felnőtt, és kirepültem. Igaz, hogy félig- meddig még itthon lakok, de az életem már máshol élem, és ami nagyon fontos: én egymagam küzdöttem ki magam Duinoba, és ez az, ami számít. A konzervatív háttérből kinőtt egy nyitott és liberális ember. Igen, liberális vagyok, pedig gyerekkoromban minden vasárnap a templomban kellett ülnöm, hittanra jártam és konfirmáltam, egyházi iskolába jártam és vele együtt persze templomba; olykor már- már rigolyásan konzervatív családom pedig szintén nem ebbe az irányba lökött (anyukámat leszámítva, persze).

Árral szemben úszva értem el mindent, amit elértem.

Azt mondták, járjak templomba és higgyek, de én nem mentem el és erősen megkérdőjeleztem az egyház hatalmát és létjogosultságát. Nem lettem konzervatív, hiszen liberális vagyok, és az alapvető értékeim sem úgy értem, ahogyan az egyház.

Azt mondták, higgyek a szeretetben úgy, hogy másokat gyűlölök. Én hittem a szeretetben és az egyenlőségben; az emberben hittem, és nem a nemzetiségben, bőrszínben, vallásban vagy szexualitásban.

Azt mondták, higgyek a nemzet erejében és feltámadásában. Én hittem benne, és keményen megkritizáltam a nemzet attitűdjét, viszonyulását a világhoz, az ország rendszerét és útját. Mert hiszek a nemzet erejében és feltámadásában.

Idén válaszúthoz értem. Egy alakulóban lévő jellemből egy még képlékenyebb szilárd halmaz lettem, aki mégis képes volt eldönteni, hogy merre akar menni. A saját erőmet választottam- azt az erőt, amit azok raktak össze nekem, akiket szeretek, és azok, akik mellett elmegyek a földi utamon. Legyen az az anyukám vagy a volt  barát, a régi óvodatárs vagy az új csoporttárs, mind- mind hozzám adtak egy kis részt, ami azóta is bennem él és fejlődik, és azzá tett, ami lettem, de még inkább azzá, ami majd leszek.

Mit érne az idén felmutatott eredményeim és sikereim díszes sora nélkülük? Elmondhatom, hogy egy hihetetlenül sikeres évet zárok most, de nem azért, mert 200-ból egy lettem, aki megnyert egy nemzetközi ösztöndíjat, vagy mert érettségiztem és felsőfokúztam. Azért volt kiemelkedően sikeres ez az évem, mert nem felejtettem el, hogy mi az igazán fontos az életben. Nem vakon rohantam a célom felé, hanem figyeltem a tájra, az apró csodákra. Figyeltem az engem körülvevő szeretetre, és mert figyeltem rá, részese lettem, és mert részese lettem, önmagamban is megtaláltam a békét.

Boldog vagyok, mert ilyen életem lehet. Köszönöm mindenkinek, akivel megoszthattam a 2009-es évet! Köszönöm, hogy velem együtt utaztatok a Papírhajó fedélzetén! Mindnyájatoknak boldogságban, szeretetben és sikerekben gazdag új évet kívánok!

3.0.0 captain@paperboat.hu

Mielőtt elutaznék Olaszországba (ami egészen pontosan egy hét múlva lesz… ÚRISTEN), mindenképpen akartam ‘írni’ egy ilyen bejegyzést.

Nem azért, mert nincs ihletem, hanem egyszerűen azért, mert szeptembertől úgy érzem, új életet kezdek, és ezt a blogom piszkozatos mappájának kiürítésével kell kezdenem. Amiből eddig nem lett bejegyzés, abból ezután sem lesz, ami eddig nem lett publikálva, az már nem lényeges annyira, hogy önálló bejegyzés legyen. Elvégre selejteznem kell. Van, ami viszek, van, ami marad. Íme tehát a kiadatlan művek!

Végtelenül kezdettelen, 2009. április 14.

Tulajdonképpen én nagyon nem értem magam. Miért okoz nekem mindez meglepetést? Miért lepődök még meg rajta? Annyi de annyi időm lett volna már felfogni- és talán fel is fogtam, csak nem tudatosítottam magamban- hogy ez így van és kész.

Ha nem most, akkor egy évvel később, de ugyanúgy megtörténik. Újabb búcsú, újabb könnyek, újabb fogadalmak hogy örökké és soha véget nem érően igen barátok maradunk és keressük egymás és el nem szakadunk és teszünk még igen ezernyi és ezernyi ígéretet amit tudjuk hogy nehezen tartunk majd be, de mondjuk mert ezt kívánja tőlünk a helyzet, a Sors, az Isten, vagy simán csak a saját lelkiismeretünk…?

Az élet folyamatos búcsúzás. Búcsúzással kezdődött, amikor el kellett köszönni az anyaméh biztonságától és kitörni ebbe a világba, majd búcsúzni az otthon biztonságától amikor iskolába kellett menni vagy előtte óvodába, búcsúzni az iskolatársaktól amikor felsőbb osztályba kellett lépni, búcsúzni a régi iskolától amikor a középiskola került sorra, és most innen is búcsúzni kell. Előbb vagy utóbb, de kell. Ha nem most, akkor egy évvel később, de ugyanúgy megtörténik.

De akkor így mi értelme van? Miért kellett idejönni és megszeretni ezeket az embereket akiket úgyis el kell hagyni? Miért kellett mindennek megtörténnie? Miért kell ennyire másfelé mennie az életünknek? Miért kellett idejönni, szerelmesnek lenni?

És igen, itt jönnek a nagy válaszok, amiket én is nagyon jól tudok. Az élet nehéz, ezért sokszor el kell szakadni a szeretteinktől és ez fáj. Van úgy hogy az élet más utakra vezérel  mint szeretnénk, vagy nem egészen úgy ad meg valamit ahogyan azt reméltük. Mindennek ára van, a különbség csak az hogy előlegben vagy utólagosan fizeted meg. Megfizeted, mert áldozatokat hozol érte.

Én is sok áldozatot hoztam már sok célért. Sok szabadidőm áldoztam fel egy-egy elérni kívánt eredményért, és eddig mindennek le is arathattam a gyümölcsét. Sikerült úgy beosztanom az életem hogy mindennek legyen benne helye, sikerült egyfajta egyensúlyt találnom ami boldoggá tett. Jól sikerült megtalálni az arany középutat, és most olyan eredmény kapujában állok, amiről januárban még nem hittem volna hogy valaha is eljön. Itt élt bennem csendes reményként, álmaim tárgyaként, mélyen magamban dédelgetett vágyként és most akár valóra is válhat… és igen, akkor jön a búcsúzás, elszakadás és valami újnak a kezdete.

Mert ez az élet. Elszakadás, sírás, szomorúság, de mindezek által részesei leszünk valami újnak, valaminek, ami új értelmet adhat az életünknek, új örömökkel, élményekkel töltheti fel, és ha eljön az ideje, akkor onnan is tovább kell lépni, tovább tovább tovább megint és megint… sosincs vége.

Hol volt, hol nem… 2009. június 1.

Eddig sem volt titok előttetek a Zsombor és köztem lévő erős érzelmi kötődés. Néha már- már úgy érzem az élet, amelyet élünk tulajdonképpen egy és ugyanaz- eltekintve a ténytől, hogy feloldhatatlan ellentét feszül köztünk. Én sokkal higgadtabb vagyok, ő pedig egy igazi kis vadóc, én inkább köntörfalazok míg ő nyersen megfogalmazza véleményét… ezer és ezer ilyen apró, tehát lényeges dologban különbözünk egymástól, mégis legjobb barátok vagyunk immáron lassan 18 éve.

Ugyanazon a verőfényes júniusi hétfőn születtünk, ugyanabban az utcában laktunk, szomszédok voltunk. Unokatestvérem egy évvel és egy nappal utánunk jött világra és szintén szomszéd volt a Szentháromság utcában, így az, hogy elválaszthatatlan triót alkottunk egyértelműen csakis az Isten akarata lehet. Biztosan nem így intézte volna a dolgokat a Bölcs Öreg, ha nem kellene így lenniük.

Olyannyira erős kötelék alakult ki hármunk között, hogy gyakran egymás nagyszüleihez is elkísértük a másikat vagy másik kettőt, amit mi módfelett élveztünk, de a drága nagymamák már nem annyira- főleg hogy csínytevéseink nagy részét a megfiatalodó nagypapák tevékeny közreműködésével követtük el. Ezért érthető, hogy nagymamánk miért nem volt oda Zsomborért, holott Nórit nagyon, engem pedig rajongásig szeretett- pedig mi sokkal merészebb csínyelkövetők voltunk. Zsombor mindig csak asszisztált, de nem ő verte le a nappali csillárját az ugrókötéllel, vagy festette be az udvari betont kékre a hálószobába szánt festékkel, vagy vakarta le a barackfák kérgét az ezüstkéssel, vagy vitt fel csigákat a nagyétkezőbe és eresztette őket szabadon, vagy boncolt békát és mutatta azt meg az ügyfeleknek. És nem is ő volt az, aki több, mint egymillió forinttal egészítette ki merő szórakozásból a könyvelést, ami persze adóköteles volt. Sosem szidták le- miért is tették volna, hiszen nem csinált ő semmit- de érezhető volt, hogy annak ellenére hogy testvérünknek éreztük, utálják- nagymamám legalábbis egészen biztosan utálta, és utálja is elszántan mind a mai napig. Nyilván egyszerűbb volt rákenni a dolgokat, mint beismerni hogy két unokájuk összeeresztve rosszabb, mint a hétcsapás.

A legnagyobb csínytevésünkben viszont nyakig benne volt. Hogy mi volt az, azt le sem merem írni, talán majd máskor. A lényeg az, hogy tényleg komoly baj lett a dologból, nagyszüleink igencsak megüthették volna a bokájukat, de szerencsére nagyapám bő kapcsolati hálója révén el tudta simítani a dolgot. (befejezetlen)

Örökké, 2009. június 4.

Szabad vagyok.

Ma a szoba is sokkal naposabb helynek tűnt utána. Kikönyököltem az ablakon és néztem az eget. Az arcomon éreztem a nap melegítő, simogató sugarait. Szabad vagyok- gondoltam, szabad és végtelen akár az ég, a napsugarak, a szellő és a víz.

Egy év után először voltam szabad. Egy éve elvesztettem az önállóságom. Egy évig nem voltam elég bátor ahhoz, hogy kimondjam, amit érzek veled kapcsolatban.

Nem tudom, hogyan érzel, de számomra a saját érzéseim az elsődlegesek most. Őszinte voltam veled. A szavak a szívemből törtek fel, egy évig érlelődtek ott. Egy év minden vívódása, kételye és majdnem két év szeretete van ezekben a szavakban. Az első őszinte, nyílt szavak egy éve.

Ma, szabadságom elvesztésének napján visszanyertem azt, amit egy éve elvesztettem. Mindkét eseménynél ott voltál. Köszönöm Neked! Köszönöm, hogy ismerhetlek, hogy voltál és vagy! Talán nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem.

Te tettél szabaddá. Te, a srác, a szerelmem.

Szeptemberben elmegyek. Már nem félek nyílt lenni. Hozzád intéztem az első igazán őszinte szavakat.

In memoriam. Örökké.

A Senkinek, 2009. június 20.

Ugye eljössz még? Ugye nem hagysz itt egyedül? Mondd, hogy gondolsz még majd rám, mondd hogy ott leszek a szívedben; mondd hogy olyan vagyok neked mint a fény és a víz, mondd hogy érzed amit én…!

Mondd, hogy mindez nem csak múló tünemény volt, nem csak a kamaszi hév lángolása, nem csak a szenvedélyek vad éji tánca, nem csak a kaján izzadságcseppek lankás mezeje…!

Kérlek, válaszolj! Kérlek, engedd hogy a hangod ismét elcsábítson, kérlek engedd hogy lágy szófuvallatod elborítsa az elmém és megölje a külvilágot…!

Kérlek, gyere közelebb! Kérlek, engedd hogy a hideg tűz és forró izgalom versenypályája legyek ismét, engedd hogy (befejezetlen)

Búcsúblogtali: 2009. augusztus 28, péntek 20:00, Eklektika

2.5.9

Egy darabig még éreztem az erős késztetést, hogy felszálljak a kecskeméti buszra a többiekkel, és egy időre itthagyjam Fagyivárost. Elvégre nemsokára úgyis itthagyom, és több, mint valószínű, hogy ez az elválás sokkal többet fog jelenteni pár könnynél és ölelésnél.

Aztán persze elment a busz, rajta az emberekkel. Én pedig csak ott álltam a buszmegállóban és néztem utána, lelkemben ezzel a furcsa érzéssel. Majd feltettem magamnak a kérdést, hogy ugyan minek kéne nekem Kecskemétre menni? Kivel akarnék én ott találkozni? Kinek kéne bármit is mondanom, vagy egyáltalán: mi értelme lenne oda mennem?

Olyan érzésem volt, mintha várnék valamire. Mintha valaminek történnie kéne. Mintha lenne még valami, amit mindenképpen tennem vagy mondanom kell azelőtt, hogy elmegyek. Mintha valaminek még jönnie kellene, mintha… de nem. Kecskemét már a múlt, Fagyiváros a jelen és Duino a jövő kezdete.

Hazajöttem és nekiláttam, hogy eltakarítsam a romokat. Gyorsabban végeztem, mint számítottam rá, így ledőltem és egy darabig csak a mennyezetet bámultam. Még mindig nem tudtam hová tenni magamban ezt az új érzést, ami a busz mellett éledt fel bennem, és ami már több volt a szimpla menni akarásnál.

Olyan ez, mintha a lelkem már elindult volna, csak én lennék még itt, mert el kell búcsúznom mindenkitől. Mintha nem tudtam volna- holott nagyon is jól tudtam- hogy az én utam egy ponton túl el fogja hagyni Magyarország határait. Furcsa, hogy érzek valamit, de hitelesen nem tudom leírni, bármennyire is próbálkozok vele.

A végjáték elkezdődött. Innentől már erről fog szólni számomra Magyarország. Búcsúzásokról. Valaminek vége, valami végleg elment. Az örökségét pedig mélyen belém helyezte. Elment. Most minden üres. 8 nap múlva jön a helyére valami más, és megszűnik ez az üresség.

2009. augusztus 28, péntek 20:00 búcsúblogtali, Eklektika

2.5.8 captain@paperboat.hu

Mivel többen kifogásoltátok, hogy az ösztöndíjpályázat folyamata igen szegényesen dokumentált a blogon, ezért most engedek az olvasói nyomásnak- na meg amúgy is akartam róla írni- és beszámolok az egész válogatás hogyanjáról és miértjéről

Kezdjük talán az iskolák jellemzésével!

Van egy junájtid vörld kálidzsiz (direkt írom így, nem akarom, hogy ennek alapján találjanak rá a blogomra, mert az évi 3-4 ösztöndíjasból nem lenne nehéz kisakkozni, melyik is vagyok én) nevű nemzetközi szervezet, melynek 12 iskolája van világszerte (Wales, Olaszország, Norvégia, Bosznia, Dél-Afrika, India, Szingapúr, Hongkong, Bolívia, USA, Kanada, Costa Rica, illetve ősszel nyílik a 13., Hollandiában), melyek diákokat fogadnak a világ minden tájáról, általában 70-80 országból, akik egy nehéz válogatási folyamat után nyerhetik el az iskolák által felajánlott ösztöndíjat.

És hogy mindez miért jó? Azért, mert

- az iskola a nemzetközi érettségivel zárul, amellyel gyakorlatilag világszerte egyetemek tömkelege áll nyitva az ember előtt,

- 20.000 euró értékű ösztöndíj tulajdonosaként színvonalas, általában tengerparti campusokban élhet az ember két évig egy nemzetközi csapatban,

- nem csupán az akadémiai tudásra fektetnek hangsúlyt, hanem a kötelező szociális- művészeti- és sporttevékenységek segítségével az egész embert formálják,

- az így kinevelt generáció sokkal érzékenyebb lesz a világ problémáira azáltal, hogy megszüntetik a nemzetek közötti ellenségeskedést és versengést.

És hogy hogyan kerültem én mindebbe?

A válogatási folyamatról nem fogok a legrészletesebben írni, mivel esetleg akad közöttetek olyan, aki majd szeretne részt venni a válogatáson és kijutni az egyik iskolába, versenyelőnybe pedig senkit sem szeretnék hozni.

A háromfordulós válogatás első rostáján 60-an jutottunk át a 208 érvényesen jelentkező közül. A beküldött, huszoniksz oldalas jelentkezési lapunk alapján szűrtek ki. Írnunk kellett rengeteg esszét a

- családunkról, környezetünkről

- a motivációnkról

- az iskolán kívüli tevékenységeinkről

- helyzetünkről a korosztályainkban

- közösségi munkánkról

- a sport és a művészetek szerepéről az életünkben

és hasonlók. A leghosszabb esszé, a 400-600 szavas (amit én persze semmi perc alatt megírtam, hiszen mint tudjuk, én a semmiről és képes vagyok oldalakat írni… , volt. Itt megadtak 13 szót, azok közül kellett 8-at (ha jól emlékszem, annyit) kiválasztani, és írni valamit. Az én esszém témája nagyjából az volt, hogy vajon nevezhető-e demokráciának egy olyan rendszer, melyben vannak emberek, akiknek félniük kell az őszinteségük következményeitől. A Félelem nélküli világ, igen, ez volt a címe Nem is olyan szar a memóriám, mint gondoltam

Meg persze tanári ajánlások, bizonyítványok fénymásolata, nyelvvizsgák fénymásolata stb.

Ezek után jött a második forduló, amely egy fél- háromnegyed órás interjú volt, melyben magát az embert akarták megismerni. Hárman kérdeztek, körben ültünk, viszonylag köteletlen légkörben, de négyünk közül csak az én arcom árult el bármiféle érzelmet. Fú Beszéltünk ott mindenről a Refin át a szakkoliig, kisebbségek, főleg cigányok helyzete, szélsőségesek, stb. Miután végeztem, eszembe jutott még csomó dolog, amit elmondhattam volna, de nem tettem, és úgy éreztem, nem jutok tovább. Kikunyeráltam, hogy hétfőn (mindez vasárnap volt) itthon maradhassak, és megvárhassam a neten az eredményt. Hát, igencsak meglepődtem, mikor láttam: behívtak az utolsó fordulóba!

Természetesen az idő repült, így én máris azon kaptam magam, hogy a 198. bejegyzésemet írom SVityónál, és hogy másnap döntőzni megyek. A döntő egy két napos csillebérci tábor volt, amelyben már csak 16-an voltunk. Itt nagyon sok dolgot csináltunk, ám ezekről hallgatni kell, mint a sír Lényeg a lényeg, fantasztikus társaság jött össze, és a két nap végére mindenki úgy érezte: ha másért nem, már ezért megérte. Emlékszem, SVItyó aranyos volt és kijött elém a buszhoz, hogy elvigyen a pályaudvarra, mert mindent tudni akart első kézből

És ezek után már tudjátok, mi történt. Hétfőn várakozás, és kedden délután jött az eredmény, hogy a magyar bizottság ösztöndíjra javasol, rá egy hétre pedig az egyesület elnöke felhívott, hogy az olaszországi iskola tárt karokkal fogad

Akinek további kérdése lenne a válogatással kapcsolatban, többet szeretne tudni valamelyik iskoláról, az írjon mailt a captain@paperboat.hu –ra, mert ennél többet nem publikálok/publikálhatok Amúgy is kötelességem felvilágosítást adni, szóval csak bátran

Bábus képek pedig azért nincsenek, mert valami baja van a WLW-nek, és nem enged képeket felrakni a blogra. Azóta csinálja ezt, hogy pár napja elkezdett baszakodni, majd megjavult a blog. Nemsokára azonban ismét lesznek képek, nem kell sokat várnotok a kis kék bábura Továbbá a napokban beszélünk még majd az augusztus második felében esedékes blogtaliról is. Előre szólok, hogy nem fogadok el kifogást, mindenkit ott akarok látni

2.4.8

Az elmúlt két napban arra próbáltam rájönni, hogy vajon miért nem szeretek huzamosabb ideig itthon lenni? Nameg arra is, hogy miért nem vagyok képes már egy normális bejegyzést írni- ha nem írok egy héten legalább egy, de jó esetben kettő “érthetetlen” bejegyzést, akkor nem érzem jól magam. Úgy látszik, minden nyáron rám tör egy kisebb írói válság, de majdcsak túlélem valahogy. Ahh. (ezt az ‘ahh’-ot is audiovizuálisban közvetítem: jobb kézfej lágyan a homlokhoz simul, szem becsuk, fej enyhén oldalra dönt, és lágyan: ahh!).

Tulajdonképpen semmi dolgom, és ez nagyon nem tesz nekem jót. Először is azért, mert így van időm bosszankodni azon, hogy a rohadt hagynák ellepték a szobámat, és megették a vészhelyzet esetére félretett csokim. Konkrétan átrágták magukat a csomagoláson és egy hatalmas barna porhalmazzá bontották a Milkámat. Rohadékok.

Másodszor pedig azért nem jó, ha nincsen dolgom, mert akkor tudok gondolkodni, és az nagyon veszélyes. Mármint nem a gondolkodás maga, hanem a gondolkodás tárgyai a veszélyesek. Ha már túljutottam a Harry Potter kérdéskörön (pl.: Hogyan menekítette meg Voldemort a pálcáját, miután visszapattant rá a gyilkos átok?), akkor magamat veszem célba, és legtöbbször Duinón gondolkodom. Próbálok egyfajta képet kinyerni a rengeteg élménybeszámolóból, amit eddig kaptam, és ma először egy kicsit megijedtem az olaszországi iskolától.

A közösség és én egy kicsit talán mindig is külön fogalom voltunk. Ne értsétek félre, nagyon szeretek egy közösség tagja lenni, szeretem az embereket, szeretem megismerni őket, de ez sosem ment kimondottan könnyen. Vagy nem is tudom, helyzet adja. Melegek között például viszonylag könnyen oldódom, főleg ha már van előzetes pozitív tapasztalatom, és mivel ilyennek már bőven rendelkezek, így ezen a téren nincsen gond.

A válogatás során nagyon pozitívan csalódtam magamban.  A harmadik fordulón, Csillebércen, nagyon könnyen és gyorsan feloldódtam és lettem a csapat tagja, ami őszintén szólva még engem is meglepett. Talán addigra már túl régen nem volt alkalmam új közösségeket megismerni, vagy egyszerűen csak a légkör volt olyan, hogy minden könnyen ment, de tény, hogy iszonyatosan jó volt minden. Ez megismétlődött most is a Balatonon. Biztonságban érzem magam ebben a körben, a jelenlegi és volt ösztöndíjasok körében. Ami kicsit idegesít, az az, hogy a két másodévesem közül az egyik részéről érzek egyfajta kétkedő távolságtartást, de dolgozom azon, hogy ez megszűnjön.

Azt hiszem, természetes, hogy félek valamilyen szinten az újtól, az ismeretlentől. Azt mondják, életem legizgalmasabb és legjobb két éve fog eljönni szeptembertől. Félek, hogy nem így lesz, hogy talán mégsem lesz jó; ugyanakkor mérges vagyok magamra, amiért ezt gondolom, és le akarom győzni ezt az ártalmas gondolatot. Hiszem, hogy az életben mindennek célja van, semmi sem történik ok nélkül. Mégis miért lettem volna három évig egy viszonylag szigorú egyházi kollégiumban bentlakó, ha nem azért, hogy megedződjek és felkészüljek a magasabb távlatokra? Miért nyertem volna meg az ösztöndíjat, ha nem lennék méltó rá?

Most még csak kérdések vannak és teóriák, de 33 nap múlva minden valóságba fordul át. Az esélyt megkaptam, innentől kezdve rajtam múlik, mennyire lesz jó nekem…

2.4.7 captain@paperboat.hu

… Svityó, mert azt hiszed hogy nem, pedig de

… nemzetközi szervezet magyar ága, ami odaítélte nekem az ösztöndíjat

… emberek ebben a szervezetben, akik nagyon jófejek és jajjdehűűdeohhdeááááh:D

… Csillebérc és Balatonszepezd

… pálinka ^^

… olaszországi iskola

… nyár, még akkor is, ha az olvasóim 1/3-át elviszed és nem tudnak olvasni

… Titeket, akiket a barátaimnak hívok, és akikkel mi nem véletlenül találkoztunk, mert véletlen nincs

… bloggervilág

… liberalizmus

… szerelem <3-jelet is tudok már, de az picsás

… J.K. Rowling és Janikovszky Éva

… élet, te keserédes tenger, te égetően perzselő homokos part, te didergetően magas hegycsúcs, te… te élet.

… hülye oldalam, már csak így az előzőből kiindulva egyébként miközben írtam, a fenti mondatot Hamlet- stílusban szónokoltam, csak hogy némi vizuális és audio- élményetek is legyen a bejegyzés kapcsán

… válogatott családom

… irigység, ha ellenem irányulsz, mert jó rajtad nevetni

… szerelem

… Captain, te bloggerek bloggere, te jóképűek jóképűje, te jóseggűek jóseggűje, te minden aktív nyunyócsődörök királya, te fantasztikus. te leírhatatlan, ah, Captain

… egoizmus. Ennyi.

Szép az élet ^^ Most mindent szeretek. Persze azért SVityót egy kicsit mindennél jobban, csak hogy elhiggye.

 2.4.6

- Azt hittem, itt a vége.- mondta Zsombor.

Az az éjszaka különösen sötét volt. Az égen a csillagok is aludtak. Csak én voltam ébren, ám álmomban álmodtam. Nem vágytam erre a kalandra csak egy ágyra, amiben elszenderedve újraélhetem vágyott életem.

A második sarkon jobbra fordultam és elém tárul a hatalmas épület. Megrémültem. Egészen komikus volt a kép: én a hatalmas monstrum ellen. Én ez ellen a megannyi rejtett zuggal rendelkező, szerteágazó, senki által le nem győzött szervezet ellen. Lett volna más választásom, de a Papírhajót csak egy pillanatra horgonyoztam le és tudtam, ha a Jószerencse foka felé szeretnék tovább menni, akkor mindenképpen szükségem lesz erre a kincsre,

Felöltöttem hát fekete álarcom és futásnak eredtem. Egyenesen előre néztem, szemeim az épületen tartva, hosszú hónapok rögeszmés álmain amely most hirtelen a maga egész rémisztő valójában előttem termett, mintha legalábbis hívtam volna.

Aztán egyszer csak meglöktek. Jobbról is, majd balról, elém vágtam és hátulról is taszigálni kezdtek különböző emberek. Gyorsfutók és kullogók, céltudatosak és határozatlanok, álarcosok és őszinték, harsányak és szerények: mindféle ember, magasak és alacsonyak, csúnyák és szépek, kövérek és soványak, melegek és heterok. Nem ismertem őket de valami azt súgta, mindegyiküket ugyanaz a cél vezérli, ami engem. Pedig a kincs csak egy valakié lehet. Megszaporáztam hát lépteim. Minden erőmmel csak a közeledő kerítésre összpontosítottam és felkészítettem szívem és lelkem az ugrásra, hogy ha eljön az ideje, hatékonyan tudják szabályozni karjaim és lábaim művészi összjátékát.

Aztán ugrottam. Egy másodpercnyi rugaszkodás, örökkévalóságnak tűnő repülés melyet váratlanul édes földet érés követett. A több száz ember zsivaja is mintha kissé elcsendesedett volna, de még mindig nem voltam egyedül. Nem csak hogy nem maradtak le, akik átjutottak mind elszántak, gyorsak és ügyesek voltak, és csak néhányukon volt álarc. Úgy éreztem, nekem is le kell vetnem mert csak úgy érhetek be az épületbe ha hozzájuk hasonlóan én is a világba kiáltom, mennyire éhezem a kincsre. Mégsem tettem.

Ez vagyok én. Gyáva.

De úgy tűnik az Isten szereti a gyávákat mert a hangos bátrak mind lassultak és lassultak… én pedig néhány álarcos társammal együtt az élre törtem. Valamiféle furcsa közösségérzés alakult ki bennünk, amely már majdnem elfeledtette velünk, hogy mi valójában ellenfelek vagyunk, ugyanarra a kincsre pályázunk de csak egyikünk nyerheti el. Sokan közülünk komoly fegyverzettel készültek fel a végsőkig tartó küzdelemre.

Már láttuk az épület kapuját a domb tetején. Tudtuk, ha most beleadunk mindent, bejutunk de akkor bent már nem marad elég erőnk továbbmenni. Ezért hát lassítottunk. Fontosabb volt az életünk bármilyen kincsnél.

Természetesen lemaradtunk. Az álarctalanok elhúztak mellettünk és ocsmány szavakat kiabáltak nekünk. Nevettek rajtunk és szidtak, becsméreltek minket. Ekkor arra gondoltam: “Hogy a fenébe nem szúr a tüdejük? És ha folyton erre néznek, vajon miért nem ütköznek neki semminek? Miért van ez? Miért van, hogy egyesek olyan baromian szerencsések hogy minden körülmények között talpon maradnak és győznek, míg másoknak nem jut más, csak a keserves áron nyert vereség…?”.

Végül mi sétáltunk be kényelmesen az épületbe a hangoskodók hulláin át.

Egy folyosó indult az előcsarnokból az épület szíve felé de be volt falazva. Mindenki nekifutott, ütötte, rúgta, prüszkölt rá, megpróbálta varázslattal eltüntetni, rajzzal kaput bűvölni rá- mind hiába. A fal konokul csak állt. Mintha a szája is nevetésre rándult volna, de mi ezt nem is vettük észre. Csak utólag tűnt föl.

Végső kétségbeesésünkben egyszerre rohantuk neki. Merő véletlen volt. Egyszerre lángolt fel bennünk a gyűlölet eziránt a kegyetlen és gonosz fal iránt aki csak itt áll, még nem is magától, valaki iderakta, neki aztán könnyű! És ő meri utunkat állni? Nekünk?

“Bamm.”- vártuk, de ez elmaradt. Amikor egyikünk elbotlott, akkor vettük észre hogy már majdnem a folyosó felénél járunk, a fal pedig már sehol.

Ami innentől történt, az felér a legkínzóbb pokoli fájdalommal, olyan szívet melengető volt. Mindenfelé további folyosók és járatok nyíltak, ezeken indultunk el de folyton kereszteztük egymás útját. Összeütköztünk, megsérültünk és csak úgy tudtunk tovább menni, ha segítettünk a másikon. Sebeink a saját gyógyítás kísérletére csak elmérgesedtek és amint a másik sebét vettük kezelésbe, a sajátunk is rögtön gyógyulásnak indult. Iszonyatos érzés volt hogy az ellenfeleimen kell segítenem, ám valamiért mégis boldoggá tett ez a helyzet. Nevetni kezdtem hát. Olyan harsányan kacagtam, hogy a termek, amerre jártam mind visszhangzottam hahotázó hangomtól, melynek erősségét nem bírták a falak. Repedések nyíltak meg mindenfelé, új járatokat tárva elém.

Egy különösen veszélyes és csúszós kanyarnál aztán összeütköztem egy másik fiúval. Meggyógyítottuk egymást. Fel akart mászni egy felsőbb járatba. Segítettem neki. Egyik lábát egy kiálló kőre helyezte, másikkal az én vállaimra nehezedett és így rugaszkodott fel. Lendülete azonban lenyomta a kőt, amely egy csarnokot nyitott meg előttem amelynek legvégén ott volt a kincs!

Rohanni akartam, szállni a szélnél sebesebben- mégsem tettem. Ráérősen, csendben, szerényen vettem el a kincset a helyéről.

Majd felnyitottam szemem. Megint a Papírhajón voltam. Kezemben nem a kincsesláda, csak egy papír. Egy térkép. Most már tudom, merre van a Jószerencse foka.

- Pedig csak most kezdődik minden!- fejezte be végül Zsombor.

2.1.9