Látod, Zsombor nem tud más lenni, mint akivé teremtette őt a misztikus Felső Erő. Zsombor nem lesz sosem egy önzetlen hős, még akkor sem, ha szeret önzetlen dolgokat tenni, Zsombor mindig is fog magának olyan dolgokat követelni mint az elismerés vagy az elért eredményeinek ünneplése. Zsombor sosem lesz egy azon emberek közül, akikre felnéz, akiket igazán tisztel: Zsombor sosem lesz egy azok közül, akik azért tesznek jót, mert örömüket lelik az önzetlen szolgálatban. Zsombor azért tesz jót, mert jó érzéssel tölti el, ha jót tehet, de egy percre sem fog lemondani az elismerés neki kijáró jussáról.

Zsombor nem egy magányos ember. Nem az a típus, aki élvezi, ha valamit egyedül vihet véghez. Szeret vezető lenni, bár megtanulta már, hogy az ő helye sokszor nem az első sorban van. Minden esetre szeret emberekkel dolgozni, szereti, ha olyan emberek veszik körül, akiket tisztel, nagyra becsül és szeret. Akiket ismer, és akiktől el tud fogadni, minden hátsó gondolat vagy aggály nélkül olyan dolgokat, mint egy rossz periódus, antiszociális időszak vagy önző egyedüllét. Hiszen ő maga is ilyen, és mindig is igyekezett olyan emberekkel körülvenni magát, akikben egy kicsit önmagát látja viszont.

Hiányoznak neki ezek az emberek. Sokan mondják nekem mostanában, hogy becsüljem nagyon nagyra Zsombort, mint barátot, mint embert, mint valakit, akire a többiek felnéznek, akit a többiek tisztelnek azért, amit tesz. És én tisztelem, becsülöm, ebben nincsen hiba. De tudom – és hogyne tudnám, mikor olyannyira végletesen hasonlóak vagyunk, ő és én – hogy noha élvezi, amit csinál, minden nehézség és viszontagság ellenére, Zsombor valahol szenved ettől.

Olyan ez neki… és talán én sem tudom igazán, honnan veszem mindezt, hiszen sosem mondta, látod, hiszen ő ilyen, elvárja, hogy kitaláld, mit érez, magától sosem fogja megmondani neked, hogy neki rossz, csak jeleket küld, és elvárja, hogy te perfektül olvass azokban az érzésekben, amiket ő sem ért vagy lát át teljesen. Szóval olyan ez neki, mint egy szadista belső szándék – akarja, hogy jót tegyen, és tudja, hogy jót tesz. De fél, hogy közben elveszíti önmagát.

Zsombor nagyon nagyra becsüli az embereket, akiket szeret. Noha ez vitatható több szinten is, de Zsombor szeret magára úgy gondolni, mint aki önmaga szerencséjének kovácsa. Vitatható, de több szinten nagyon is igaz ez a kijelentés. Zsombornak hiányoznak a barátai, azok az emberek, akik mind- mind hozzátettek az ő egyéni remekművéhez. Nem olyan helyzet ez, mint amikor Olaszországban volt, és nem voltak ott az otthoni barátai, vagy fordítva, mikor az olaszországi barátai nem lehettek vele, mikor Magyarországon volt. Zsombor messze van, messze mindenkitől, mert büszkén ismét a kettes számú főutat választotta, anélkül, hogy igazán belegondolt volna, mit is jelent végigmenni ezen az úton.

Hiányzik neki a furcsa lány, aki egy mesefigurának képzeli magát, és aki mellett ő is az lehet; hiányzik neki az ő egyetlen lumper barátja; a keményen dolgozó, empatikus srác és a nagyzolós kisgyerek is. Hiányzik neki a testvére, meg az a másik, aki nem a testvére, de ő annak tekinti. Hiányzik neki az anyukája. Hiányzik neki a mindig tettre kész megmentője.

És nagyon, nagyon hiányoznak a többiek. A külföldiek. Zsombor sokszor aggódik, hogy az otthoni barátai, az otthoni szerettei zokon vehetik, hogy mennyire kihangsúlyozza az Olaszországban köttetett barátságainak elsőbbségét. Zsombor még tanul együtt élni ezzel a kínzó ürességgel, ami az édes kis olasz falu helyén keletkezett azon a borzalmas májusi napon, mikor el kellett hagynia azt. A lelke egy része azóta is ott él, és idióta perceiben Zsombor úgy gondol arra a falura, mintha a horcrux-a lenne: nélküle nem teljes, vele együtt egy egész csupán, és ez a jelenlegi állapot nem több egy megcsonkított maradványnál, ami kótyagosan keresi a helyét a megváltozott világban.

Hiányzik neki a lány, akivel először egy törött borospohár romjai felett beszélgetett, miután az cigit kért tőle; hiányzik neki a fiú, aki az egyik legtisztább lelkű ember, akit valaha ismert, és hiányzik neki a bátor harcos, a lélek kifürkészhetetlen útjainak ismerője… és hiányoznak sokan mások, a jövő nagy divatdiktátora, a kis törpilla, az első leszbikus, a sokkal idősebb nővér, az anya-apa páros, a mindenhol-alvó, a fekete ember, a kis majom, a jellemfejlődés mestere, a furi lány a filceivel és rajzaival, a fotómester, a művészetek istentigrise, Európa jövőjének nagy figurája, a leszbikus kutyájának anyukája…

Zsombor nem magányos, mert tudja, hogy ezeknek az embereknek ő mindig fontos lesz. Tudja, hogy nem tud szabadulni tőlük. Zsombor nem magányos, nem fordul magába és nem löki el a segítő kezeket.

Viszont menthetetlenül egyedül van. Zsombor egyszer régen azt írta valahol, hogy a végtelenben utazók egyszemélyes kalandra szerződtek. Ezeknek a szavaknak akkor metaforikus jelentést adott, egy jól körülírható helyzetre vonatkoztatta őket, és remélte, hogy a szavak sosem tudnak majd kitörni a jelentéstartalom béklyóiból. És nézd meg, itt van most, egyedül egy szobában, pislákoló fények és vakító fényképek erdeje közt egyedül gubbaszt a kényelmetlen ágyon: Zsombor – egyedül, a világ végén.

captain@paperboat.hu I 4.8.2 I

Ülsz gondolataid felszálló füstjének közepén. Csend, és mégis annyira beszél, hogy az már fáj. Felállnál, hogy visszaüvöltsd a csendet a zajba, mikor valójában senki sem beszél.

A hűvös novemberi szélben az otthoni tópart, a decemberi éjszakában az itthoni kikötő hiányzik. Nem tudod már mondani, merre indulsz, mikor hazamész.

Egy álomképben éltél, és tudod, lassan itt a vége. Minden álmot félbeszakít az ébredés, de hogyan lehet álom egy kézzel fogható képzet? A buborék kipukkad, de van egyáltalán fala? Létezik ez a vékony kis réteg a külvilág és közted? Van-e külvilág, és vagy-e te? És ha igen, hol vagy ezekben? Hol vagy a világban, merre tartasz majd, ha a legsötétebb éjszaka közepén riadsz fel az édenből? Elvesztél-e vajon magadban, ha nem tudod már, a sok lenyomat közül melyik vonásai között rejlenek a te ráncaid?

A végtelen kapujában váltál igazán Kapitánnyá. És csak most, a világ végén, mikor elkerülhetetlen a vízesés, amely lesodor az ismert világ térképéről, vált nyilvánvalóvá, mit is jelent ez az út a tengeren. Most, mikor már minden térkép hasztalan, mikor a világot nem vonalak hanem arcok jelentik, jöttél csak rá: beszélhetsz kikötőkről és iránytűkről, valóban sosem fogod tudni, merre vetnek a hullámok.

captain@paperboat.hu I 4.3.4 I