Szegény srácot elég hamar leírtam. Nem is az a baj hogy 20 évesen semmi tapasztalata mert attól még lehetne helyes és okos. Megjegyzem, a helyességgel még nem is lenne baj, talán az okosság is rendben van de aki egy találkozó után kiírja msn-re hogy "szeretlek", mindezt úgy hogy hozzá sem értem csak dumáltam vele, este meg nem vettem fel amikor hívott, mintegy egyértelműen demonstrálva a közelgő beszélgetésünk kimenetelét, igencsak merész ember. Tudom, magas a mércém de nem adok lejjebb. 

Igazából számomra az a rémisztő, bizarr és kissé elrettentő amit rólam gondolhat. Minek tart? A barátjának? A szerelmének? A mindörökké és tovább- társának? Minek? Példaképnek? 

Talán kicsit mindennek, de ahogy dumáltunk, bennem leginkább a példakép-érzés erősödött meg. Aki életében meleget úgy nem látott hogy tudta hogy meleg, annak az első ilyen srác valamilyen szinten nyilván példaképpé válik. Volt egy ilyen esetem nyáron is, a srácnak igen hamar kiadtam az útját, ezt akkor le is írtam. Példaképnek, első barátnak lenni nehéz és aki nem annyira egoista mint én, és már az első találkozón látom azt a fajta felindulást a szemében amely azokat az embereket jellemzi akik odaadják magukat neked csak legyen valaki végre- nem, az nem az én emberem.

Amikor én belekezdtem a meleg életbe, elkezdtem ismerkedni, tisztában voltam azzal, hogy nem istent keresek csak pasit. Ezt várom viszont. 

A példakép-dolog motoszkál a fejemben egy ideje. Mármint hogy van, aki engem tart annak. Nehezíti az ezen való gondolkodást, hogy nekem konkrét példaképen nincs. Minden emberben mást becsülök de konkrét embert nem; tisztában vagyok magammal is, tudom milyen vagyok, mit tudok és mit nem. Tudom, miben vannak hiányosságaim, miket kell pótolnom, mire van szükségem. Nincs példaképen és magamat sem tartom alkalmasnak példaképnek.

A példakép az az ember mások számára, aki már kitaposta azt az utat, amelyen követői szeretnének járni, nem? Ahelyett, hogy a saját kárukon de ugyanakkor javukra felvállalnák azt az utat, azt a sorsot amely rájuk lett szabva. Senki sem tökéletes, tehát senki sem lehet igazi példakép. Vagy tévedek?

Tévedek akkor is, amikor magamat nem tartom annak? Nem tagadom, vannak tulajdonságaim amelyeket másoknak is tudnék ajánlani, de elborzaszt amikor az egyik osztálytársam dícsér hogy milyen jó angolos vagyok és ő milyen szar és sosem lesz ilyen jó; amikor a suliban a kis hetedikesek, akik már valahol tudják magukról hogy melegek olyan leplezetlenül és áhítattal bámulnak engem, a nagyfiút hogy az már nekem kínos, amikor az egyik Papírhajó- olvasó által írt e-mail Coelho- hoz hasonlít; nem! Ne nézzetek fel rám! Nem vagyok rá érdemes, alkalmas!

Akire fel kell néznetek, az nem én vagyok: tettem, amit és ahogy tudtam, ott és úgy, ahogy és amikor lehetett. Ne nézzetek meleg példaképnek egy blog vagy egy elmondás alapján, ne tekintsetek a tanulás példaképének csak mert két tárgyból kiemelkedő vagyok, ne tartsatok lángésznek csak mert érettebb vagyok a koromnál! Nem akarok példakép lenni!

Ne tarts példának de ha van valami bennem, ami becsülendő, becsüld és kövesd, építsd ki azt az utat, amelyet én is kiépítettem hogy elérjem de ne utánozz! Mindenki más, más célokhoz máshogy jut el. Mindenki képes arra, amit akar, a különbség az elérés módjában, a megszerzés örömében és a továbbadás mikéntjében rejlik. Nem hiszem, hogy ebben annyira különc lennék. Hogy érettebb és több vagyok a korom átlagánál- tény, de ez nem jelenti azt, hogy ők is, csakúgy mint a "pályakezdő" melegek előbb vagy utóbb ne jutnának el ugyanide, szereznék meg ugyanezt. Később, de el fognak érni ugyanide, amikor én már megint máshol leszek. Egy fokkal feljebb. 

1.5.1 by Captain himself

Az emberek félnek. Félnek az újtól, a változástól, az eltérésektől. 

Amellett hogy félnek, nincsenek rá felkészülve. Nem elég erősek, nem tudják elfogadni azt, amely talán őket is hajtja.

Ezen azonban lehet segíteni. Mindent le lehet győzni, csak akarni kell. Meg lehet valósítani önmagunkat a világgal szemben is.

Erre jó példák a blogok. 

Hiszem hogy mi, bloggerek mind felelősséggel tartozunk azokért, akik olvasnak minket. Azzal, hogy a lelkünk egy darabját beleírjuk a blogjainkba, átadjuk azt nekik. Nem tudhatjuk, mikor ki mit olvas, mit fogad meg, mekkora hatással lesz az életére. 

A felelősség kötelezettséget von maga után: tenni kell az olvasókért, mindazokért akik sorsközösségben vannak velünk. 

Magyarországon és a világ minde táján vannak melegek. Melegek, akiknek ugyanazt az utat kell végigjárniuk, amely út az elfogadáshoz vezet, önmagunk elfogadásához, amely nélkül nem lehet teljes életet élni.

Ez az út nehéz és rögös. Fiatalon megtenni pedig olyan kihívás amelyre nem sokan képesek.

Van négy fiatal melegblogger, akik ezen az úton járnak. Iguazu, Matin, Spikey és én blogjainkban képet adunk arról, hogyan vesszük az akadályokat, hogyan jutunk egyre tovább ezen az úton, hogyan növünk, fejlődünk főleg lelkiekben. 

Mi négyen abból a korosztályból vagyunk, ahol a türelmetlenség talán a legnagyobb. Sok hasonló korú meleg srác küzdhet sok kérdéssel amelyre keresi, de nem találja a választ. 

Ezért úgy döntöttünk hogy útjára indítjuk a GayTalk blogot, kapaszkodóként mindenkinek aki vágyik egy olyan helyre, amely az egyéni blogjainkon túl olyan élményeket ad amelyek a meleg mindennapi élethez szervesen kapcsolódnak. A coming outtól kezdve a pasikeresésen át a szerelemig, kötetlenül, szabadon négy olyan sráctól, akik közülök valók.

Reméljük, ezzel segíteni tudunk. Várunk mindenkit, idővel a GayTalk reméljük, minden kérdésre választ tud adni. Hol konkrétan, hol a sorok között. 

Kérem miden bloggertársam, hogy linkelje a GayTalk blogot, adjon róla hírt a saját olvasóinak a blogjában mert fontosnak tartjuk hogy minél több meleg, főleg fiatal meleg tudjon erről a blogról. Köszönjük!

1.4.8 by Captain himself

Tulajdonképpen lehet olyan hogy valaki szeret meleg lenni? Ez egy olyan dolog amire büszkék lehetünk? Vagy büszkének kell lennünk rá? 

Mert ez egyáltalán nem olyan dolog, amit mi elértünk, vagy akármit is tettünk volna érte. Ez egy állapot, amiben vagyunk és a kisujjunkat sem mozdítottuk érte vagy egy szalmaszálat nem tettünk keresztbe azért hogy ilyenek legyünk.

Szóval eredendően nulla munkánk van benne ezért szerintem büszkék nagyon nem lehetünk rá, Büszke valamire akkor lehet az ember ha tett érte, ha belefektetett sok munkát, energiát, tudást, ha küzdött azért hogy elérje és innentől kezdve a végkimenetel elhanyagolható. A folyamat az, ami fontos. Nem az hogy mondjuk megkaptam-e a művészeti alapiskola kiváló tanulója címet, amit egyébként anno nem kaptam meg noha tényleg végig kiváló voltam. Talán akkor rosszul esett de rájöttem hogy mindegy, hiszen végiggondolva az eredményeim érdemes volt oda járni és szívesen fogadnak a mai napig. A díj elenyésző, az értékek, az élmények melyeket teremtettem, melyeknek részese voltam, azok örökké megmaradnak és felülírnak mindent. És erre… erre nagyon büszke vagyok, mert rengeteget tettem érte.

És sokan érvelhetnek még azzal hogy ha nem lehetsz büszke olyan dologra, amiért nem tettél akkor nuku a nemzeti öntudatnak is?

Szóval most ragadom meg az alkalmat hogy leszögezzek valamit ami nagyon fontos.

Attól hogy nem vagy rá büszke nem jelenti azt hogy nem táplálhatsz egyfajta pozitív érzést mibenléted irányába ami nagyon fontos mert erősíti a közösség érzését és egy jó közösség csodákra képes. Lehet a közösség egy kisebbség vagy nemzet, lényegtelen, ha olyan értékeket őriz amelyek érdemessé teszik rá- és nem utolsó sorban ezeket jól ki tudja használni- akkor sikeres lesz és szép jövő áll előtte.

Büszkének pedig akkor lehetsz hovatartozásodra, hogyha a közösség tagjaként eredményt mutattál fel, ha értékes tagja vagy vagy voltál annak a közösségnek, ha nem csak haszonélvezője a rendszernek hanem munkát végző és értéket előállító tagja. Szerintem.

Valahonnan innen ered a túlzott nemzeti öntudat is, nem? Vagy nevezzük nevén: a radikalizmus, a szó legnegatívabb értelmében, hiszen aki ilyen nagy hévvel veti bele magát ebbe az egész "magyarvagyok" vagy éppen "melegvagyok és húdejó nekem és ti meg bek*phatjátok" dologba annak nem kevés elfedni- és lepleznivalója van amit így tesz meg. 

Az meg hogy szeretek-e meleg lenni vagy egyáltalán, szeretek-e egy közösséghez tartozni az meg teljesen mellékes mert szeretem, nem szeretem ez van. A sorsa elől senki nem tud megszökni, vállalnia kell. Ha vállalja és így tudatosan fog neki a jövője és élete építésének, ha küzd akkor mindenképpen lesz eredménye és összességében boldog élete lesz. Nem lehet különválasztani a melegséget az ember életétől így a kérdésre, hogy szeret-e meleg lenni szerintem érdemben nem lehet választ adni.

Fogalmam sincs egyébként hogy ez a téma hogyan ötlött fel bennem, egyszerűen csak jött. A héten két tantárgy tanulása közti pillanatnyi szünetekben, vagy éppen a frissen a "futották még" kategóriába átsorolt msn-partnerrel való beszélgetés szüleménye. És most meg vagyok sértve. De vérig. 

1.2.5 by Captain himself

Sőt, mondhatnánk:
visszaemlékezés, de ez elég furcsa lenne egy 17 éves sráctól aki még
nem sok mindenre emlékezhet vissza De mindent, amire igen most leír.
Ez a co-story azért születik most, mert rettenetes szembesülni hány
hozzám hasonló korú meleg van aki nem mer előbújni (de utálom ezt a
szót!) mert fél a reakciótól. S ha körülnézünk, van is rá okuk. Ezeknek
a taglalása viszont most kimarad mert különben végtelenül hosszú lenne
a bejegyzés

Szóval. Igazából már 13 éves
korom körül kezdtem érezni hogy valami nagyon nincs úgy mint ahogy a
többieknél, mert már kisebb koromban is valahogy olyan… nem is tudom
hogyan kívják azt az érzést, ahogy a jó pasikra gondotam, vagy igazán
én sem tudom megnevezni ezt az egészet hogy mi volt, nem tudtam
megmagyarázni hogy mi, de valami vonzott a fiúkhoz. Akkor még nem
tudtam rá magyarázatot, most már azonban teljesen világos a helyzet: ez
nem volt más, mint az apahiány. Talán ez volt az, ami már jóval idő
előtt előhozta ezt az érzést. 

Ahogy megéreztem hogy
valószínűleg meleg vagyok, regisztráltam a randira, ám ez a
regisztráció nem volt hosszú életű, töröltem a profilom. Hogy miért?
Gyávaságból, megfutamodásból…? Nem, egyszerűen csak azért mert
körülnéztem és láttam hogy az még korántsem az én terepem. Irányt
váltottam hát és 14 éves korom végéig egy csajra hajtottam. Közben
persze meg-meg kísértettek a fiúk, férfiak ábrándjai, és gondolatban…
nagyon, nagyon, nagyon sok dolgot csináltam amit akkor még egy olyan
dolognak minősítettem amivel ráérek később is foglalkozni, vagy talán
majd nem is kell mert elmúlik. És ebben a hitben mentem gimnáziumba és
egyúttal kollégiumba.

Egy teljesen új világba
csöppentem, aminek annyi negatívuma volt (van) hogy felsorolni sem
lenne elég de már szeptemberben megláttam az akkor számomra egyetlen
pozitívumot: nincsenek szülők. A magam ura vagyok (a megadott kereteken
belül), azt teszek amit akarok, úgy ahogy akarok, nem kell elszámolnom
vele senkinek…

Emlékeztem egy mail-címre a
múltból. Kipróbáltam, még működött. Az első meleg élményem pedig egy
alkalmi volt, 15 évesen. Innentől kezdve olyan időszaka következett az
életemnek amire nagyon nem vagyok büszke de valahol talán mégis hasznos
volt, hiszen a tartós kapcsolataimba már nem tapasztalatlanként vágtam
bele hanem valamiféle kis előismeret birtokában. Az alkalmikat nem
részletezem mert… mert szóval nem és kész  

Az első coming-outom az első
barátom idején jött el, 15 éves koromban, 2007 februárjában. Hosszas
gondolkodás után unokatesóm választottam ki, és neki mondtam el a
valóságot, kicsit gyengített verzióban: biszex vagyok, hazudtam neki.
Persze én is jól tudtam hogy ez nem így van, de sokkal könnyebb volt
ezt a félmegoldást választani, hiszen akkor még talán én sem tudtam
teljesen szembenézni a ténnyel, hogy márpedig meleg vagyok, akár
tetszik, akár nem.

Rettenetes félelem volt bennem,
hogy hogyan fog reagálni. Ottaludtam nála egy szombati napon, a szülei
nem voltak otthon de teljesen jól reagált. Semmi változás nem állt be a
kettőnk kapcsolatában sőt, még szorosabb lett (ha lehet ennél szorosabb
még, egymás szomszédságában, együtt nőttünk fel), ő volt az aki minden
barátom ismerte, akivel szemben azóta is kötelességemnek érzem a
barátaim bemutatását. 

Az első co sikere felbuzdított
és vallomások sorozatát indítottam el, elmondtam gyakorlatilag
mindenkinek akiket a barátaimnek neveztem, akiket érdemesnek tartottam
rá, bár egy elég sajátos módon: levélben írtam le nekik (nem voltam
elég erős a szóbeli vallomáshoz) és természetesen a bi-dumát adtam be
nekik.

Közben szakítottam az első barátommal és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy anyukám is beavassam.

A szüleim elváltak, anyukám
mindig is úgy nevelt hogy fogadjam el magam olyannak, amilyen vagyok,
ne akarjam megváltoztatni magam, így kell jónak lennem. Tehát modern
nevelést kaptam de mégis féltem, mert elég jól ismertem a családom.
Tudtam, hogy konzervatív, bár anyukám ilyen téren liberális (nem a
politikai irányzatokra célzok ezekkel a jelzőkkel), mindenit egyénileg
ítél meg és nem kirekesztő, diszkriminatív. 

Nála is a leveles megoldást
választottam, vasárnap este megírtam neki a levelet, én visszajöttem a
koliba és vártam… és vártam… és hívott.

Hatalmas megkönnyebbülés volt. 
Hogy így is a fia vagyok, hogy így is szeret, hogy dehogy tagad ki,
csak arra kér hogy vigyázzak magamra és legyek vele mindig őszinte és
nyílt (ennek igyekszem is eleget tenni).

Ez pedig elég önbizalmat és
lendületet adott ahhoz, hogy mindenkinek elmondjam a teljes igazságot:
meleg vagyok. Csakis és kizárólag a fiúk érdekelnek.

Mielőtt beavattam valakit,
nagyon féltem, hogyan fog reagálni. Negatív tapasztalatom nem volt egy
coming-outomnál sem, soha, senkinél. Sőt, életem egyik legjobb
döntésének tartom hogy mindezt akkor tettem meg és mindenkit beavattam.
Így nyílt tudtam lenni és őszinte, az engem ért megrázkódtatásokat
sokkal könnyebben el tudtam viselni mert voltak, akik átsegítettek a
nehéz időszakokon, akikkel mindig őszinte tudtam lenni, korlátok
nélkül. A tény, hogy meleg vagyok nem szétzilálta de megerősítette a
kapcsolataim. Ennek köszönhetően ma már ott tartok, hogy nem félek nem
titkolni melegségem. Az iskolám persze továbbra is tabu-terület ezen a
téren, de új ismerőseim előtt már teljesen őszinte tudok lenni. Magam
lehetek, teljes egészben. 

Remélem, hogy ez a történet
segít mindenkinek aki co-gondokkal küzd. Egy örök érvényű igazság
létezik szerintem: aki igazán, feltétel nélkül, csak magadért szeret
azt nem fogja zavarni a dolog sőt, ha lehet még jobban fog szeretni
mert őszinte voltál vele és át fogja érezni, hogy nem volt könnyű
megosztanod vele terhedet. 

Aki pedig elhagy, elfordul
tőled esetleg utál… lehet akárki, nem szeretett igazán, vagy
szeretete nem volt elég erős ahhoz hogy felülemelkedjen az
előítéletein. Az élet nem tündérmese, ez is benne van a pakliban és én
sem ringatom magam abba az illúzióba, hogy az, hogy velem ez eddig még
nem történt meg nem jelenti azt, hogy nem is fog. 

-a bejegyzés itt is elérhető-

1.2.0

Picit le vagyok most törve… nem jött össze valami, amit nagyon de nagyon akartam. Valami más viszont nagyon de nagyon jól megy… és persze nem is kérdés, melyik a fontosabb

A héten kezembe akadt egy újság. A címét nem írom ide, mert ugyebár nem reklámozok ilyennek pedig főleg nem. Az említett sajtótermék egy egyházi kiadás, hogy konkrétan felekezethez kötött vagy ökumenikus-e, azt nem tudom. De ez nem is lényeg- ebben a kérdésben teljesen mindegy, hogy katolikusokról, reformátusokról vagy evangélikusokról, netán ortodoxokról beszél az ember.

Az első pár oldal átlapozása után az volt a véleményem, hogy hát oké, egészen jó, mondjuk úgy, elmegy. Ahhoz képest hogy egyházi…

De aztán, amikor a közepéhez értem (ahol még aranyos kis poszter is volt a keresztfán szenvedő Jézusról) volt egy féloldalnyi cikk, melynek már a címe is… hát, igen. "A homoszexualotás a halál- én az életet választom."

Az a mondat egy olyan amerikai ex-újságszerkesztő szájából hangzott el, akit most szállt meg a gondolat, hogy ő szentéletű lesz. Ha jól emlékszem 22 évesen lépett ki az amerikai közvélemény elé melegségét vállalva, majd elindított egy folyóiratot- persze melegeknek. Majd ő lett a tengerentúli homoszexuálisok fő szószólója, érdekképviselője… egészen 33 éves koráig- vagyis mostanáig.

A magyarázat látványos megtérésére ez volt: elkezdte olvasni a Bibilát, és egyik napról a másikra megvilágosult, s bűnei megbánásaként adta fel korábbi életét: vagyis vált látenssé… Búcsúzásképpen írta ki számítógépe monitorára a fenti mondatot.

Szóval ő az életet választja. Jó neki.

Az egyház egy nehéz téma… Csokonai Konstancinápoly c. verse passzol ide nagyon, vagyis a probléma, amiről abban ír: az egyházi fanatizmus. Mert az egyház és a hit két külön fogalom. Az egyház az az emberek által létrehozott szervezet, mely Isten nevében, de sokszor nagyon távol tőle cselekszik.

Meleg vagyok, és hiszek Istenben. Ismerem a Tízparancsolatot, de (sajnos, vagy nem sajnos) nem élek szerinte. Ismerem a bibliai történeteket, Jézus önfeláldozását, és minden este imával zárom a napot. Paradoxon? Nem. Természetes…

Nem tudom, hogy miért lesz valaki meleg. Tényleg nem. Van, aki így, van, aki úgy magyarázza. Öröklött, vagy gyermekkori hatások, de az iskolai védőnő a tesztoszteronra hivatkozott. Nem tudom, mi az igazság, de szerintem ez nem is számít. A Biblia szerint mindez azért van, mert felmenőim közül valaki nagyon súlyos bűnt követett el, s ez a büntetése ("…mert megbüntetem az atyák vétkeit a fiakon harmad és negyedíziglen") – a fia, unokája meleggé válik.

Én azonban kialakítottam egy sajátos filozófiát erre (is), mert mire nem

Isten az ember a saját képmására teremtette. Az ember elkövette az eredendő bűnt, és a világ rosszá lett. Eredendően bűnösként születünk. Miért lenne valaki bűnösebb, mint a többiek…?

Ilyen vagyok- meleg. Mert ilyennk születtem. Isten akarata szerint. Az ember azért él, hogy boldog legyen, és megtalálja élete célja felé vezető utat, s elérje azt. Közben jönnek megpróbáltatások, kudarcok, bukások, melyeken túl kell lépnie, fel kell állnia, és folytatnia kell, amíg át nem szakítja a célvonalat. Ha melegként, hát melegként. Ez vajmi keveset változtat a dolgon.

Ami igazán fontos, az az, hogy az ember milyen erkölcsileg.

Tiszta-e és egyenes, becsületes és jóravaló, segítőkész, nyitott és toleráns, hűséges a szeretteihez és hazájához… ezek számítanak. És az, hogy valaki meleg-e vagy sem, mit sem számít.

Mert a melegek nem üdvözülhetnek... a francot nem! Az egyház szerint… melyik szerint? Amelyiknek a pápái között nem egy meleg volt? Nem egynek saját fiai álltak sorfalat vatikáni beiktatásán? És még ők akarják megmondani, mi az, ami erkölcsileg helyes, avagy helytelen?

Szerintem az élet nem az, ha hátat fordítunk a létünknek. Magunknak. Ha eldobva személyiségünk, igazi énünk korcsokká válunk. Mert ez a halál.

És én nem akarok lelkileg meghalni- én az életet választom.

Most biggyesztettem be a kis angolból fordított versikét (én fordítottam! ),beteg az egész család, csak én nem. Itt fekszik a nappaliban mindenki, a monitor meg persze pont feléjük néz. Ez alapból nem baj, hisz anyum tudja, de tesóm orrára még nem kötném a dolgot, pár nem hülye ő, csak még nem fogná fel szerintem. Szóval, csak óvatosan

Ma keresztül- kasul elolvasgattam pár blogot. Meg előjöttek régi emlékek is. Mármint olyanok, melyek nem velem történtek meg, hanem hallottam innen- onnan (barátomtól, ismerőstől, baráttól) és az agyam elkezdett pörögni… csak pörgött és pörgött ezen a problémán, a felmosástól az üvegfestésen át a macska szemének kamillázásáig.

Ugyanis amikor egyszer- egyszer egy új ismerettséget kötöttem, mindenki mondta, milyen szerencsés vagyok anyukámmal, hogy ilyen könnyedén veszi, elfogadja, sőt, asszisztál hozzá, enged a barátomhoz, kikérőt ír, miegymás.

Ahogyan elmondtam neki, az sem volt semmi. Jóemlékezetű első barátom idején történt a dolog (említettem már őt, …….. …. néven fut errefelé), ő ugyanis már túlesett a nagy anyai coming-outon, és szerinte "ez alap". Ennek fejtegetésébe most hadd ne kezdjek bele, hogy mi az alap meg mi nem. Nem véletlen van annyi olyan meleg amilyen (nem negatívan értem! Egyszerű tényközlés. Senki ne vegye magára!).

Egy vasárnap este, ahogy indultam vissza középiskolai tanulmányaim folytatása alatt kijelölt tartózkodási helyemre (kolesz…), hagytam neki egy levelet, melyben minden részletesen leírtam. Gondoltam, itt lesz neki egy hét, hogy eméssze a dolgot. Meg is találta a levelet, meg is emésztette, és pénteken ugyanolyan széles mosollyal fogadott a buszmegállóban, mint mindig. Aztán persze beszéltünk a dologról… elmondta, hogy igen, ő már tulajdonképpen sejtette, mert (hogy is mondta…?) "látott már jeleket". Hála Istennek nagyon jól ismerjük egymást, szóval ezért is alakulhatott ez így. Igazán megértő volt, totál. Nem zárkózott el, kíváncsi volt, és azóta még inkább beavatom a dolgaimba- hiszen ez nálam így alap. Hogy nem hazudozok összevissza, hanem nyíltan és egyenesen, őszintén elmondom mit érzek, mi van. Mit akarok, mit szeretnék.

A barátom, amikor megismerkedtünk, elmesélte, mi történt előző pasijával. Mármint velük, úgy a kapcsolatukkal kollektíve. A (nevezzük csak így) anyja éppen akkor tudta meg, hogy fiacskája meleg. Hihetetlen balhét csapott, tragédiának, betegségnek fogta fel, egy perverziónak, barátomat pedig a megrontójának. Mint azóta kiderült, A-t sem kell félteni, de erről most nem írnék:D Ezt nem a személyeskedés helyének szántam, és nem is lesz az

Barátom eddig nem merte elmondani. S rajta kívül még nagyon sok ismerősöm nem meri, titkolja, hazudik. Mondják, hogy azért, mert félnek a reakciótól. Félnek a kitagadástól, a patáliától, attól, mivé válna a kényelmet és biztonságot nyújtó családi fészek.

Mert mivé válna? Ez csak a benne élőktől függ, illetve attól, aki megtudja. Esetünkben ez a szülő, vegyük először az anyákat (az apával majd külön foglalkozunk .

Mi van, ha az anya kiakad, nem fogadja el, "perveziója" megtagadására szólítja fel fiát, vagy akár lányát (mert leszbikusok is vannak, mindig is voltak, elég csak Szaphót olvasni)? Mi van akkor?

Akkor ez a gyerek peches, de nagyon. Ugyanis szülője abból a rétegből való, aki rohadtul irtózik az egésztől, tudomást sem akar venni róla, leírja hogy rossz, és innentől kezdve el van intézve. Rossz és kész, aki mást mond, az menjen a… na oda.

Namost. Ha egy pár gyermekvállalásra adja a fejét, az a hetero házasság egyik alapvető eleme szerintem. A szülő és a gyermek közötti kapcsolat lényege az, hogy a szülők támogassák gyermekük, segítsenek neki olyan felnőtté érni, hogy élete értelemmel legyen megtöltve, és tudja majd őket viszont segíteni, ha öregségükre már gondoskodásra szorulnak.

Milyen szülő az, aki ilyenkor önmaga megtagadására kéri, utasítja gyerekét?

Milyen szülő az, aki azzal fenyegeti meg gyerekét, hogy amennyiben nem változik meg, akkor ne számítson rá, takarodjon otthonról?

Persze, van rá példa, hogy az ember viszolyog a melegektől, míg egy hozzá nagyon közel álló ember be nem vallja neki: meleg. Onnantól kezdve megnyílik a téma felé, és toleráns lesz. Mert a szeretete nagyobb, mint viszolygása, előítéletei, mint saját korlátai. Igen, a szeretet képes minderre, az őszinte, tiszta szeretet.

Akkor adja magát a kérdés: mennyire szereti, sőt, szereti az a szülő gyermekét, aki nem tudja így elfogadni őt?

Milyen szülő az, aki ahelyett, hogy segítene gyermekének önmaga megvalósításában, abban, hogy élete minél könnyebb legyen, minél több terhet igyekezne levenni a válláról, segítene neki átvészelni az élet nagy viharait- s főleg egy ilyen nagyot!!- ridegen elfordul tőle?

Milyen szülő az, aki a maga céljai elérésére akarja felhasználni gyermekét- aki vele akarja beteljesíttetni azokat a célokat, melyeket ő maga nem tudott elérni?

Milyen szülő az, aki mindig jobban akarja tudni, mi a jó a gyermeknek- ergo olyan hülyének nézi, hogy "majd ő megmondja!"?

Én megértem, hogy ő nyilván nem ilyen életet képzelt el csemetéjének. De gyermeke sem. Nem ő választotta az utat.

AZ ÚT ADTA MAGÁT.

Könnyebb volt így felvállalni…? Könnyebb volt szembenézni magammal, velük…? Lehet.

Van egy picit sem elhanyagolható tény: az, hogy akkor épp aranykorát élte az első barátommal való kapcsolatom. Na, annál nagyobb hülyét sem látott még ez a világ, egy tökéletes hülye.

A nagy okosok azt mondják, mindennek az alapja a tapasztalás, tapasztalatok segítenek hozzá ahhoz a tudáshoz, melyre lehet alapozni.

Nah, nála aztán volt mire. Ő ugyanis a tipikus bárkinek-eladom-magam kategóriába tartozott.

Nem akarom itt szidni, de megteszem reményeim szerint nem olvasgatja a blogom, nem mintha más tenné- XD – de muszáj róla írnom. Hogy miért? Mert ő volt az első barátom. Mégha keserű szájízzel is gondolok vissza rá, de ő indított el. Csak sajnos nagyon rossz startot adott.

Egy nagy idézet tőle: “…tudod, kisfiúm, mi, melegek, tulajdonképpen ugyanúgy heterok vagyunk, csak nem áll fell a csajokra. Tudsz szeretni lányt!”

Jó nagy hülye, már ne is haragudjatok. Ha mi, melegek tulajdonképpen az általa vázolt “hetero light” kategóriába tartoznánk, akkor nem lenne miről beszélni. Csakhogy van, mert az általa képviselt tan nagyon is népszerű. Csak mindig más formába rejti magát.

Mert nézzük csak meg őt! Miután szakítottam vele (életem messzemenően legjobb döntése volt), összejött egy csajjal. Majd az “ártatlanságát” is elvesztette. Hát nem édes…? Nem!!

Mert ő sosem mondta, hogy meleg. A nagy fenét nem! Csak ügyesen véka alá rejtette. Ő, a nagy …….. …., aki olyan ügyesen és furfangosan túljárt a gonosz xyz eszén (xyz lett a későbbi nagy szerelmem)!!

Azonban köszönhetek neki valamit. Azt, hogy belerántott abba a világba, amelyet a melegek világának hívnak (más kérdés, hogy sokáig rajtam is maradt az a kétes értékű bélyeg, hogy a …….. …. exe…), és megtapasztalhattam: ez a világ is létezik, sőt, nem is olyan pici. És hogy van helyem benne, nem is akármilyen.

Hozzásegített ahhoz, hogy elkezdjem felvállalni. Arról azonban, hogy ez ilyen elfuserált lett, ugyancsak ő tehet. Nem akarta ő, nem tudatosan irányította a felvállalási folyamatom, azt teljes mértékben én vezettem, ő csak az érzelmi alapot adta alá. És hogy annak idején ő volt az érzelmi alap, nagyon nagy gáz. Fél évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy először ki merjem mondani valaki szemébe nyíltan és őszintén: igen, meleg vagyok!

…:::bezzeg ha akkor a sors mással hozott volna össze… mondjuk azzal, akivel most együtt tart:::…

Nagyon fontos, hogy minden tettünk őszinteségben menjen végbe. Bátorság kell hozzá, nem kevés, és elszántság. A jótetteink, a nemességünk azonban többszörösen fog hasznot hozni.

A coming out egy angolból fordított kifejezés, melyet arra használunk, amikor a melegek kitárulkoznak- vagyis, elmondják valakinek másságuk. Lehet így az eleje kicsit… ovisoknak való magyarázat, de jónak láttam ezzel kezdeni

Ahány meleg, annyiképpen veszi ezt. Van, aki lazán, könnyedén veszi az egészet, mondván ez ő: aki így nem tudja elfogadni és tolerálni, az magasról le van… hát, igen

Aztán megint más egyszerűen nem tudja rávenni magát. Huszon, sőt, nem egy harmincakárhány éves koráig titkolózik, úgy hiszi, jobb ha magában tartja ezt a sokak által bűnösnek titulált “elfajzást”. Van, aki talán abban reménykedik hogy így az elfolytott hajlam elmúlik.

Ez is egy hatalmas tévedés: nem hogy nem múlik el (hiszen ezt kinevelni nem lehet- mint ahogy benevelni sem…), de az elfolytott vágyak, indulatok csak felhalmozódnak, és kibírhatatlan gyötrelemt okoznak hordozójának.

A két véglet között ott a harmadik: én is ide estem bele. Nos, lássuk hogyan volt ez Most csupán azt írom le, hogyan szembesültem a “problémával”, hogyan dolgoztam fel, és hogyan jutottam el oda, hogy ideje beavatni valakit.

Tulajdonképpen csajokban sosem gondolkodtam. Vagyis… általános iskolában volt egy lány, akire nagyon hajtottam, meg úgy éreztem mintha szerelmes lettem volna belé… de nem, utólag belegondolva, tiszta fejjel és a tények teljes tudatában, sok emberrel a hátam mögött be tudom látni, hogy ez nem volt több, csupán egy kísérlet saját magam “normalizására”, vagyis mintegy önbizonyítás lett volna ha összejövünk. De erre nem került sor (az okokba ne menjünk bele). Utólag belegondolva sokszor alakították ilyen véletlenek az életem jó irányba, melyeket akkor baromi szarul éltem meg, de hosszútávon jó hatással voltak rám- vagyis a hosszú rossz nélkül nem érhetett volna egy nagyon nagyon jó dolog

Igen, a lány visszautasítása- akivel egyébként azóta is jó barátságot ápolok, és tudja rólam- is egy ilyen rövid távon rossz, hosszú távon jó dolog volt.

Az első előbújásom az első barátommal való kapcsolatom kezdetén volt: ő győzött meg, hogy ezt el kell mondanom valaminek. Egyrészt, másrészt meg addigra én is beláttam: ez így nem mehet, nem titkolózhatok és hazudozhatok mindenkinek hogy hová megyek, és hogy ki is ez a bizonyos srác, aki hirelen belesétált az életembe.

Visszagondolva, ez volt az egyetlen jó dolog, amit tett velem (meg persze tapasztalatot adott, mit hogyan kell tenni egy kapcsolatban. Például: nem kell komolyan venni, ha a kapcsolat végén az öngyilkossággal fenyegetőzik XD).

Körülnéztem magam körül, hogy ki is lehetne az áldozat…? Három ember volt az, aki eszembe jutott: az egyik egy régi barátom, akit akkor már több, mint 12 éve ismertem, és mindig is a legmesszemenőbbekig megbízható volt és megértő. A másik egy új osztálytársam, akit akkor alig fél éve ismertem, de már nagy fokon élvezte a bizalmam. A harmadik pedig az unokatesóm, aki egy évvel fiatalabb, mint én: a kezdetektől fogva nagyon jóban voltunk, tulajdonképpen minden dolgom megosztottam vele. A három ember között sorsolással döntöttem: az unokatesóm “nyert”.

Elmentem hát hozzájuk ottaludni, de előtte pár nappal bejelentettem neki, hogy majd akarok valamit mondani neki, hogy tuti ne tudjak kibújni a dolog alól.

Eljött a szombat, és nem voltak otthon a szülei, csak kettőnké volt a ház… és akkor elmondtam neki. Nagyon izgultam és féltem, hiszen soha nem csináltam ilyet előtte, és nem tudtam, hogyan fog viszonyulni az egészhez… belekezdtem hát a rizsába… és az expozíció befejezése után, amikor elértem a lényeghez, hogy elmondjam, kimondjam: meleg vagyok, lefagytam. Nem tudtam kimondani…

Így hát papírt és ceruzát kértem, és leírtam. És hatalmas megkönnyebbülésemre, nagyon jól vette. Elmondta azt, ami erőt adott ahhoz, hogy még több és több embernek elmondjam ezt: és ezért nagyon hálás vagyok neki a mai napig. Elmondta, hogy szeret, és így is szeret, bárhogy, hiszen ez nem számít: ha ilyen vagyok, így kell boldognak lennem.

Egy nagy baja volt csupán ennek az én nagy első coming-outomnak: az, hogy annyi erő még nem volt bennem, hogy tudatosítsam egyáltalán magamban a teljes igaszságot, így annak egy enyhített változatát adtam elő: mégpedig a biszex- szöveget… persze tudtam én magamban, hogy ez nem így van, és biztos vagyok benne hogy ő is tudta. De hagyta, hadd mondjam így, ha nekem ez könnyebb, és én sem erőltettem magam tovább- elég nagy erőpróba volt nekem ez így, magában. Lassan egy éve már ennek, és ezalatt rengeteg ilyen és totál nem ilyen előbújás történt. Ezeket majd később…