Papírhajó

Az esküvő

Hol is kezdjem, hol is kezdjem. Annyi mindent el akarok mondani Nektek, hogy mire mindent leírok, elkopnak az ujjaim.

Nos, kezdjük talán praktikusan az elején! Nyolcadikán esküvőn és lagzin voltam, amit megkönnyeztem. Annyira felfoghatatlan és hihetetlen számomra hogy férjhez ment egy barátom…! Ezen még nem fogok tudni túllépni egy darabig, de azért rajta leszek. A lagzi nagyon király volt, raboltam menyasszonyt meg minden, szóval igencsak social- énem adtam elő. Ez egyébként nagyon gyakran előfordul- mármint hogy idegen helyen jófej vagyok és gyorsan alkalmazkodok-, és ezen mindig meglepődök mert régebben nagyon nem így festett a helyzet, de szerencsére valami változott. Ennek pedig nagyon örülök

És az egészben az volt a legjobb hogy nem kellett táncolnom ^^

SVityó

A lagzi után SVityó nyújtott szállást. Annyira aranyos volt! Nem várt ébren, de gondoskodott róla, hogy meglepődjek, amikor belépek a lakásba, ugyanis a következő fogadott:

Ezt a tizennyolc egész nemtudomkimondanimiisez izét először nem egészen fogtam, de aztán persze leesett Sőt, olyannyira, hogy észrevettem a csodás kompozíció többi elemét is, mégpedig először

ezt. Még korábban meséltem neki, hogy a köcsög hangyák felzabálták a csokikészletem- hát pótolta A másik pedig

ez. Ő maga fabrikálta a két kis kezével Nagyon ötletes és tetszik Igazán egyedi, azóta is sokszor nézegetem. Papét pedig linkelem, mert tőle származik öt bábu- legyen ez a hála Nameg amúgy is ideje volt, facebookon már ismerem, a blogját most linkelem XD Egy költő veszett el bennem

Erdély

Rövid alvás, majd haza, itthon pedig pakolás, és éjjel 11-kor indulás Erdélybe. Na, és itt kezdődtek a bonyodalmak.

Az erdélyi csapatot apám, annak barátnője, annak gyereke, illetve a tesóm és én alkottuk. Vegyes érzelmek között ingáztam. Egyrészt minden önuralmam latba kellett vetnem, hogy ne kapjak röhögőgörcsöt azon, hogyan becézi apám a csaját (Bébibogyó), másrészt pedig a hányinger kerülgetett, mert apám persze minden ötödik percben kiselőadást rögtönzött torz ideológiai nézeteiből. Hát, nem semmi fantáziával van megáldva, ez biztos. De most komolyan, mekkora ökör az olyan, aki azt akarja bizonygatni, hogy a cigánygyilkosságokat a titkosszolgálat vitte véghez…? Ok, minimális logika van benne, de akkor is… szóval ilyen, és ehhez hasonló állításokat és azok okfejtését kellett hallgatni időről időre.

Reggelre megérkeztünk Szovátára, ott volt a szállásuk. Normális kis kéró volt, kétemeletes faház. Alul aludt apám és az ő Bogyója , felül pedig a gyerekek és én Ezt most jól esett leírni ^^ Szerencsére tehát sikerült keresztülhúzni apám egy korábbi törekvését a fiúk- lányok elrendezésre. Kitalálta ugyanis, hogy ez azért lenne jó, mert akkor tudnánk éjszaka férfidolgokról beszélni… hát, apuci, ügyesebben kell álcáznod a “kiderítem-buzi-e-a-fiam” törekvéseid

A program egyébként jó volt és élvezhető (Medve tó, Békás- szoros, Gyilkos tó, Korond, Parajd, Székelyudvarhely), és apám is moderálta magát úgy nagyjából, így komolyabb összeveszésre nem is került sor, csak a szorosban, mivel nem tudta elviselni, hogy mindenhol vagyok, csak az úton nem. Engem ugyanis betegesen vonz a víz, így legyőzhetetlen késztetést érzek, hogy minden adandó alkalommal átmásszak a korláton és a sziklákon ugráljak és másszak mindenfelé. Ausztriában ebbe majdnem bele is haltam két éve, de ez más történet Szóval ő meg akarta nekem tiltani, hogy ezt csináljam, én meg megmondtam neki, hogy ha nem tetszik neki, amit teszek, akkor ne nézzen ide. Kicsit morci volt a nap további részében

Ééés utána jött a csütörtök. Nem mentünk sehová, mivel mindenki lebetegedett- valószínűleg elkaptunk egy Romániában tomboló vírust- a szállás vezetője legalábbis ezen a véleményen volt. A sort tesóm nyitotta- hányt. Majd én következtem- hánytam, a cuccaimtól kb. két méterre, szóval sajnos néhány ruha és a két, útra elvitt cipőm is kapott… fúj :S Nem volt szívderítő látvány. Egész nap otthon feküdtünk, mindenki kidőlve, kivéve apám- ő jött-ment, kórház, orvos, gyógyszertár, teafőzés, gyógyszeradagolás, egyszóval: le a kalappal! El voltam ájulva, olyan normális volt aznap.

Miután már mindenki felépült, elmentünk Segesvárra, majd szombaton jöttünk haza.

Erdély összességében gyönyörű, de meggyőződésem, hogy sokkal többet is ki lehetne hozni belőle. A táj páratlan, de a városok enyhén szólva hagynak maguk után kívánnivalót, hogy a turistalátványosságok átlag kiépítettségéről már ne is beszéljünk. Nem akarok nagyképű magyarországinak tűnni aki elment Romániába és most osztja az észt, egyszerűen csak így látom.

Apám legújabb kalandjai

Már a hazafelé úton jelentkeztek feszültségforrások apám és köztem. Történt ugyanis, hogy sajnos én kerültem az anyósülésre, és így én voltam abban a roppant szerencsétlen helyzetben, hogy exkluzív beszámolókat hallgathattam meg a cigányokról és zsidókról alkotott véleményéből. Miközben ő elméleteinek legjavából csemegézett, én olyan erősen markoltam az ülést, hogy a kézfejemből minden vér kiment, így próbáltam levezetni a kis liberális lelkemben keletkezett feszültséget. Végül megúsztuk a dolgot komolyabb beszólás nélkül.

Egyébként vicces, de még mindig azt hiszi, jobb nálam. Egész Erdélyben rögtönzött történelemórákat akart tartani a csapatnak, melyek egytől egyik úgy végződtek, hogy megunva a páratlan baromságokat, melyeket kitalált, mindenkinek elmondtam a helyes verziót. Csak a két kedvencem emelném ki: az egyik az volt, amikor a turul-kultuszt arra akarta visszavezetni, hogy Árpád madara volt a turul. Emese meg ilyenek, ugyanmár… nem is hallott róla. A másik: szerinte 29-es válságból az országot Horthy vezette ki. Ehhez inkább kommentárt sem fűzök.

Hozzászokhatna már, hogy okosabb vagyok nála. Magát kímélne még egy tucat nagyon kínos beégéstől.

Végül a csúcspont ma jött el. Estefelé tesómmal és az én drága jó unokatesómmal <3 elmentünk mamámékhoz, mert már régen voltunk ott. Erre, hát kit találunk ott…? Apámat. Már eleve rossz kedve volt- a beszélgetésfoszlányokból ítélve azért, mert lenyújt egy ötezrest, és papám észrevette. Ezután nekiállt engem szekálni, mert engem meg előtte mamám szekált, hogy a pap már nagyon akar velem beszélni. (De hogy minek…? Állítólag az ösztöndíjamról, de ezt nagyon kötve hiszem, itt szar van a palacsintában…). Én mondtam neki hogy ok, akkor majd felemeli a telefont és felhív, de ha ő akar beszélni velem, nehogy már én rohangáljak utána…! Erre apám a “liberális cigány” jelzővel illetett engem, én pedig megmondtam neki, hogy ha valami baja van, akkor menjen és fusson két kört az utcán, de ne rajtam vezesse le a feszültségét, mire ő fogta magát, és elment. Este pedig felhívta anyukámat, és mindenféle kitalált mesét adott elő neki arról, hogy milyen bunkó vagyok a nagyszüleimmel.

Apropó nagyszülők! Titkos forrásból értesültem erről:

Apám már megint nem fizetett ki valami cuccot egy embernek, mire az, jó szokás szerint, elment nagyapámhoz, hogy fizesse ki ő. Nagyapám ezt meg is tette, és mivel az emberünk jó ismerőse, panaszkodott is neki. Azt mondta, hogy nagyon bántja, ami van. A legjobban azt sajnálja, hogy kifizette apám legelső tartozását, és hagyta a fejére nőni ezt a rohadékot (ok, ő lehet más szót használt). Arra pedig egyszerűen nem talál szavakat, hogy apám azt terjeszti úton- útfélen, hogy ő már hozzá nem értő, szenilis vénember, aki csak a napot lopja.

Azért fantasztikus… úgy belegondolva, egészen szép munkát végzett apám. Tönkretette a családot anyagilag és morálisan egyaránt. Lezüllesztette három ember egészségét (nagyapám: szívrohamok, agytrombózis, nagymamám: emésztési gondok, keresztapám: szívproblémák). Persze okom panaszra nekem a pénz miatt közvetlenül nincsen, mert mindenem megvan, ami kell, sőt… hála Istennek, teszem hozzá. De 30.000.000 forint az márpedig harmincmillió forint, és nagyapám szerint ő eddig ennyit vesztett apám miatt.

Nem tudom, mi lesz ebből… de ha nagyapám nem ír végrendeletet, akkor a cég is odalesz. De ez már megint másik téma.

2.5.5

Igazából semmi különös… leszámítva hogy csak nem nyugodott annak az orvosnak a diagnosztikája, amelyik a nem létező manduláim ítélte gyulladtnak, ezért elmentem urológiára. Nem volt hiába.

Én már akkor rohadt ideges voltam, amikor az urológián velem szemben várakozó két néni (!) fennhangon sopánkodott, hogy nade ilyen idős korban rák…!

Aztán meg frusztrált, hogy már megint látta, sőt, tapizta egy ember ott, és nem kezdett vele semmi értelmeset.

Ezek után szinte megkönnyebbültem, amikor mondta hogy visszértágulat, és 21-én műtét. Áh mondom fasza…! Nem nagy cucc, vágnak egyet a köldököm mellett- ott megy ugyanis az ér arrafelé, azt megbasszák megcsinálják úgy, hogy jó legyen és voi lá: másnap már jöhetek is ki Kész felüdülés. Ennek örömére ma reggel ismét el kellett mennem vérvételre, mert a múltkor nem teszteltek véralvadásra. Oh yeah.

Amúgy köszi Cube a mai szegedi kis idegenvezetést A kereket jók a görkorimba, már mentem is velük egy kört itthon. Igaz, még be kell járódniuk, de ez minden új kerékkel így van. Annak ellenére, hogy nem Hyper, jól mennek.

A hétvégén meg borfeszt Fagyivárosban. Yeah. Én meg dolgozom, Yeah Yeah. Apámmal. Kimondhatatlanul sok yeah. De ott lesz a barátnője is, aki jó arc, remélem ellesz azzal engem meg hagy nyugodtan végezni a munkám (jó pénzért, persze). Valódi yeah.

Aztán ha oda jutok, akkor majd írok valami értelmeset is ám, de most ennyire futotta. Már harmadik napja kelek korán, nézzétek el, hogy nem vagyok szellemileg a topon. (A korán: 8:20, 9:15, 7:25).

Egyébként olvasom az Untermanntól kölcsönkapott Battle Royale-t, ami nagyon brutál, de tövig rágom a körmeim rajta, már csak négyen vannak életben. Ezer árbóc és vitorla, alig bírom ki, hogy ne lapozzak a végére és nézzem meg ki fog nyerni

Ja, és a műtétem miatt ne aggódjatok, rutin munka, nem lesz semmi bajom. Nektek nincs olyan szerencsétek, hogy elpatkoljak, nameg Duiononak sem, hogy megússzon engem. Amúgy az urológián nagyon izgultam, mert előttem egy kuuurvajó pasi várakozott és hát… ez beindította a fantáziám, ami… igen, de nagy önuralommal végül nyugodtan mentem be. Kínos felállás lett volna.

Azért akármilyen semmitmondó kis izé lett ez a bejegyzést, számozzuk be 2.3.6-nak. Ha már normális bejegyzés írására lusta voltam, jogosan hihetitek, hogy bábus kép sem lesz. Tévedtek. Muhaha.

A Captainpapája Pálinka szeretettel vár! Ajánlatunk:

Első munkanap: Átrendezzük a palackozót! Beállítunk két új hordót, mindezt persze egyedül, úgy hogy az apánk cigizve nézi szenvedésünket. A munkaidő végén vár a finom ebéd, amit azonban nem élvezhetünk sokáig mert a meghitt légkörű családi együttlétet az ajtó lendületes becsapása közepette hagyjuk el, mivel nem bírjuk tovább elviselni apánk undorító zsidózását.

Második munkanap: Összeveszünk nagyszüleinkkel, akiknek az a legfőbb problémájuk, hogy nem tőlük kapjuk 18. születésnapunkra az arany nyakláncot, ezért minden más ajándékötletre következetesen nemet mondanak. Végül sikerül megállapodni a tulajdonunkban lévő 200 éves ezüstóra felújításáról. Este: bosszankodás, hogy miközben milliók éheznek, mi ezen problémázunk, és hogy ez milyen undorító.

Harmadik munkanap: Itt a leltár ideje! Ez az a munkaterület, ahol a lehető leginkább megnyilvánul a Captainpapája Pálinka személyiségfejlesztő-motivációs ereje. Minden alkalmazott mellé extraként jár egy idegesítő apa, aki- természetesen szájából lógó cigivel- követ minket és próbálja megmagyarázni, miért lenne jobb az OTP-s bankkártya Olaszországba, mint a Visa-s.

Negyedik munkanap: Keverjünk mézespálinkát! Ez a pálinkakészítés egyik legszebb, ám ugyanakkor legnehezebb része. Magát a folyamatot nem írhatjuk le, hiszen köt a titoktartási kötelezettség, de annyit elárulhatunk, hogy páratlan, életre szóló élményt biztosít a mézespálinka-készítő munkakör. A 30 méh és darázs folyamatos fej körüli körözése, az időközben megérkezett német- és holland vendégeknek való tolmácsolás és a szűrőlapok összeragadása- mindez persze párhuzamosan- igen hatékony türelemfejlesztő feladat.

Ötödik munkanap: Nincs, inkább elkérjük a fizetésünk a négy napra, de az ötödiket már nem vállaljuk be. Természetesen ravasz megfontolásokból fizetésemelést kérünk, így kompenzálva a kihagyott nap miatt keletkezett rést. És íme: vége is a hétnek!

Aki mindezek után kedvet érez nálunk dolgozni, az kérem jelentkezzen előzetes alkalmassági vizsgálatra Kapitánynál (ami szükséges: pszichológus jóváhagyása). Mindenkinek sok sikert kívánunk!

2.2.9

Keresztanyum az a típusú nő, aki sok mindent elvisel anélkül hogy a legkisebb jelét is mutatná. Szegénynek volt alkalma gyakorolni a tűrést, hiszen férje, a keresztapám nem más mint az én drága apám öccse, aki a családban enyhén szólva a mellőzött kategória nem egyetlen, de legfőbb képviselője.

Keresztanyum az a típusú nő, akihez nem lehet olyan kérdéssel fordulni, amelyre ne tudna válaszolni. Gondoltam a mai napig, ma ugyanis életem egy olyan momentumához érkeztünk, amelyről nem gondoltam volna hogy valaha is be fog következni.

Keresztanyum ugyanis nem tudott válaszolni a neki szegezett kérdésemre, amelyet az apámról folytatott mintegy bő tíz perces eszmecsere végén tettem fel: "És akkor nincs lehetőség rá?".

Történt ugyanis, hogy a nyomtatott sajtó közölt egy cikket, melyben jóapámmal parádézok a lehető leglelkesebben egy fesztiválon. A cikk eszmei szerzőjének kilétét nem volt nehéz felfedni, ugyanis az írás említést sem tesz a családi vállalkozás mikéntjéről, arról hogy apám nem egyedüli gyerek, valamint arról hogy én mint nem egyedüli unoka dolgozok nem egymagam ennek a vállakozásnak; arra viszont kitér hogy nem kell aggódni, nagyapám hátradőlhet, itt a hős fia aki majd megmenti és tovább építi a vállakozást.

A legborzasztóbb talán azonban tényleg az hogy ha nem történik valami hamarosan, akkor ez tényleg így lesz. Ha apám ráteszi a kezét a cégre akkor a rolót lehúzhatjuk.

Ezt a céget ugyanis nem egyszer a csoda mentette meg, nagyapám kiterjedt kapcsolati hálójának formájában. A nyári 20.000.000 Forintos büntetés elkerülése, a működési engedély visszaszerzése, a lejárató kampányok között is unikumnak számító túlélése; egyszóval nagyapám nyugdíjas évei tényleg a felhőtlen kikapcsolódás és szórakozás jegyében telnek. Amíg ő kényelmesen dolgozgat azon hogy a népszerűségi lista ötödik helyére küzdje magát meg ne adj' Isten feljebb addig apám valóban keményen folytatja a nemzedékekkel ezelőtt elkezdett építő munkát. Becsülendő a városalapítástól eljutni odáig, hogy az ember meglopja a saját családját. 

Tény, hogy a nagyapám felett kicsit eljárt az idő, de ennek a vállalkozásnak a vezetője ő; ő kapta az Ország Legjobb Pálinkája díjat, ő lett díszpolgár, ő kapott országos kitüntetéseket, őt hívták meg a nemzetközi versenyre zsűrizni, őt kérték fel Swarowski- kristállyal kirakott üvegű pálinkasorozat legyártására- ő az, aki megérdemli a dícséretet, ő az aki a tíz körmével kaparta össze amilye van. A fia, ez a szemét pedig nem tesz mást mint páváskodik az apja tollaival, majd pedig valahogy mindig kevesebbet ad vissza mint amennyit elvitt.

A legelborzasztóbb azonban talán mégis az hogy nagyapám élete sem végtelen. Akármennyire is nem szeretnénk, egyszer el fog jönni az aminek el kell jönnie és akkor szembe kell néznünk, ha nem előbb hát utóbb de nem kerülhetjük el hogy egyszer ezt a nagy jövő előtt álló vállalkozást egy olyan ember örökölje aki egy agresszív, önimádó, beteg és elkényeztetett örök gyerek. Aki lenyúlta a lovagrendi tagságot, ezzel bizonyítva hogy ő tényleg valaki és rátermett a vállalkozás vezetésére. Aki szétzúzta a családot, elkártyázza és játékgépekbe dobálja négy gyerek örökségét, aki egyre mélyebbre nyomja a saját öccsét azért hogy ő maga felszínen maradhasson és akit nem tud senki és semmi meggátolni abban hogy az életformáját feladja, akit belátásra bírni senki sem tud, aki kívül áll minden felügyeleten és aki nem ismer sem Istent sem embert: ő az én apám, az első számú örökös. 

A sikertörténetnek pedig ezáltal vége: a cég előbb-utóbb a pusztulás útjára fog lépni és lassan de biztosan el fognak tűnni a földek, a gyümölcsök, a hordók, a rekeszek, a gépek, a kocsik, az üvegek, a ház, a jogok, az engedélyek… és ott leszünk mi, a leendő örökösök, akik nem kapnak majd semmit csak tapasztalatot hogy 'Na gyerekek, így nem szabad!'. 

Egy apró reménysugár talán látszik a sötétségben: ha nagyapám a struccpolitikáját feladva rendelkezik arról hogy mindez ne történhessen meg, ha ír egy végrendeletet akkor elkerülhető lenne mindez, ha még idejében átírat mindent a kisebbik fiára vagy az unokáira, akkor talán fennmaradhat a lehetősége annak hogy jól szervezetten, nagyobb csapatban és egy akarat szerint mehessen tovább az amit évtizedekkel ezelőtt elkezdtek.

És ha most pénzsóvárnak tartotok vagy haszonlesőnek, tegyétek- én tudom hogy nem vagyok az. Nem az érdekel hogy én kapjam a legjobb kocsit vagy a menőbb részleg engedélyét majd egyszer; hanem az hogy amiért a családom küzd lassan egy évszázada, egyre nagyobb és kiteljesedőbb formában, az ne vesszen kárba egy ember miatt. Az nem lehet, hogy egy ilyen senki a földdel tegye egyenlővé azok munkáját akik nélkül ma nem lenne itt és így ahogy van; ő maga! Az nem lehet hogy az alapítók és küzdők saját leszármazottja tegyen tönkre mindent! 

Ha valahol él az a naiv gyermeki kis világ amelyben hiszek és élek; ahol él az Igazság és mindig a jó győz, akkor ez nem lehet.

1.5.5 by Captain himself

Rohadt hideg volt abban a nyomoronc bungalóban még akkor is, ha volt kis cuki fűtőtestünk és rajtam a kabátban iszonyat kényelmetlen volt a pálinkásüvegek között lavírozni és figyelni, na épp melyiket döntöm fel. Mindegy. A bérem megkaptam.

Amúgy most tűnt fel, milyen szép is a Vajdahunyadvár. Régebben volt kiállítva benne egy-két kerámiám és grafikám (khm… ), bár akkor még nem tudtak annyira lenyűgözni az épületek mint manapság. 

De ha már a főváros, ahová bár fel-feljutok időnként de akkor is általában csak MCC-be /vagy ahogy eddig hívtam: szakkoli/, akkor most gondoltam beiktatok egy randit a programba.

Nos az úgy volt, hogy a srác már fűzöget egy ideje. Szegény épp akkor kezdte el ezen áldásos tevékenységét amikor én épp elkeltem ezért persze a tőlem telhető legkíméletesebben elutasítottam. Részemről ezzel el is volt rendezve a dolog.

Pár hete azonban, hogy Ricsi szavaival éljek, rám talált a húspiacon és ismét írt. Én visszaírtam. Írt. Visszaírtam. Írt. Visszaírtam. Egyre többet írt. Egyre többet írtam. Egyre gyakrabban írt. Egyre gyakrabban írtam. Egyre szimpatikusabb lett. Sőt. Nagyon is.

Eljutottam odáig hogy képzelegtem vele. Milyen lenne- ha…? Ha itt lenne. Miről dumálnánk? Milyen magas lehet? Milyen lehet az illata? Hogyan nézne? Milyen lehet a mimikája? Milyenek lehetnek a gesztusai? Zavarban lennék-e? 

Amikor világossá vált hogy a szalagavató helyett számomra a pálinkafeszt a hétvégi program, megírtam neki a telefonszámom. Ez az egyébként, amit nagyon nem szoktam megtenni, még msn- címet sem mindenkinek adok. Szóval azért is teperni kell rendesen. Hiába, meg kell törni azt a gyakorlatot hogy a jó pasik könnyen adják magukat

Felhívott. Szegény, pont a lehető legrosszabbkor, anyával voltam ugyanis bútornézőben (végül sikerült kiválasztani, megvenni és hát ki választotta, na ki? ), a telefonom meg már csipogott hogy lassan itt a töltésidő, ezért lerendeztem két percben hogy majd hívjon vissza egy óra múlva.

Vissza is hívott. 45 percig dumáltunk (igen azt hiszem tudok beszélni egy kicsit, na persze neki sem kell panaszkodnia). Iszonyatosan jó volt. Egy olyan srác, aki gyakorlatilag mindenhez hozzá tud szólni, az életszemlélete szinte totál mint az enyém, nem affektálós, férfias, kellően komoly de ugyanakkor infantilis és totál rámenős de nem annyira, hogy ez zavaró lenne. Szóval a lehető csúcsok legcsúcsabbika, és hogy a déja-vu is meglegyen: kék szem- szőke haj. Szerencsére azonban semmi többen nem hasonlít rá, emlékeztetni meg főleg nem emlékeztet.

Egy szó mint száz: ideális. És ez a randink után még jobban kiderült számomra. Ha leszámítjuk a fél óra késését akkor meg főleg. És persze leszámítjuk Kedves, megnyerő, előzékeny… És oké, most lehet hülyének fogtok tartani de a horoszkópja miatt (Oroszlán) voltak fenntartásaim (apám is az, csak azért, de nem tudom miért mindig ő az Oroszlán nekem, van még csomó Oroszlán rokonom, barátom és mindegyikkel nagyon jól kijövök…), mostanra azonban már ez is eltűnt.

Két akadály maradt még.

Az egyik az, hogy ő budapesti. Ez önmagában akkora gondot még nem is jelentene mert az iskolám városa és a Budapest közötti távolság nem vészes (kb.  80 km), szóval áthidalható. Főleg akkor ha van kocsija és használja is  

A másik. És ez az, ami nagyon aggaszt, ami úgy igazán és tényleg és nagyon és… az a korkülönbség.

Tudjátok, azt mondják a szerelemben nem számít a kor. Pedig de. Anno a hat év még elment, bár attól is nagyon féltem. Végül ki is derült, hogy nem alaptalanul, mert abban a szakításomban szerintem ez is közrejátszott. Nem jó dolog a múltból kiindulni, mert azóta változtam és talán azért sem, mert két, merőben eltérő srácról beszélünk. Az új- nevezzük V-nek- már megtalálta a helyét a régi- nevezzük B-nek- pedig akkor kezdte el kitalálni, mit is akar (szerintem). A múltbeli rossz tapasztalatból tehát nem indulunk ki.

Még akkor is, ha figyelembe vesszük azt, hogy két tényleg szinte teljesen megegyező világnézetű emberről van szó, akik modern felfogásúak, akkor sem elhanyagolható az a különbség, amely egy dolgozó férfi és egy gimnazista fiú között van. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a gimnazista fiú nem átlagos 17 éves hanem annál jóval több (Matin, el ne felejts hozzáadni 1-et .

Mások a problémák. Máshogyan oldják meg. 17 éves fejjel az ember még érhet, még okosodhat, még változhat, még előtte az élet és nem élete párját akarja csak egy olyan kapcsolatot amely tartós és ad neki egy újabb löketet. Ha most jönne a nagy Ő, aki tényleg az aki végig elkísér, az igazat megvallva nem tudnék vele mit kezdeni. 

És a probléma igazi forrása az, hogy a 29 éves ember nem úgy gondolja ezt, mint a 17 éves.

1.3.4 by Captain himself