Papírhajó

Szinte akkor a legnehezebb írni, mikor hozzáfogsz. Fejben minden könnyen megy- gördülékenyen, olajozottan és tökéletesen. A szavak gyönyörűre formázzák magukat, képzett művészkezek sem képezhetnék őket simábbra. Magamnak alkotom a legszebb, legtökéletesebb műveimet, és mire ideérnék, hogy megosszam Veletek, úgy érzem, elhagynak a megfelelő szerkezetek és jelzők- nem marad más, csak egy lecsupaszított váz.

Pedig Róla mindenképpen akartam írni. Gyanítom, ez is közrejátszik abban, hogy most különösen elhagytak a szavak. Hogyan is írhatnék Róla…? Róla beszélni, beszámolni, Őt elmesélni hitelesen nem lehet. Vele találkozni kell, Őt érezni, tapintani, csókolni kell… Ő nem szavakba önthető.

Felemás lett ez a bejegyzés. De nem bánom, maradjon is csak így. Jobbat, átfogóbbat, kifejezőbbet ha akarnék, sem tudnék alkotni. A kételyeimről, félelmeimről pedig nem akarok írni. Vészmadárkodásnak tartanám. La vita e dolce, e noi facciamo tutto per farla piú dolce.

3.5.3

captain@paperboat.hu

Kerültünk- fordultunk a sötét körúton, de nem tudtuk elérni egymást. Ő utánam jött, én elé mentem.

- Hiába próbálkozol- mondta Zsombor.- nem megy. Ezt most még én mondom neked- örülj. Amíg én mondom, nem fáj, mert tudod, hogy utána úgyis odamegyek hozzád. Megérinthetsz. A mi sorsaink összefonódtak a kezdet kezdete óta: nem szereztél meg de a tiéd maradok örökre. De nézz csak magadra: kimerültél az értelmetlen rohanásban. Nem értél el semmit, holott az erőd végéig hajtottad magad. Szerinted tényleg van így értelme, Kapitány?

- Értelme talán nincsen,- válaszoltam- de én így szeretem. Nekem ez így jó. Teszem, amit, ahogy tudok: ha eredmény nélkül, hát eredmény nélkül, de legalább megtettem minden tőlem telhetőt.

- Nem értelek.- válaszolta. Bal lábával elrugaszkodott a földtől és egy lámpaoszlop körül himbálta magát. Arcára rá- ráesett a keserűen mesterséges fény.

- Megszokhattad volna már.- mondtam lemondóan mosolyogva, majd mindig tökéletesen rongyos kabátomat a vállamra vetettem, kapitányi sisakom a fejembe húztam és határozottan, bármiféle konkrét irány nélkül elindultam a kőtengeren arra, amerre a szemem vitt.

- Kapitány!- hallottam akkor a hátam mögül. Zsombor futott utánam. Megfordultam és megálltam. Ő is megállt. Egy pillanatig csak néztük egymást, majd ő törte meg a csendet. A hangja kellemesen tudálékos volt, mint mindig. Néha el is felejtem, mennyire szeretem Zsombort, amiért mindent tudni vél.

- Kapitány!- kezdte megint.- Most meg hová mész? Lelépsz magyarázat nélkül? Nem is érdekellek már?

- Te mondtad, hogy úgyis idejössz.

- Hiszen most sem vagyok ott.

- De jössz utánam.

- Igen, megyek. Nem akarok egyedül maradni.

Ez a mondat nem kiáltott válaszért. Ismét rámosolyogtam az egyetlen Zsomborra és hátat fordítottam neki. Elindultam a horizont felé.

Alvó ablakok és éber virágok mellett haladtam el. A cipőm talpa csúszós lett a nedvességtől, arcbőröm kipirult. Nem tudtam, merre tartok. Mentem, amerre a Nap eltűnt, hogy utolérjem a gigantikus szabadságot.

- Megint itt vagy.

Ezt a mondatot mintegy mellékesen vetettem a bal oldalamra, amikor Zsombor sziluettjét láttam meg szemem sarkából.

- Igen. Furcsa, nem? Neked van rám szükséged, mégis én követlek téged.

- Tévedsz. Nekem szükségem van rád, ez igaz. Kellesz, hogy ott legyél velem, amikor nekem nehéz. Kellesz, hogy legyen kire keserűen mosolyognom, legyen kinek hátat fordítanom. Kell mellém valaki, aki szelíden felpofoz, ha rossz irányba megyek. De neked is kellek, hiszen nélkülem nem élsz. Ha én nem vagyok, nem vagy te sem, mert te csak számomra élsz igazán. Ezért jössz utánam.

- Rám tehát azért van szükséged, hogy te jól élj, én pedig egyszerűen csak éljek. De rá miért van szükséged?

Sóhajtottam. Nem tudtam, mit mondjak.

- Kapitány.- mondta Zsombor halk- szelíden. A te hajód papírból van, sebezhető, törékeny. Miért cipelsz magaddal olyan kincsesládát, amelynek a kulcsa nincs a birtokodban?

- Nem tudom. Őszintén szólva egyáltalán nem tudom. De hát- rándítottam meg a vállam- az ember nem tudhat mindent. A kulcsokat meg egyszer úgyis odaadod.- mondtam, majd rákacsintottam életre kelt árnyékomra, és a betonról a papírhajó fedélzetére léptem, kibontottam a vitorlákat, a kormányt megtekertem, és elindultam a gigászi nap után.

Mögöttem már hajnalodott.

2.9.9

A péntek reggel álmosan hunyorogva talált az ágyamban, ahogyan fél kezemmel a takaró alól a telefonomra vadászok, mindent lelökve, ami karom lendületes csapásainak útjába került. A telefon azonban csak nem lett meg, mivel az íróasztalomon hagytam, így kénytelen- kelletlen felkeltem és reggeliztem, fürödtem, hajat vasaltam és- rohantam, hogy le nem késsem a vonatot, hiszen csak úgy, mint mindig, késésben voltam.

Negyed háromkor aztán összefutottam az én egyetlen Kockámmal és szimpatikus  barátjával (mondtam is neki, hogy nagyon becsülje meg ), akikkel rögtön lakásra is mentünk- de azon kívül, hogy leraktam a cuccaim és leoltottam Kockát hogy milyen nagypapás a pulcsija, más nem történt Utána kulcsátadás és máris külön utakon sodródtunk a hétvége nyitánya, a blogtali felé: én Matinnal találkoztam és beszéltem meg életem és az ő élete nagy és fontos dolgait, mint például pasik meg vizsgák meg nemzetközi érettségi nem ilyenek. Az idő pedig repül, szóval pár pillanat múlva már Eklektikában is találtam magamat, amint Kocka és Matin között ülök, Kockát oltva A vendégek lassan szállingóztak, de végül mind- többen, mint gondoltam, és ez jó – megérkeztek. Ott volt a már említetteken kívül SPF, Ricsi, 979, Lost és az ő Földije, Tigri és Andreas, Pape és pasija (Pape pasija- ez tök jól hangzik ) Pablo, Assam, valamint egy kedves olvasó- barátom, Peti (aki mondta, hogy simán hívhatom Petinek, így nem is gondolkodtam álnéven ), és Nickkel is összefutottam egy percre.. Jó volt, élveztem Eredetileg több új arcot vártam volna, de ami késik, nem múlik Eljön még az idő amikor Maxen és Wauuu is ott lesz majd és az még jobb lesz és én is még boldogabb leszek és jippí hurrá miegymás

A tali után (vagyis számomra után- nem tudom, a többiek meddig maradtak de én éjfélkor leléptem Petivel és Matinnal) ellátogattunk Alteregóba

Ezzel kapcsolatban vegyes érzelmek dúlnak bennem, ugyanis egyrészt Alterego előtt, de főleg közben és után jobban megismertem Petit, akivel most találkoztam először, viszont a norvégos bizonytalan helyzet után (gyakorlatilag közben, de most ugye szünet van) jól esett volna egy kis sikerélmény- egy sikeres kavarás, hódítás, ami kicsit helyre billenti a látszat ellenére igenis megtépázott önbecsülésem, de nem jött össze. Volt egy srác, aki helyes volt és én is bejöttem neki, és már egész jól is ment a dolog de egyszer csak kitalálta, hogy neki ez most nem. Azt mondta, nem miattam hanem miatta, de most nem- és elment. Pedig tényleg nagyon jóképű srác volt és olyan típusnak nézett ki, akivel lehet, hogy én visszakoztam volna és inkább beszélgettem volna vele- az arcáról nyitottságot tudtam leolvasni, a félős tekintetéből pedig bizonytalanságot. A kisugárzásában volt valami rejtélyes, ami kihívást jelentett, mert megoldandó talány, megfejtendő kérdés és felfedezéssel járó új élmény. Kár, hogy így alakult.

Alterego után feltettem Petit a vonatára én pedig visszamentem Kocka lakásába (ami egy kockaházban van ) és aludtam egy picit. Kicsit féltem, hogy mi lesz, ha találkozok Kocka félelmetesen tipikus, undorító hetero lakótársaival, de erre nem került sor- amikor mentem, már aludtam, amikor pedig elhagytam a lakást, akkor még aludtak. Egyébként a hétvége során az is megfordult a fejemben, hogy van bennem egyfajta elfojtott heterofóbia- de erről majd egy külön bejegyzésben

A nemzetközi ösztöndíjakat szervező egyesült magyar válogatóbizottságának (röviden: a bizottság ) délután/ este volt egy karácsonyi partija a jelenlegi /volt ösztöndíjasoknak, barátaiknak, szüleiknek, ahová természetesen mentem, ám előtte még összefutottam ezzel a sráccal. Furcsa Azóta is beszélünk msn-en és gondoltam, ha már úgyis Budapesten járok, miért ne találkozhatnék vele, és így összefutottunk, beszélgettünk egy jót az életről és a küzdelmeinkről, félelmeinkről és élveztem Furcsa, néha nem is gondolnánk, hogy mikor ismerünk meg olyan embereket, akik később többet jelenthetnek nekünk, mint amennyire először gondoltunk Miközben vele sétáltunk, belebotlottunk az előző éjszakai alteregos srácba is- kicsi a világ Egyébként nem tudom, miért de olyan érzésem van, hogy ő olvas engem: ha igen, akkor kedves Névtelen Alteregos Srác! Kérlek jelentkezz itt: captain@paperboat.hu. Köszönöm

A bizottság partijára elhavazva érkeztem- és szó szerint, ugyanis a villamos nem ment el a végállomásig, mivel leesett három centi hó és ez nyilván olyan hatalmas és megoldhatatlan probléma elé állította a csodás BKV ezen járművét, hogy fel is adta a küzdelmet Természetanyánkkal. Így az út utolsó részét gyalog tettem meg, de – természetesen késve- odaértem A parti jó volt, jól éreztem magam Találkoztam sok kedves, régi ismerőssel és pár újjal is- például a duinoi tizenharmadéveseimmel, akik ott voltak Mickey’s nyitóbuliján! Talán ez nektek semmi nem jelent, de én nem tudtam sem köpni, sem nyelni, márpedig ez nálam nagy szó, mivel általában csak úgy nyomom a sok dumát

A ma reggelem pedig igen érdekes volt. Úgy volt, hogy tízkor indulok haza, de az azóta leesett plusz tíz centi hó már a MÁV-ot is megoldhatatlan feladat elé állította: gyakorlatilag totális volt a káosz a Keleti pályaudvaron. Senki nem tudott semmit, egyetlen információs ember sem közel, sem távol, a pénztárosoknak nem adtak felvilágosítást, a vonatokat nem nyitották ki, úgyhogy az emberek hatalmas tömege csak ázott és vacogott, reménykedve figyelve a kijelzőt. Fűtött váró persze sehol, ugyan miért is lenne- röhejes a magyar vasút, szerintem ha egyszer én is nagy és okos leszek, követem Maxen példáját és elprivatizálom a búsba. Így négy óra várakozás, MÁV- vezetőség anyázása és eredménytelen telefonálások tömkelege után (egyetlen nyomorult MÁV-infos sem vettem fel… nem tudom, nálunk miért nem működik semmi sem rendesen) végül találtam egy buszt, ami elhozott háromnegyed- útig, ahonnan pedig apám hozott haza. El kell ismernem, mostanában igyekszik a kedvemben járni és rendesnek lenni- nem is annyira bénán, sőt, meglepően jól csinálja. Ez persze közel sem jelenti azt, hogy akármit is elfelejtek vagy megbocsátok neki. Például valóban rendes volt, hogy bejött értem, de a hazafelé vezető, egyébként negyed órás utat egy óra alatt tettük meg (holott el volt kotorva a hó), mert ideológiai továbbképzést tartott nekem, ami a következő kis dialógussal kezdődött:

- Hitler nem volt normális. (mondja ő)

- Hát nem, ez szerintem elég nyilvánvaló. (ez voltam én)

- Mármint, ha nem támadta volna meg a szovjeteket, akkor most…

És innen természetesen eljutottunk a Jobbikig meg a zsidózásig, és új elméletével, az MSZP-SZDSZ-LMP háromszög- teóriával is megismerkedhettem. Viszont el kell ismernem, hogy az önuralmam nagymértékben fejlődött, nem szóltam be, nem voltam bunkó, pedig néha legszívesebben egyenesen kilöktem volna a kocsiból. A fejem azért megfájdult, és itthon bevettem egy algopirint, mert nem is akart elmúlni.

Eltekintve a mi igazán egyedi vasutunk okozta kellemetlenségektől, a hétvégém nagyon jó volt, élveztem, jól éreztem magam Köszönöm mindenkinek, aki segített, aki eljött, aki ott volt, aki bárhogyan részt vett

2.9.6

És akkor összeállt minden. Pontosan nem emlékszem, mikor, de azt hiszem az ablakon kibámulás és a fürdés között lehetett ez a pillanat.

Az életben mindennek oka van, véletlenek nincsenek. Nem volt véletlen, hogy rád találtam anno, az hogy felvettem veled a kapcsolatot, hogy sokat beszéltünk, hogy találkoztunk. Nem volt véletlen,hogy végül egymás mellé kerültünk, hogy a behatárolt itthoni időnek köszönhetően bátor vagyok és megtettem, ami megtörtént. Nem véletlen, hogy mindez most történt.

Azt mondtad, korszakalkotók vagyunk a magunk nemében. Találkozásunkat, a kettőnk között lejátszódott és lejátszódó dolgokat tehát vehetjük akár törvényszerűségnek is…? Vehetjük a magasabb erő akaratának, az élet törvényének, magától értetődő ténynek két ilyen srác egymásra találását…? És vehetjük-e szintén annak azt, hogy akármennyire is szeretnénk ezt nem elhinni, de magvában halt a dolog…? Vagy éppen most ültetjük el a magot, amiből idővel- lassan, lassan, nagyon lassan, de kikel egy gyönyörű, káprázatos virág?

Úgy tűnik, el kell engednünk az egy percre elnyert időtlenséget. Nekünk csak fájdalmasan kevés jutott abból az éltető erőből, amit mások meggondolatlanul pocsékolnak, pazarolnak és szórnak mindenfelé, mert nincsenek tisztában az értékével, amit mások fel sem ismernek meg nem érthetik, nem foghatják fel, mit jelent… Nekik mégis jár, de nekünk nem.

Úgy gondoltam, és gondolom talán most is, hogy összeillünk. Annak ellenére mondom ezt, hogy az érdeklődési körünk, az életcéljaink, a stílusunk szinte halálos ellenségei egymásnak- bár lehet, hogy pont ez alakította ki közöttünk azt a bizsergető, vérpezsdítő, szívdobbantó szikrát, ami fel- fellángol, de tűz- egyelőre- nem lesz belőle.

2.3.0

A hátát a korlátnak támasztva nézett felém sötét napszemüvegének jótékony fekete takarásából. Szavait lassan formálta, minden egyes szót alapos megfontolás után bocsátott csak útjára.

- Szóval Te lennél a Kapitány. Érdekes. – mondta, majd megfordult, így most háta nem a tengert nézte, hanem engem.

Megalázónak éreztem a helyzetem. Hátat fordít nekem az olvasóm, akinek volt képe engem, a bloggert iderendeli! Nem elég, hogy kiöntöm neki szívem- lelkem, még parancsolgat is… ez aztán tényleg sok!

- Igen, én lennék Captain blogger. Ne haragudj, de számomra az út ide nehéz volt, hosszú és fárasztó, mégis megtettem. Úgy gondolom, tartozol nekem annyival, hogy elmondd, miért is rendeltél ide.

- Rendelni? Nem rendelt ide téged senki.

- Dehogynem. Szabályosan megparancsoltad, hogy idejöjjek.

- És te jöttél. El kéne gondolkodnod pár dolgon, mielőtt vádaskodsz, Kapitány. Csak annak parancsolhatnak, aki hagyja magát. Továbbá úgy gondolom, ha nem érdekelne, amit mondani akarok, ha úgy éreznéd, hogy valamiféle uralkodói kegy az, hogy szóba állsz velem, akkor nem jöttél volna ide személyesen, hanem elküldted volna az egyik haverod vagy elintéztél volna egy sima e-maillel.

- Nem mindegy? A lényeg, hogy itt vagyok. Mondd.

- Várj még. Sosem voltál még a tengerparton.

- De igen, már voltam. Az iskolám is a tenger partján van.

- Áh tényleg, a jó öreg iskola… Mióta is jársz oda?

- Egy éve. Most végeztem nemrég. Augusztusban kell visszamennem fogadni az új magyar elsőst.

- Furcsa. Mintha a blogod kicsit lemaradt volna.

- Ez egy álom, nem…? Nem követi sem az élet rendjét, sem a Papírhajó irányát. Ha felébredek majd, akkor tudni fogom, hogy valójában Fagyivárosban fekszem az ágyamban, ahol az agyam most ezt a torz beszélgetést generálja elém.

- És mi van Vele?

- Vele…? Kivel? Tudsz valamit, amit én nem?

- Te mondtad, hogy ez egy álom… itt megeshet, hogy az olvasó többet tud a bloggernél, bár valljuk be, ez nem ritka eset.

- Ezt hogy érted? Akármennyire is függője vagy a blogomnak, nem hiszem hogy többet tudhatsz az érzéseimről, mint én.

- Dehogynem. Már ne is haragudj, de néha nevetségesek az érzelmi kitöréseid és az önámításaid. Szánalmas, ahogyan győzködöd magad hogy lehet, lehet, igen, lehetséges… de mélyen belül te is tudod, hogy nehéz lenne. Akármennyire is szeretnél, nem tudsz szabadulni a kezdetektől benned élő kételyektől. És te mégis meglépted, amit megléptél.

- Ha most egy évvel később vagyunk, hogy lehetséges az hogy nem emlékszem arra, mi történt azon a hétvégén? Én még teóriákat szövök azokról a dolgokról, melyekről te már tényként beszélsz.

- Te mondtad, hogy ez egy álom… itt megeshet, hogy az olvasó többet tud a bloggernél, bár valljuk be, ez nem ritka eset.

- Csak önmagad ismétled.

- Te is ezt tetted. Köröket futottál. Gyáva voltál észrevenni a körből kivezető utat. Nem mertél őszinte lenni.

- Ez nem így van. Bár le vagyok maradva egy évvel, de nagyon is jól emlékszem, mikor voltam őszinte. Akkor az voltam. Beindult valami. Valami, aminek a végén, vagy a kezdetén…? Ezt megmondani csak te tudod… a lényeg, hogy Ő a kulcsfigura. Egy emberről beszélünk, gondolom.

- Nagyon jól tudod, kiről van szó. Nem vagy az a típus, aki olyan könnyedén elfelejtene valakit, pláne egy olyan valakit, mint ő. Nagy hatással volt rád, és igen, elmondhatom hogy van is! Bár nekem nem tisztem elárulni neked bármit is a jövődről, ennyit talán elmondhatok. Úgy látom, ismered magad annyira, hogy tisztában vagy az önmagaddal kapcsolatos alapvető dolgokkal. Ezt a bemutatkozásod bizonyította. Tudtad, hogy nem először látod a tengert. Tudtad, hogy egy évvel későbbi jelenet részese vagy. Tudatosan élsz, és ez jó.

- Tudom, miért vagy itt.

- Csak hiszed.

- Nem. Tudom. Nem süllyedek vissza. Fent maradok. Akárhogyis, de az őszinteségem nem veszik el. Csak ez lehet az, ami lehetővé tette, hogy itt lehessek.

- Mondom, hogy csak hiszed. Honnan tudnál bármit is biztosan a jövődről…? Mindig is nagyon okosnak hitted magad…

- Azt hiszem, ez sosem fog változni.

- Ha valamire, na erre mérget vehetsz…

A Nap a horizont felé zuhant. Körös- körül csillagok zúgtak az égre.

- Sötétedik. Mennem kell. Látjuk még egymást valaha…?

- Kapitány, kapitány, édes kapitányom… ezt még én sem tudhatom. Engem akkor küldenek el az emberekhez, ha emlékeztetnem kell őket arra, hogy feladatuk van. Nem mondok rólad jót, ismered te, sajnos túlságosan is ismered a jó oldalad. Majdnem annyira, mint a rosszat. Becsülendő az igyekezeted, ahogyan próbálod a mérleg nyelvét a jó oldalad felé billenteni. A te feladatod az életben sokrétű. A kereszted nehéz.

- Könnyíteni akartam. Ezért tettem, amit… könnyíteni, hogy a felszabaduló erőmmel segítsek másnak a keresztje cipelésében. Eltelt egy év. Te tudod, mi történt, én, bár itt vagyok, de még végig kell mennem az úton, ami ide hozott.

- Ennyi? Ez rád vall… itt is csak filozofálgatsz, ahelyett hogy megkérdeznéd amit a találkozásunk eleje óta szeretnél…

- Mi fog történni? Mit fog mondani? És mit fogok én mondani? És hogyan lesz ez az egész? És lehet? És elég erős lesz hozzá? És én? Én nem bukok el? És ha…

- Egyszer azt írtad, hogy szeretsz a tengerparton sétálni és köveket gyűjteni.

- Igen… gondolom írtam ilyet, vagyis ezek szerint majd írok…

- Az emberek olyanok, mint a kövek. Látod azokat a sziklákat? Erősnek tűnnek és úgy látszik, az idők végezetéig képesek dacolni a tengerrel. És látod a kis kavicsokat lent a parton…? Nem? Persze hogy nem. Picik, hogyan is láthatnád őket innen… Figyelj rám. Én mindent tudok. Szabadon utazok térben és időben, emberi szívekben és elmékben. Ha valaki, hát én tényleg minden tudok. Láttam ezeknek a kavicsoknak az útját. Láttam, milyen kegyetlenül bánt velük a tenger, láttam hányszor feszítette őket egymásnak vagy egy másik, nagyobb sziklának; láttam a kegyetlen utat, melyet végig kellett járniuk és olykor már-már érezni véltem a fájdalmukat. De nézd. Itt vannak. És milyen szépek…! Neked is tetszenek hiszen gyűjtöd őket.

- És a sziklák?

- A sziklák…? Nem mondom el, mi az ő sorsuk. Tudod jól. Pont te ne tudnád…! Te, aki Papírhajónak nevezi a blogját? Ha valaki, hát te tudod hogy a papírból hajtott hajó olyan, mint az őszinte szó. Kiállja a legvadabb vihart is, és mindig célba ér. Igen, a kis Papírhajó!

- Tehát mi mind… Te, ő, én, a papírkapitány- mi mind kavicsok vagyunk…? Mindez csak ennyi: kavics az ember és csiszolódás az élet?

- Én nem mondom meg neked, mi lesz, vagyis, mi volt azon a hétvégén, de abban biztos lehetsz, hogy nem fogod elfelejteni egyhamar.

Sokáig néztem még a tengerben fénylő csillagokat. Éreztem az ütést a hátamon, az arcomon… az egész testem égett a fájdalomtól, de végül partot értem. Én is csak kavics vagyok.

2.2.8

Hát nem helyes?

2.0.6   captain@paperboat.hu

Zsombor, én ismét és ismét, folyamatosan és vég nélkül el tudok ámulni rajtad, pontosabban azon, mennyire ismersz. A kérdéseid, amiket nekem szegezel olykor el sem hinnéd, milyen nagy mértékben visszaköszönnek itt bejegyzés formájában, még ha nem is ilyen direkt módon, mint egy párbeszéd vagy levél…

Amikor azt kérdezted tőlem, hogy mire jó ez nekem- természetesen a csütörtökről beszélek- akkor ezt mondtam neked: mert kell. Ősszel volt a szakítás és azóta mintha elvágták volna. Smároltam azóta 5 sráccal, ennyi a nagy szerelmi életem október 16. óta. Ez nem tetszik… egyrészt ezért

És igen, hozzátettem az örök ellenpólus B-t is mindehhez, elmésen meg is jegyezted hogy lám-lám, hát megint előkerült a téma. Szerinted hogy ne kerülne elő valaki sokszor egy 17 éves srácnál, akivel 9 hónapig volt együtt és szerette, talán úgy mint még soha senkit? Aki élete eddigi top élményeit adta sok téren? Természetes hogy előkerül, akár mint motiváló erő arra amit csütörtökön tenni készültem, akár arra hogy visszagondoljak és elemezzem magam, mit tettem akkor rosszul, lemérjem magamon a fejlődést és a gondolkodásmódom változását. Egy év, lassan egy év telt el annak a kapcsolatnak a vége óta, és összehasonlíthatatlan az a Captain, aki akkor ott ült azon a padon könnyeivel küszködve és ez a Captain, aki most ezeket a sorokat írja. Ennyit B-ről, Zsombor, de tudom te ezt is soknak tartod.

Aztán megkérdezted hogy nem gondolom hogy mindez ellene van annak amit örökké hirdetek, hogy a legértékesebb a kölcsönös bizalomra és szeretetre épített, stabil, monogám párkapcsolat, mondom én és most lám, pontosan az ellenkezőjét teszem? De igen Zsombi, ellene van, szinte a szöges ellentéte de- és ezt a blogon is leírtam nem egyszer- nem azért mondom azt amit mondok mert példakép akarok lenni az embereknek vagy olyasvalaki akire fel kellene nézniük. Még nem. Még én sem tudom pontosan ki vagyok, mi vagyok ebben a világban, miért vagyok itt és mi haszna van az én létezésemnek azon túl, hogy hatással vagyok rengeteg emberre, pontosan úgy ahogy ők is rám. Tudni talán sosem fogom pontosan mi is a haszna mindennek, de amíg legalább egy halvány sejtésem nincs, addig nem akarom hogy akárki is példaképként nézzen fel rám mert az felelősséggel jár, amit nem tudom még vállalni. Ez a blog az én “belső összeférhetetlenségem dühöngője”, egy hely ahol létrejöhet a megélt ellentmondás, az ami én vagyok. Szóval nem, engem nem zavar hogy olykor mást teszek mint amit írok. Az hogy valaki letér egy útról, nem jelenti azt hogy ne térhetne vissza bármikor. És mégis hol lehetne jobb tapasztalatokat gyűjteni mint az izgalmas és veszélyes kerülőutakon…?

A vasárnap késő éjszakába nyúló beszélgetésünknél azonban egyetértettél velem mert hagytad hogy én beszéljek először és végigmondjam minden gondolatom. Látod Zsombor, ezért szeretlek!

Elmentem, ő nem jött el, eljött valaki más, aztán végül az egészből nem az lett aminek lennie kellett volna eredeti terveim szerint, de aki nem jött el azzal is beszéltem két órát utána és egyszerűen nem lehet rá haragudni, szinte könnyek között mondott el egy olyan őszinte vallomást amit színészkedni nem lehet, de így szegény másik, aki eljött valószínűleg hoppon marad. Mondja, hogy  adjunk esélyt a dolognak de kérdem én, hogyan? Ő budapesti én 120 kilométerre vagyok a fővárostól, ráadásul egy másik városban vagyok egész héten kolis, ja és említettem már hogy szeptembertől nem vagyok Magyarországon? Szűk négy hónap van hátra amíg elmegyek… mondhatja bárki hogy ne legyek kishitű, meg hogy a remény akkor hal meg ha megfojtjuk, meg efféle közhelyeket (amiket tudom, én is előszeretettel használok), de kellene nekem egy kapcsolat aminek kényszerű vége szakad szeptember elsején…? Ha eddig akadály volt a földrajzi távolság, hát ezek után azt hiszem egyenesen végtelenül magas falként fog magasodni akár Barna és közém, akár Ádám és közém.

Ez van, Zsombor. Szerintem egyszer kiírom ide a Te mail címed is, hogy az olvasóim küldhessenek Neked köszönő leveleket pár bejegyzésért

2.0.5   captain@paperboat.hu