Papírhajó

Szoktam gondolkodni.

Főleg akkor, amikor sok időm van. Na meg amúgy is persze, csak ilyenkor az a különbség hogy lévén sok időm van, a gondolataim is vadabbak, merészebbek, tovább elérnek. Egyszóval: képesek kiteljesedni.

Összefügg-e a horoszkópommal vagy nem, de elsősorban a múlton szoktam gondolkodni és nem a jövőn. A jövővel kapcsolatban tervezek vagy álmodozok, nem elemzek és mélyen gondolkodok. A múlton töprengek, míg a jövővel kapcsolatban álomképeket festek fel magam elé, amelyek olyan realisták hogy Munkácsy is megirigyelné őket. Nem élek a múltban, csak szívesen visszanézek és ismét végignézek dolgokat, amiket egyszer már átéltem vagy megtettem.

Felrémlik egy-egy arc, mozdulat, hang, illat, érzés, szín; újra átélem a hosszas gondolkodásokat, újra látok azóta már elment embereket. És ami a legfontosabb: látom magam döntést hozni. 

Látom magam, ahogy meghoztam egy-egy döntést. Ma már tudom, az jó volt, vagy nem. Vagyis majdnem.

Nem tudom, mi lett volna, ha akkor bátor vagyok, a szívemre hallgatok és azt mondom B-nek: igen, én szeretlek és újra akarom veled kezdeni. Nem kertelek, elhagyok minden Captain-féle hosszadalmas körmondatot és csak ennyit mondok neki. Akkor hol tartanánk most? Milyen lenne most az életem?

Vagy ha akkor, amikor nagyon elegem volt, tényleg belevágtam volna az apám képébe hogy igen b*szd meg, meleg vagyok! Milyen lenne ma a viszonyom a családommal? Hogyan értékelnének engem? Vagy ők azok a szikál amelyek nem dőlnek le?

A múltból eljutok a jelenbe. Ezek a dolgok néha fájnak, néha nem. Olykor szomorúan, olykor vidáman, vagy egyszerűen csak közönyösen gondolok rájuk, mintha már nem is számítana. Pedig nagyon is számít minden, és a legfőképpen az, hogy mindenre emlékezzek.

Talán tényleg nem tudom, hogy jó döntések voltak-e azok, amiket hoztam, nem éltem még annyit, illetve nem telt még el annyi idő hogy kiderüljön. Vagy ez épp pillanatnyi helyzettől is függ. Mint akkor; akkor úgy gondoltam, azok a jó döntések, úgy cselekedtem helyesen. Az akkori tudásom, eszem, tapasztalatom szerinti tőlem tellhető legjobb döntéseket hoztam meg. 

Végső soron rossz egyik sem lesz, mert ha mást nem is, tanulok belőle. És a jövőben, abban a megfoghatatlan, távoli valamiben vélhetőleg és remélhetőleg ugyanígy vissza fogok gondolni a múltra, és akkor már ez is az lesz, ez a bejegyzés, ez a gondolatmenet, ez az egész; és nem fogom elfelejteni, hogy akármikor akárhogyan is döntsek bármivel kapcsolatban: az a döntés az enyém, és bárhogyan alakul, vállalnom kell a következményeit. A jókat, rosszakat ugyanúgy mint azt, hogy nem leszek lusta és vak, és tanulok belőlük.

1.6.5 by Captain himself

Azt mondják, mindent meg lehet szokni.

Szerintem nem. Erre a hihetetlenül összetett gondolatra a szobám takarítása közben, valahol a Dancing Queen és a Mamma mia között ébredtem rá, annak a falszakasznak a takarításánál, ahol mára már egy, anyukám által csak giccsesnek titulált, szecessziós stílusú nonfiguratív festmény díszeleg. Ami szerintem marha jóra sikerült.

Anyukám egyébként eltörte a karját, azt hitte tud korcsolyázni de kiderült hogy nem. Olyan, mint egy rossz gyerek, leszedte a gipszét de utána visszarakta, nem megy vissza röntgenre szóval borzalmas, közöltem is vele hogy ha az én gyerekem lenne akkor megvonnám tőle a tv-t egy hétre. Vagy arra kárhoztatnám, hogy a mi csodálatos pártunk és kormányunk által életre hívott elektronikus naplót kelljen megtöltenie az iskola majd' ezer tanulójának szóbeli értékelésével amely szintén zseniális Ferenc atyánk egyik közeli ismerősének agytekervényeiből pattant ki. Hogy ezek mennyire unatkozhatnak ha már ilyeneket kiagyalni ráérnek, de irigylem a szabadidejük… és még jól meg is fizetik őket.

Azért két értékelés megírása közben elmondtam neki hogy örüljön mert van a GayTalk, mire mondta hogy örül de nagyon vigyázzunk mind a négyen az inkognítónkra. Szóval srácok, vigyázzatok! 

Tehát anyukám megszokta, elfogadta hogy meleg vagyok és örül velem együtt azokért a dolgokért amiket sikernek tartok. Ez jó.

Hogy pasihiányt nem lehet megszokni, ez vitatható. Bár hogy nekem sehogy sem menne, az tuti, egyrészt azért mert "szeretek" mártírkodni – ami nagy hibám- és hajlamos vagyok hihetetlenül sajnálni magam ha valami nem úgy sül el ahogy akartam. Szóval remélem, ez is javulni fog. Nem tudom hol robbant le a ló, de ha ilyen béna a herceg hogy meg sem tudja javítani akkor inkább várok még amíg jön egy olyan amelyiknek le sem robban vagy ha netán mégis, gyorsan szervizelni tudja.

Apámba meg nem tudom mi ütött, mert az utóbbi időben egész jóban vagyunk. Ott kezdődött hogy megmondtam neki, ha azt akarja hogy legyen egy fia aki nem csak mutatóban van hanem amolyan igazi fajta, akkor jobban tenné ha nem a rokonságom szapulná előttem hanem olyasvalamivel igyekezne megtölteni a meghitten együtt töltött időt ami számomra is élvezhető, nem provokál. Továbbá megszellőztettem neki hogy ha számomra élvezhetőkké válnak a találkozók akkor talán még jópofát is tudok majd hozzájuk vágni, nem csak kényszerből hanem őszintén. Azt hiszem életében először olyat tett amit nem ő gondolt ki hanem megfogadott egy tanácsot, történetesen az ő buzi kisfia tanácsát és talált is egy közös programot, ami tényleg jó és nem csak egyszeri. 

Nagy naivan azt hinné az ember, hogy ezek után megelégszik ezzel és örül annak hogy tudott valamiféle kapcsolatot kialakítani amire rá lehet fogni hogy apa-fia meg elkísérem bemutatókra meg szerepelek vele az újságban, amiért le tudnám köpni magam, tudván a nagy hírverést mire használja fel de nem, tűrök és inkább a nyelvem harapom le minthogy arrogánsan leteremtsem. Azt hinné az ember hogy ennek örül és azon fáradozik hogy nekem minél jobb legyen. 

Ehelyett ismét a fejébe vette- állítólag a helyi elit-pubból jött a sugallat- hogy meleg vagyok (oh minő rágalom). Ismét lefutotta a nyári menetet anyummal, valamint taktikai érzékét megvillogtatva elhívott inni holnap este. Nem kell sok ész hozzá hogy kitaláljam, mit akar, ahhoz sem kellett sok hogy kitaláljam én mit fogok tenni és hogyan. Persze izgulok. A fentiekhez mellékletként pedig egy msn-beszélgetés:

								Matin pedig egyszer jobb lenne megtudnia szerintem
								mert mégiscsak szülő
								és unokaszempontból…
								érted Captain
								értelek persze
								de nem fogadná el, nem olyan aki elfogad ilyesmit
								ismerem sajnos :S meg szívem szerint nem mondanám el neki mert mi köze hozzá, azok alapján amit velem tett sok nincs
								dehát szülő, azokat meg nem az ember válogatja Matin
								én is értelek, meg valahol igazad van, de szerintem nem jó egy szölő előtt titkolózni, ez nem olyan, hogy betörtél egy ablakot suliban
								később rosszabb lesz szerintem
								neked
								nem neki Captain
								persze ez így nem jó
								hát, majdcsak lesz valami
								csak akkor kéne már amikor tök8 hogy mi van köztünk
								és nem addig amíg a heti zsebpénzem tőle jön:D ahh Captain gonosz vagy és számító Matin
								igen az vagy jól látod
								én zsebpénzt se kapok, soha nem is kaptam, nem is kértem, nem is akartak adni
								nem értem azokat, akik kapnak zsebpénzt
								nem tudom megítélni, hogy jó vagy rossz dolog, de lényeges különbség van a szülőkkel való viszonyban azok között akik nem kapnak
								szerintem Captain
								hát figy, koleszosoknak csak jól jön a zsebpénz
								máshogy nem tudnék hazajönni:D
								de ebből spórolok össze magamnak cuccokra, kis mini költségvetés, beosztom, mire mennyit lehet, vannak havi fizetéseim pl a telefonszámla
								egy része
								anyumtól nem kapok
								nem is kérek
								és ez szerintem mindent elmond
								mert tudod az a baj hogy apám olyan ám
								hogy elhiszem én h szeret és jót akar de nem tud szabadulni attól hogy tekintélyelvűen akar nevelni
								de úgy nem lehet
								nem fogok felnézni rá, nem lesz a példaképem pedig azt akarja
								ok mostanában erőmön felül jófej vagyok vele ami jó
								mert tényleg jó hogy azért van vmi kapcsolat meg beszélünk olykor
								hetente többször is
								mondtam neki hogy ha akarja a fiát
								akkor normálisan viszonyuljon hozzé
								mert engem nem érdekel az hogy ő kivel hogy mit mennyiért
								ezeket úgyis megtudom, vele nem erről akarok beszélni, nem akarok felesleges konfliktust ami senkinek sem jó
								de tőle
								valahogy olyan törődést sosem kaptam ami elég lenne ahhoz hogy megbízzak benne úgy mint szülőben akire rábízhaom ezt
								a mostani produkcióit ha folytatná egy pár évig akkor talán
								de van itt előtte 17 év
								és tudom, megintcsk én vagyok a hülye de
								nem tudom és nem is akarom elfelejteni neki
								nem csak a becstelenségeit meg a gerinctelenségeit
								hanem azt hogy 13 évig laktunk együtt
								addig egyszer sem kérdezte meg hogy 'kisfiam, mi van veled? hogy vagy?' csak ilyen egyszerű kis kérdéseken múlott
								neki mindig fontosabb volt a tv meg a póker
								amit hinni akarok hogy már nem így van
								de amíg ilyen telefonos akciói vannak és a hátam mögött még mindig folytatja az életmódját és a család módszeres tönkretételét
								velem lehet akármilyen rendes
								vak nem vagyok Matin
								jó én ezt értem
								de ha a zsebpénz felöl nézzük az egész dolgot, akkor ő azért adja neked, hogy neked jó legyen és hogy benyaljon vele
								te meg azért fogadod el, hogy neked jó legyen és kihasználd őt
								ahogy én látom

1.5.3 by Captain himself

Zsombort sok-sok éve ismerem. Mindig kedves, lelkiismeretes, aranyos srác volt, amolyan kis különleges, akinek megvannak a maga félelmei, rossz gondolatai, hajlamos a pesszimizmusra de mégis optimista- különleges srác. Egy évvel idősebb mint én, szóval nincsen nagy korkülönbség közöttünk. Szeretem Zsombort mert jó barát.

Régóta ismerem de csak az utóbbi években lettünk jóban. Ő is ugyanabba a városba jár suliba ahová én, idén végez, nagy kár hogy másik suliban. Vele könnyebb lenne az élet a koliban. 

Zsombor és én sokban hasonlítunk. Például mindketten totál hülyék vagyunk, kissé elvontak a szónak abban a pozitív értelmében amelyet mások talán az érzékeny szóval fednének le de mi, mert mi mások vagyunk, ezért elvonulunk az elvontak közé. Vagy ahogy mi mondjuk, elvonóra. Nos, igen, ahogy ezt leírtam, az is elég elvont lett. 

Egy szóval, jól megértjük egymást a hasonló személyiségek miatt, de ami talán a legjobban összeköt az az, hogy mindkettőnknek van egy nagy, nagyon nagy titka. Mindketten melegek vagyunk.

Zsombor korábban jött rá mint én, mégis később kezdett el pasizni. Amíg én olyanokat tettem amiket nem fogok reklámozni (mindezt pasikeresés címszó alatt) addig ő ténylegesen hosszú távú kapcsolatot keresett. Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna egy- egy rövid flört, csók vagy ilyesmi, de nem érdekelte, elszántan kereste az igazit. Csodáltam a kitartásáért és erősségéért. 

A sors különös fintora hogy Zsombor Barnában, abban a srácban lelte meg végül lelkének másik felét akit ismertem, bár azt nem tudtam, hogy meleg. 

Barnát nem ismertem olyan jól és olyan régóta mint Zsombort de tudtam, hogy rendes srác még ha vannak is bogarai. Lelkes, ugyanolyan elszánt tud lenni ha akar mint Zsombor, tud küzdeni a céljaiért, nyitott, kedves, barátkozós típus aki minden helyzetben feltalálja magát de az emberekben nehezen bízik meg ezért barátja nagyon kevés van, olyan igazi ízig- vérig jóbarát talán nincs is. Zsomborban azonban ő is meglátott egy olyan valakit akiről az első percben tudta, hogy ha valaki, hát ő érdemes lesz arra hogy szeresse.

Az első találkozójuk után pár nappal elcsattant az első csók. Az a csók, amely megnyitotta ezt a különleges kapcsolatot, az első, a legfantasztikusabb, a legszebb… egy csók, amely átírt egy évet, azt az évet, amely követte ezt a csókot. 

Talán ez volt a legszebb időszakunk. Zsombornak és nekem. Mindketten kapcsolatban voltunk, szerelmesek, rózsaszínben láttuk a világot, ekkor semmi sem lehetett kegyetlen és rideg, lenéző vagy elutasító mert mi szerelmesek voltunk, nagyon szerelmesek és elmondhatatlanul boldogok.

Barna azt adta Zsombornak, amit előtte senki és Zsombor pedig azt Barnának, amit Barna előtte nem hagyott hogy akárki is adja neki. Nem hagyta, mert nem talált arra méltót. Barna élete, amely mögötte állt nehéz volt, megpróbáltatásokkal, törésekkel teli. Csoda hogy ilyen egészen, ilyen egészségesen el tudott jutni idáig, Zsomborig, a boldogság kapujához hogy megfogja a kezét és együtt lépjék át a küszöböt. 

Zsombor előttem élte az életét és láttam, ahogy teltek a hónapok, hogyan változik, fejlődik ez a kapcsolat, gyarapszik, bimbózik, virágzik majd, ahogyan ez lenni szokott a természet rendje szerint, lassan elhervad és elveszti életerejét, mert ahogyan ritka és értékes kincs az örökké élő virág, ugyanúgy ritka az örökké élő szerelem is.

Pár hét híján egy évvel az első csók után kapcsolatuknak vége lett. Nem veszekedéssel, nem megcsalással. Úgy váltak el, ahogy együtt éltek: szeretetben, kölcsönös megbecsülésben és tiszteletben tartva a másikat. Úgy, ahogy két intelligens embertől ez elvárható.

Zsombor maga alatt volt. Mellette álltam és megpróbáltam átsegíteni ezen a szakaszon, nem engedtem hogy teljesen elveszítse a reményt. Tudtam hogy bármennyire is kétségbe van esve, a szíve a helyén van és bármennyire is vissza szeretne menni Barnához nem fog mert szereti annyira, hogy nem áltatja azzal hogy lehet minden még ugyanolyan, mint volt. 

Amíg együtt voltak, megismerhettem Barnát is. A szakításuk után is jóban voltam vele, próbáltam segíteni őt is mert tudtam, ha nem vagyok mellette akkor egyedül marad mert nem volt senki, akivel megoszthatta volna azt, ami lelke mélyén ekkor játszódott.

Örökre emlékezni fogok egy képre, amely a nyár közepén örökre belémvésődött. A vasútállomásra éppen begördült a vonat, amely Budapestre vitt engem és a srácot, akivel másnap hajnalban már egy párként tértünk vissza a városba. A kalauz kinyitotta az ajtót, megkezdőtött a felszállás. Ahogy hátranéztem, mielőtt felléptem a vonat lépcsőjére, láttam a lemenő napot ahogy hatalmas vörös korongként lebukik a horizonton. Az utolsó fénysugarak megvilágították egy ember körvonalait, aki egy kuka mellett állt, kezében egy papírral. Az alakja ismerős volt. Ahogy jobban megnéztem, felismertem benne Barnát. Zsombor képe volt a kezében. Nem tudta eltaszítani magától.

Azóta eltelt fél év. Ez hatalmas idő, ha belegondolunk mennyi minden változhat akár egy másodperc alatt is. 

Zsombor ma itt volt nálam. Feküdtünk az ágyamon egymás mellett, ahogy szoktunk és néztük a fényképeket, azokat a régi képeket a falon amelyek közül nem egy minket ábrázol mikor még nem tudtuk, ki a másik valójában. 

Elmondtam Zsombornak, mit láttam a nyáron. Egészen idáig nem mondtam el neki, nem akartam fájdalmat okozni senkinek, jobbnak tartottam ha hallgatok. De ma elmondtam és vártam, mi lesz. Amit végül tett, minden szónál jobban meglepett.

Belenyúlt a táskájába és rövid kotorászás után elővett egy fényképet- Barna fényképét. A fény felé fordította, majd azt mondta: menj, és egyetlen határozott mozdulattal kettétépte a képet. Elengedte végleg. Az idejük lejárt. 

Annak ellenére, hogy sokat szenvedett Barna hiánya miatt, Zsombor boldognak tartja magát. Úgy hiszi, ennél boldogabb végzete nem lehetett volna ennek a kapcsolatnak mert megtanulták, hogyan engedjék el egymást egyszer s végleg úgy, hogy elvágnak minden utat, ami visszavezethetne és így már tiszta szívvel tudnak előre, egyenesen előre tekinteni. Az útjuk elvált, a hajók másmerre mennek tovább. A látóhatáron talán még nem vesztik el egymást egy kicsit de eljön majd az a nap is, amikor már nem lesz ott egyik hajó sem, ahol a másik láthatná.

Hogy miért írtam mindezt le? Zsombor azt mondta, írjam le, hogy mindenki ismerje meg az ő történetüket, hogy mindenki, aki egy elveszett kapcsolat hiányától szenved, visszavágyik mert nem találja a helyét az új, megváltozott világban tudja meg: amikor egy ajtó bezárul előttünk, egy másik mindig kinyílik. Van azonban, hogy olyan sokáig nézünk a bezártra, várva hogy újra kinyíljon hogy nem vesszük észre azt, amelyik kinyílt. 

Zsombor elfordult a zárt ajtótól és elindult, hogy megkeresse a nyitottat. Barna is ugyanígy tett. Mindkettejüknek könnyebb így. 

Könnyebb. Sokkal könnyebb. Tudom.

1.4.7 by Captain himself

A tenger csendes.

Nem morajlik, nem zúg. A Papírhajó egy viszonylag nyugodt tengerszakaszon szeli a habokat, nyugodtan, békésen. A kötelékeket, melyek a többi hajóhoz kötik, melyek kapitányai a Papírhajó Kapitányának szerettei lágyan lengeti a jóreménység szele, melytől minden hajós szerencsét vár. 

A tenger csendes. 

Nem zavarja semmi; sem a közelmúlt sem pedig a közeljövő nagy viharai, régóta nem volt semmi említésre méltó. Sem zátony, sem lék, semmi ami akadályozhatta volna a kis hajó útját az Élet tengerén.

A Kapitány, ha nem is mindig nyugodtan és bizakodóan de – látszólag- biztos kézzel irányítja a hajóját. A kötelékek erősek, amely pedig meglazult, próbálja ismét megkötni. Ha nem is sikerül, hát annyi baj legyen, legalább nem szakadt el. 

A tenger csendes, a nap süt, a hullámok lágyan verik a kis hajó oldalát; látszólag minden rendben, látszólag minden tökéletes és semmi de semmi baj nincs. A Papírhajó egy nyugodt tengerszakaszon evez ahol útjának folytonosságát nem szakítja meg semmi zavaró körülmény.

Látszólag. Valójában ugyanis vihar dúl.

Iszonyatos vihar, mely, mint az összes többi, nem a semmiből, egyik pillanatról a másikra jött. Nem egy futó nyári zápor amely csak átvonul és nem hagy maga után más emléket csak néhány tócsát, melyeknen víztükrében a kisgyermekek nézegetik furcsán visszatetsző arcképüket az eső utáni csendben.Ez más, igazi vihar. 

Olyan, amelynek kitörése előtt már hosszú idővel vannak jelei, melyeket akarutonkon kívül nem veszünk figyelembe, vagy ha fel is tűnik átsiklunk felette vagy lerendezzük pár szóval, mondattal, monzdulattal- általában legyintéssel hogy "áh, úgysem" vagy "jaj, dehogy" vagy "biztosa nem". És általában amilyen magabiztosan tagadjuk le, nos olyan biztos az, hogy nincs igazunk. 

A Kapitány szívében dúl ez a vihar. Az igazat megvallva nem is a szívében hanem egy különb helyen, amelyet úgy hívnak: lélek. A lélek- a Kapitányé legalábbis, ugyanis csak őt ismerem eléggé ahhoz hogy ilyen messzemenő konzekvenciát le tudjak vonni- egy furcsa valami- valami, mondom, meghatározni nehéz lenne- ami a szív és az ész között helyezkedik el, mondhatnánk, közvetítő közeg amely egybe gyúrja a szív érzéseit, az agy érveit és létrehoz valamit, valamit amit mi úgy hívunk: döntés de valójában ez nem más mint kompromisszum amelyet a saját belső bizonytalanságunk szült. Ha pedig itt dúl a vihar, az elég kellemetlen következményekkel jár, és ezek alól még a Kapitány sem kivétel, noha ő maga annak tartja magát sok minden alól. 

Még régebben történt ugyanis hogy a Kapitány, egy kevésbé nyugodt időszakban távcsövével a messzi vizeket kémlelte amikor meglátott egy új hajót. Csinos kis hajó, állapította meg. Kicsit élesebbre állítva a távcsövét azonban olyat látott, hogy az állát a fedélzet padlójáról kellett felszednie meglepetésében, ugyanis az említet új hajó kapitánya egy olyasvalaki, aki nem kis ideig vele együtt utazott a Papírhajón! 

Nos ez volt az a pillanat, amikor Kapitány már tudta, hogy valami lesz, de nem akart róla tudomást venni, vagy ha éppen vett is, hát elnapolta a bővenn átgondolást, mert volt gondja ezernyi másik. Egy köteléke éppen elszakadóban volt, és mindenképp meg akarta menteni- sajnos vagy nem sajnos de nem sikerült neki. Ez viszont az a pillanat volt amikor eljött az idő arra- lévén a rossz dolgok kicsit összesűrűsödtek- hogy kialakuljon a vihar, amely azóta is tombol, egyre hevesebben és ádázabbul.

Kapitány sokszor kémleli távcsövével a vizet. Nézi a többi kapitányt, a többi hajót, a távoli tájakat, kikötőket keres, tájolójával keresi a megfelelő utat, merre kormányozza szeretett kis hajóját. Az Élet vize azonban – lévén nem az a fajta víz amely csak úgy engedi a hajókat szabadon úszni- egyre közelebb sodorta egymáshoz a Papírhajót és az új hajót, élén a régi- új kapitánnyal.

Amikor Kapitány erre rájött, az volt az a pillanat amikor nagyon gondolkodóba esett. Mit tegyen? Megfogott egy kötelet de lerakta, mondván, nem, nem létesít köteléket. Felvette, lerakta, méregette, halasztgatta- ezt hívjuk úgy, hogy titkolózott önmaga előtt-, remek alkalmat nyújtva ezzel a lelkében dúló viharnak a minél szélesebb körű tombolásra és rombolásra.

És miközben Kapitány tanácstalankodott addig az áramlatok mind közelebb sodorták egymáshoz a két hajót az Élet tengerén. Kapitány pedig most sem tesz semmit csak ül a kormány mögött, nézi a bágyadt sugarakat és egy régi több mint fél évvel ezelőtti viharra gondol, melyre azt mondta: "Veszélyes". Az a vihar- bár nem volt elég erős a hajó elsüllyesztéséhez- nagyon megviselte. Szegény Kapitány…! Talán nem is tudja, hogy mennyivel nagyobb vihart táplál önmagában, a lelkében.

A viharokkal le kell számolni. És a Kapitány ezt tudja. Ha nem is tud mindent, ezt az egyet minden bizonnyal megtanulta tizenhét és fél év hol gyötrő hol felemelő tengeri út után. S mint tanulékony kapitány, már nála van a kötél mert tudja, mit akar. Mindemellett a vihar még nem csendesül. Ahhoz több kell. Hogy elmúljon, előbb cselekedni kell és a Kapitány azt is tudja, hogy mit. Tudja, mit fog tenni. Kiáll a hajókorláthoz- ugyanúgy, ahogy egykor, mikor a távolt kémlelve figyelmes lett az új hajóra- és eldobja a kötelet a másik hajó felé. Feladja hiúságát és büszkeségét behódol nagy félelme, a megalázás előtt abban a reményben hogy elkerülheti és ezáltal győzelmet arathat felette.

1.3.7 by Captain himself

Rohadt hideg volt abban a nyomoronc bungalóban még akkor is, ha volt kis cuki fűtőtestünk és rajtam a kabátban iszonyat kényelmetlen volt a pálinkásüvegek között lavírozni és figyelni, na épp melyiket döntöm fel. Mindegy. A bérem megkaptam.

Amúgy most tűnt fel, milyen szép is a Vajdahunyadvár. Régebben volt kiállítva benne egy-két kerámiám és grafikám (khm… ), bár akkor még nem tudtak annyira lenyűgözni az épületek mint manapság. 

De ha már a főváros, ahová bár fel-feljutok időnként de akkor is általában csak MCC-be /vagy ahogy eddig hívtam: szakkoli/, akkor most gondoltam beiktatok egy randit a programba.

Nos az úgy volt, hogy a srác már fűzöget egy ideje. Szegény épp akkor kezdte el ezen áldásos tevékenységét amikor én épp elkeltem ezért persze a tőlem telhető legkíméletesebben elutasítottam. Részemről ezzel el is volt rendezve a dolog.

Pár hete azonban, hogy Ricsi szavaival éljek, rám talált a húspiacon és ismét írt. Én visszaírtam. Írt. Visszaírtam. Írt. Visszaírtam. Egyre többet írt. Egyre többet írtam. Egyre gyakrabban írt. Egyre gyakrabban írtam. Egyre szimpatikusabb lett. Sőt. Nagyon is.

Eljutottam odáig hogy képzelegtem vele. Milyen lenne- ha…? Ha itt lenne. Miről dumálnánk? Milyen magas lehet? Milyen lehet az illata? Hogyan nézne? Milyen lehet a mimikája? Milyenek lehetnek a gesztusai? Zavarban lennék-e? 

Amikor világossá vált hogy a szalagavató helyett számomra a pálinkafeszt a hétvégi program, megírtam neki a telefonszámom. Ez az egyébként, amit nagyon nem szoktam megtenni, még msn- címet sem mindenkinek adok. Szóval azért is teperni kell rendesen. Hiába, meg kell törni azt a gyakorlatot hogy a jó pasik könnyen adják magukat

Felhívott. Szegény, pont a lehető legrosszabbkor, anyával voltam ugyanis bútornézőben (végül sikerült kiválasztani, megvenni és hát ki választotta, na ki? ), a telefonom meg már csipogott hogy lassan itt a töltésidő, ezért lerendeztem két percben hogy majd hívjon vissza egy óra múlva.

Vissza is hívott. 45 percig dumáltunk (igen azt hiszem tudok beszélni egy kicsit, na persze neki sem kell panaszkodnia). Iszonyatosan jó volt. Egy olyan srác, aki gyakorlatilag mindenhez hozzá tud szólni, az életszemlélete szinte totál mint az enyém, nem affektálós, férfias, kellően komoly de ugyanakkor infantilis és totál rámenős de nem annyira, hogy ez zavaró lenne. Szóval a lehető csúcsok legcsúcsabbika, és hogy a déja-vu is meglegyen: kék szem- szőke haj. Szerencsére azonban semmi többen nem hasonlít rá, emlékeztetni meg főleg nem emlékeztet.

Egy szó mint száz: ideális. És ez a randink után még jobban kiderült számomra. Ha leszámítjuk a fél óra késését akkor meg főleg. És persze leszámítjuk Kedves, megnyerő, előzékeny… És oké, most lehet hülyének fogtok tartani de a horoszkópja miatt (Oroszlán) voltak fenntartásaim (apám is az, csak azért, de nem tudom miért mindig ő az Oroszlán nekem, van még csomó Oroszlán rokonom, barátom és mindegyikkel nagyon jól kijövök…), mostanra azonban már ez is eltűnt.

Két akadály maradt még.

Az egyik az, hogy ő budapesti. Ez önmagában akkora gondot még nem is jelentene mert az iskolám városa és a Budapest közötti távolság nem vészes (kb.  80 km), szóval áthidalható. Főleg akkor ha van kocsija és használja is  

A másik. És ez az, ami nagyon aggaszt, ami úgy igazán és tényleg és nagyon és… az a korkülönbség.

Tudjátok, azt mondják a szerelemben nem számít a kor. Pedig de. Anno a hat év még elment, bár attól is nagyon féltem. Végül ki is derült, hogy nem alaptalanul, mert abban a szakításomban szerintem ez is közrejátszott. Nem jó dolog a múltból kiindulni, mert azóta változtam és talán azért sem, mert két, merőben eltérő srácról beszélünk. Az új- nevezzük V-nek- már megtalálta a helyét a régi- nevezzük B-nek- pedig akkor kezdte el kitalálni, mit is akar (szerintem). A múltbeli rossz tapasztalatból tehát nem indulunk ki.

Még akkor is, ha figyelembe vesszük azt, hogy két tényleg szinte teljesen megegyező világnézetű emberről van szó, akik modern felfogásúak, akkor sem elhanyagolható az a különbség, amely egy dolgozó férfi és egy gimnazista fiú között van. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a gimnazista fiú nem átlagos 17 éves hanem annál jóval több (Matin, el ne felejts hozzáadni 1-et .

Mások a problémák. Máshogyan oldják meg. 17 éves fejjel az ember még érhet, még okosodhat, még változhat, még előtte az élet és nem élete párját akarja csak egy olyan kapcsolatot amely tartós és ad neki egy újabb löketet. Ha most jönne a nagy Ő, aki tényleg az aki végig elkísér, az igazat megvallva nem tudnék vele mit kezdeni. 

És a probléma igazi forrása az, hogy a 29 éves ember nem úgy gondolja ezt, mint a 17 éves.

1.3.4 by Captain himself

Mint minden diák, én sem vagyok kivétel az órai levelezésben való részvétel alól. A különbség talán annyi, hogy az én leveleim hosszabbak és kicsit elvontabbak, valahogy olyan mintha mindegyik a blogom egy-egy kis része lenne, ezért hol lenne a legjobb helyük, ha nem itt?

2008. 11. 18

Tudod, most meg arról vagy szó hogy nagyon nem tudom, mi is lenne a jó. Egyrészt nagy bennem a feszültség mert hatalmas a nyomás, rengeteget kell tanulni, nagyon sokat követelnek és sokszor félek hogy nem tudok ezeknek eleget tenni. Egyrészt.

Másrészt idegesít hogy van ez a Tudodki, na nem a Sötét Nagyúr de majdnem. Tudom, hogy kivel akar és mit és bár vége lett és egy darabig azt hittem túl is vagyok rajta de most kiderül, hogy nem. Vagyis nem tudom. Mert ami nagyon hiányzik az a szeretet, hogy valaki gyöngéd legyen velem és törődjön velem. Hát ja, megint a régi, tudod ez a "szerelmes vagyok a szerelembe"- duma XD. És talán ezért is érzem a hiányáz ennyire erősen mert tőle mindezt megkaptam. Csak a gáz az, hogy nem tudom tisztán elválasztani ezt a két érzést, és ezért csak azt érzem hogy hiányzik, a többi csak agymunka és tudom, bár inkább csak sejtem. Szar, mi?

Szóval ez van most. Ilyen összevissza szar. Ja, hogy a két msn-esről ne is beszéljünk. Az egyik behülyült és leugatott a semmiért (én meg persze megsértődtem) a másik meg nem akar tudomást venni rólam. De miért? Olyan jól elvoltunk, eldumáltunk… Őt sejtem a háttérben.

2008. 11. 18/2

Egyébként most lett vége a faktnak nemrég. Koponyát rajzoltunk. Én hülye meg belegondoltam hogy ez egykor egy élő emberben volt…! De nem is ez a lényeg. Koponyát még soha nem rajzoltam és először tényleg nagyon elrontottam az arányokat de utána helyrehoztam. Ahogy rajzoltam, egyre jobban élveztem és felébredt bennem az alkotási vágy.

Tudod, mindig is szerettem a művészeteket és szerintem- és hála Istennek nem csak szerintem jó is vagyok bennük csak tudod megint ez a nyomoronc idő…! Ötletem annyi van…! Rengeteg! Hihetetlen sok dolgot szeretnék csinálni, alkotni- legyen az akár rajz, festmény, kerámia, egy jó post a blogon, egy szép vers egy akármi ami esztétikailag ott van. És ugyanakkor arra jövök rá, hogy nincs rá sem időm sem energiám. Tudom azt gondolod hogy ideje arra van az embernek amire szakít magának- és én ezekre szívesen áldozook de közel sem tudok annyit amennyit akarok mert közben megy ez a hatalmas hajtás- suli, nyelvvizsga, érettségi, MCC-szakkoli, miegymás. Így egy csomó ötletem nem tudom kiadni magamból, bentragadnak és ettől szenvedek.

2008. 11. 19

És ilyenkor jön el az, amikor elegem van. Úgy kezdődött, hogy az egész napm egy nagy szutyok volt, semmi több, és nem vettem észre exem exét aki jött velem szemben így a köszönését sem tudtam nomrálisan viszonozni és amilyen normálatlan vagyok ez engem zavar. Aztán pedig konkrétummá fogalmazódott bennem a kósza gondolat, mégpedig az, hogy kezdek egyre inkább munkamániás lenni, ami nem jó. Idegesít, ha valamiben nem vagyok kiemelkedő (itt a humántárgyakra kell gondolni), bűntudatom van ha valamit nem tudok 100%-osan teljesíteni, nem tudok sokat aludni mert még lefekvéskor is ezen jár az agyam. 

Beletemetkezem a munkába és ez felemészt. Oka nyilván egyrészt az, hogy impozáns céljaim el akarom érni, másrészt meg az hogy nincs senkim és a tanulás egyfajta pótcselekvéssé is vált- ez különösen nem jó. Valahogyan elejét kéne venni annak hogy a feszített tempó tönkrevágja az egészségem (ha a mostani beteg-is-vagyok-meg-nem-is nem annak tudható be), de sok mindent nem tudok tenni mert ha mondjuk kihagyok egy hetet hogy pihenjek akkor meg le lennék maradva. Hmm. És jövő héten szóbeli érettségi.

2008. 11. 20

Szóval nagyon jó volt amikor arra ébredtem hogy egy Franciaországban élő barátom írt hogy egy kedves ismerőse meg szeretne ismerni szóval igen, ez jól esett. Ami nem esett jól az az, hogy a töri tz-m – bár ötös- de csak 83%, pedig 90% fölé akartam ezt is. Úgy érzem, tanulok, sokszor márm-már energiámon felül de ez még mindig nem elég ahhoz hogy hozzátegyem azt a picit ami még hiányzik az igazán jó, kitánű eredményhez. Az érettségivel is így vagyok, az írásbeli 104/117 pont nagyon jó de ha belegondolsz ez csak 88,88 (89)% és egy max szóbelivel lehet maximum 91. Elszomorító, bár lehet hogy a hibát nem itt kell keresni. Lehet, hogy én várok el túl sokat magamtól, bár nem tudom. Igaz, hogy idán nem vállaltam többet minet tavaly és javult a munkabírásom, valahogy mégsem jönnek azok az eredmények amiket árok. Vagy csak én reagálom túl?

Áh. Egyébként tegnap elhatároztam hogy max 4 órát tanulok egy nap- nem tudom ezt meddig tudom majd betartani- és nem görcsölök ennyit rajta, megpróbálom lazábban venni és akkor talán javulhat ez még. Remélem. Ugyanis- ahogy ezt tegnap írtam- kezdek munkamániás lenni és ezt mindenképp el akarom kerülni.

Tudod mire jöttem még rá? Arra, hogy tavaly egész évben volt valakim és ez sokat segített. A vele eltöltött órák- noha közel nem volt annyi amennyit akartam- meg maga a tudat hogy van nekem, rengeteg energiát és lendületet adott- ez hiányzik. Akkor nem voltprobléma lógni órákig a szilenciumokról, most mindegyiken ott vagyok és még így sem minden ok. Meg egy squash-partner is kéne már. Kell valami, ami kizökkent ebből a monotonitásból.

2008. 11. 20/2

Szóval ahogy ezt óra előtt elkezdtem mesélni csak jött a tanár, szóval a tegnap… elmentünk Alizzal vásárolni, erre a plázánál kibe botlunk? Csak nem belé? Tudodkibe. Azért a gyomorbukfenc megint befigyelt de ezt annyita utálom, talán jobban mint az ezt követő fél napos depit- tudom most magadban győzelmi táncot lejtessz de nem, nem szeretek. Ezek után? Nem, csak megint a szerethiány…

A délutáni (ja, mellesleg Aliz talált egy normális felsőt, majd ha bejön- ma nincs faktja, mi meg itt rohadunk ááá- nézd meg). Szóval délután amúgy már egész jó kedvem volt, és totál lazán vettem a tanulást, és az angoltesztem is most nem az átlagos 60-65% hanem 85% lett pedig felsőfok. Na, büszke vagy? Lehetsz is

Este meg volt a koliban ilyen cucc megint, hívtak egy paralimpikont, ő tartott előadást. Tisztelem, becsülöm őket és felnézek rájuk de a 1,5 óra már sok volt… és ne gondold hogy utána Zsófival csokipapírral a szánkban keringőztünk miközben röhögőgörcsünk volt, ááá az neem lehet XD

Szóval mi sem leszünk már normálisabbak.

1.2.8 by Captain himself

Nemrégiben felfedeztem egy (számomra) új blogot, íme (egyébként linkfalon is fent figyel már). Döbbenetes a hasonlóság az ő és az én helyzetem közt, bár nem akarok önző lenni és elismerem, az övé kicsit súlyosabb(nak tűnik). 

A helyzet az, hogy (bár az In memoriamban taglalt szakításomhoz kapcsolódó további bejegyzéseket levettem a blogról és azóta sem írtam ahhoz kapcsolódóan) most ismét ki vagyok akadva rá. Ennek hátterét nem tudjátok, nem is látom szükségét annak hogy leírjam, világgá kürtöljem, a szerencsésebbek olvashattak itt tőle és újdonsültjétől pár igencsak elképszetően hatalmas szellemi magaslatokba emelő kommentet, melyeket persze azonnal moderáltam.

Lényeg a lényeg, elfajult a dolog köztünk, "nem kicsit, nagyon", hogy a klasszikust idézzem. Most is van egy kisebbfajta afférunk egy bizonyos kölcsöncédé miatt, ami tudom hogy nála van, de ő ezt tagadja. Pedig annak idején a leghosszabb kommentjében itt azt írta: azt a CD-m felhasználva fogja kivágni saját arcát a közös videoinkból, hogy aztán nyugodtan közzé tehesse. Nem tette, nyugi, nem tette. Sajnos nem a saját jószándéka volt az ami jobb belátásra bírta, de erről nem számolnék be bővebben. Kárpótol a tudat, hogy unokatesóm barátja a minap mélyen a lelkébe tiport, nem mondom hogy az én nevemben is, mert én sokkal mélyebben tiportam volna be (ha a kisördög kerekedik felül, sosem lehet tudni éppen melyik fog), de ez már mellékes. Ahogy ma elmesélte, dőltem a röhögéstől (legszebb öröm a káröröm, ugye).

Szomorú azonban az, hogy ilyenek lehetnek. Mármint, elég abszurd, hogy az, aki x időn keresztül- legyen ez akár 3, akár 8 és fél, akárhány hónap/év/ akármi, szóval aki szeretett, akiben megbíztál, aki az életedben a legelső volt, ellened fordul, és mocskos, gátlástalan, undorító, gusztustalan, gyerekes húzások sorait követi el csak azért, mert neki nem jó. Mert nem képes túltenni magát a saját önbizalomhiányán- nyilván ezért támad, hogy leplezze- vagy éppen egoizmusán, mert miazmár, hogy túl merészeltem lenni rajta. Szégyen gyalázat, nem is értem miért nem bujdokolok még.

Fel lehet vázolni egy kapcsolatot előre? Mármint ismerkedés-> szimpátia -> egyre több tali -> az első csók -> az első éjszaka -> minden oké, dúl a lamour -> szakításhoz vezető okok -> szakítás -> utálat ?

Akkor meg mi értelme az egésznek?

Namost, a helyzet nem ilyen szörnyen elborzasztó, mint amennyire kinéz. Mint minden ember, minden kapcsolat más és más, egy sémát nem lehet egynél többre alkalmazni. De mégis, nem ismerek olyat akinek életében ne lett volna legalább egy ilyen sehonnai. Nekem kettő is volt.

Kettő, akit szerettem, és egyik sem képes elhinni, hogy amikor ezt mondom, nem hazudok.

Fogas kérdés ugyanakkor az, hogy van-e barátság a párkapcsolaton túl. Ez elég érdekes, már ha magamból indulok ki, akkor rögtön elég kusza az ábra, de ezt nem magyarázom bővebben Aki olvas, képben van Ettől függetlenül úgy gondolom, van, ha a két ember képes felnőtt módjára kezelni a helyzetet, nem szítani a feszültséget és tiszteletben tartani a másikat, annak minden esetleges rossz tulajdonságával, hibájával együtt. Aki a múltban él, az lemarad a jelenről, márpedig ha a jelenben nem dolgozik keményen a jövőjéért, akkor arról is lecsúszott. 

Summa summarum, az expasi különös állatfaj. Legfőbb tanács: szakítás után két hónapig felé se nézz, hadd nyugodjon le, és ha még akkor sem képes normális hangnemet megütni veled, akkor hagyd a fenébe, mert nem érdemes arra, hogy értékes időd rá pazaroljad.

by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>

Eljött az ideje, hogy ismét zűrösödő magánéletemmel traktáljak mindenkit.

Persze az is lehet, hogy megint csak én kombinálok túl, mert amilyen címeres ökör vagyok, mindent túlreagálok, mindennek akkora jelentőséget tulajdonítok és olyan dolgokat hozok össze, ami másnak álmában sem jutna eszébe. Ez néha jó néha nem, legtöbbször nem, mert jó hogy rohadt jó fantáziám (és nagy egom) van, de olykor átesni a ló túlsó oldalára nem éppen nyerő dolog.

Lévén az embert nem magányra teremtették, engem meg pláne nem (az egyedüllét néha jó dolog, nem összetévesztendő a magánnyal, amely egy állapot nem pedig helyzet), így az egy hónapja és egy napja történt szakításom után ismét új távlatok felé néztem (nem azt mondom hogy minden lelkifurdalás nélkül, de olyan szép az a horizont!). 

Rá is akadtam egy aranyos, fekete hajú (Captain loves feketehajú srácok), barna szemű (bár Captain a kékszeműeket loveolja) srácot. Nagyon aranyos, édes cuki, mindösszességében két gond van (volt) vele:

numero one: még 16 sincs. Ergo 15. Namost, ez nem is lenne probléma, ha nem átlagos lenne. Én majdnem 16 évesen már jóval érettebb és okosabb voltam mint amilyen most ő (jogosan kiálthattok ki egosnak, de ez szerintem csak egészséges önbizalom és önismeret). A mércém pedig én vagyok, és amúgy is elég szigorú elvárásaim vannak, és lehet bármilyen jó pasi is, ha minden hétvégén lerészegedik és másnaposan fetreng akkor nekem köszi de nem kell. Meg most mit kezdjek szegénnyel? Nagyon aranyos, de olyan kis tapasztalatlan… ok hogy én is így kezdtem de azért én nem a fogaim akartam a másik szájába nyomni anno… nekem az kell hogy egyenlő partner lehessek, nem pedig dajka!

numero deux: Tudjátok, úgy van ez (nálam legalábbis), hogy ha találkozok valakivel, akkor a vele töltött időmet nem úgy képzelem e, hogy 1 órán keresztül dumál(gat)unk a fennmaradó meg… fantáziátokra bízom de most ne szárnyaljon túl magasra mert nem nagyon kell elrugaszkodni ennél a kissrácnál… Szóval kell minimum értelem. Nem azt mondom, hogy szegény fiú nem okos, meg buta mint a föld, nem! Csak kicsit… kicsit túl 15 még. Mint mondtam, én önmagam mércéje vagyok: engem 15 évesen már felvettek az ország legjobb egyetemi szakkolijába! Nem azt akarom, hogy Nobel-jelölt zseni legyen (én sem vagyok az), de legalább egy karakán véleménye legyen erről-arról, a dolgok nagyrészéről, és ne intézze el hogy "hát ja" vagy "aha" vagy "hmm", és tény hogy szeretek beszélni de nem háromnegyed órán keresztül! Főleg nem akkor, ha látom hogy szerencsétlent untatom de próbálok valami közös témát találni…

Plusz egy: Az első találkozó a mérvadó. Akkor kell érezni valamit. Nevezzük szikrának, ami később lángra kap és tűz lesz. Ekkor fog meg benne valami, vagy nem. Ha igen, akkor mehet a második találkozó. Ha nem… akkor értelemszerűen felejtős… és tudjátok, lelkifurdalásom van, mert nem volt meg elsőre ez az érzés, de nekem már annyira hiányzik egy kis gyengédség, az hogy valakihez úgy odabújjak, a szerelem… és megcsókoltam már az első talin… aztán másodikat kértem pedig már akkor nagyon jól tudtam és éreztem hogy rossz, amit teszek… kihasználtam, ez az igazság. Szegény kissrác… sajnálom. Egy szemét voltam, nem tagadom…

De persze Captain nem az egyszerűségéről híres vagy arról hogy nagyon díjazza ha nyugi van körülötte, ezért mint mindig, ez most sem ilyen egyszerű. Rájöttem, az éltet, ha van cél, van kihívás: lehet ez a gimiben felkészülés erre vagy arra, a szakkolis project, a nagytesztek, a nyelvvizsga… rohadt nagy volt a hajtás, napi 2-3 óra alvás, de élveztem, nagyon élveztem, hogy ennyire van mit csinálni, hogy én csinálom, hogy én intézem, írom, előadom, leadom, benyújtom, véleményezem, véleményeztetem, összeállítom… talán ennek a már-már beteges "hajtásvágynak" a terméke a következőkben nem túl hosszan taglalni szándékolt (bár, ki tudja, nem terv alapján írok hanem spontán) téma, úgyszint a pasik. Csakhogy ő már nem új.

Bizony bizony, róla már olvashattatok itt a Papírhajón. Nagy szerelmem volt. Azt hittem volt, bár végülis nem indokolt a múltidő törlése által a jelenidő használatának valószínűsítése, s így a jövő idő sejtetése. Tegyük időközbe, mert hogy ez egyik nap olyan félreérthető mondatok sokasága volt és a részemről egy olyan feldobott labda, hogy aki ezt nem kapja el, az… haggyán hogy nem kapja el de mit hagy ki?

Lényeg a lényeg: arra jöttem rá, hogy én benne lennék még egyszer, mert ha valaki, hát ő nem közömbös. Az érzések alapjai megvannak bennem még. Szerelmes voltam belé szeptemberig. Aztán beleszerettem másba, de nagyon. Nagyon nagyon. De jött egy szakítás, és elment aki távol tudta tartani ezeket az érzéseket, és bizony visszakúsznak. Nyilván sokkal gyengébbek, és nem lesz világtragédia ha nem jön össze csak egy csendes vállrándítás hogy "mégsem egymásnak vagyunk teremtve és akkor mi van, majd jön akivel igen", de jelenleg mást nem ismerek akivel ennyire megtaláljuk a közös hangot, mint Vele.

De végülis valahogy majdcsak lesz, mert úgy még nem volt soha, hogy ne lett volna valahogy

Ó, még valami. Holnap felvonulás. Na erre kíváncsi leszek. Csak nehogy az legyen hogy "én megmondtam!". De ha egyszer tényleg…? xD

by Captain himself <thecaptain@citromail.hu> or <kapitany.29@gmail.com>