Szegény srácot elég hamar leírtam. Nem is az a baj hogy 20 évesen semmi tapasztalata mert attól még lehetne helyes és okos. Megjegyzem, a helyességgel még nem is lenne baj, talán az okosság is rendben van de aki egy találkozó után kiírja msn-re hogy "szeretlek", mindezt úgy hogy hozzá sem értem csak dumáltam vele, este meg nem vettem fel amikor hívott, mintegy egyértelműen demonstrálva a közelgő beszélgetésünk kimenetelét, igencsak merész ember. Tudom, magas a mércém de nem adok lejjebb. 

Igazából számomra az a rémisztő, bizarr és kissé elrettentő amit rólam gondolhat. Minek tart? A barátjának? A szerelmének? A mindörökké és tovább- társának? Minek? Példaképnek? 

Talán kicsit mindennek, de ahogy dumáltunk, bennem leginkább a példakép-érzés erősödött meg. Aki életében meleget úgy nem látott hogy tudta hogy meleg, annak az első ilyen srác valamilyen szinten nyilván példaképpé válik. Volt egy ilyen esetem nyáron is, a srácnak igen hamar kiadtam az útját, ezt akkor le is írtam. Példaképnek, első barátnak lenni nehéz és aki nem annyira egoista mint én, és már az első találkozón látom azt a fajta felindulást a szemében amely azokat az embereket jellemzi akik odaadják magukat neked csak legyen valaki végre- nem, az nem az én emberem.

Amikor én belekezdtem a meleg életbe, elkezdtem ismerkedni, tisztában voltam azzal, hogy nem istent keresek csak pasit. Ezt várom viszont. 

A példakép-dolog motoszkál a fejemben egy ideje. Mármint hogy van, aki engem tart annak. Nehezíti az ezen való gondolkodást, hogy nekem konkrét példaképen nincs. Minden emberben mást becsülök de konkrét embert nem; tisztában vagyok magammal is, tudom milyen vagyok, mit tudok és mit nem. Tudom, miben vannak hiányosságaim, miket kell pótolnom, mire van szükségem. Nincs példaképen és magamat sem tartom alkalmasnak példaképnek.

A példakép az az ember mások számára, aki már kitaposta azt az utat, amelyen követői szeretnének járni, nem? Ahelyett, hogy a saját kárukon de ugyanakkor javukra felvállalnák azt az utat, azt a sorsot amely rájuk lett szabva. Senki sem tökéletes, tehát senki sem lehet igazi példakép. Vagy tévedek?

Tévedek akkor is, amikor magamat nem tartom annak? Nem tagadom, vannak tulajdonságaim amelyeket másoknak is tudnék ajánlani, de elborzaszt amikor az egyik osztálytársam dícsér hogy milyen jó angolos vagyok és ő milyen szar és sosem lesz ilyen jó; amikor a suliban a kis hetedikesek, akik már valahol tudják magukról hogy melegek olyan leplezetlenül és áhítattal bámulnak engem, a nagyfiút hogy az már nekem kínos, amikor az egyik Papírhajó- olvasó által írt e-mail Coelho- hoz hasonlít; nem! Ne nézzetek fel rám! Nem vagyok rá érdemes, alkalmas!

Akire fel kell néznetek, az nem én vagyok: tettem, amit és ahogy tudtam, ott és úgy, ahogy és amikor lehetett. Ne nézzetek meleg példaképnek egy blog vagy egy elmondás alapján, ne tekintsetek a tanulás példaképének csak mert két tárgyból kiemelkedő vagyok, ne tartsatok lángésznek csak mert érettebb vagyok a koromnál! Nem akarok példakép lenni!

Ne tarts példának de ha van valami bennem, ami becsülendő, becsüld és kövesd, építsd ki azt az utat, amelyet én is kiépítettem hogy elérjem de ne utánozz! Mindenki más, más célokhoz máshogy jut el. Mindenki képes arra, amit akar, a különbség az elérés módjában, a megszerzés örömében és a továbbadás mikéntjében rejlik. Nem hiszem, hogy ebben annyira különc lennék. Hogy érettebb és több vagyok a korom átlagánál- tény, de ez nem jelenti azt, hogy ők is, csakúgy mint a "pályakezdő" melegek előbb vagy utóbb ne jutnának el ugyanide, szereznék meg ugyanezt. Később, de el fognak érni ugyanide, amikor én már megint máshol leszek. Egy fokkal feljebb. 

1.5.1 by Captain himself

A nyári munka nála már-már "hagyományos", ugyanis ez a harmadik nyár, hogy ott dolgozok (és nem csak én, unokatestvérem is de íratlan törvény, hogy mi ketten nem dolgozhatunk egy munkaidőben mert akkor minden lesz csak munka nem. Van benne valami).

A nagypapám országszerte igen jól ismert,közületek is tuti vannak akik már hallottak róla (itt persze nem mondom el kicsoda), stílusával, életművével, a vállalkozással osztatlan tiszteletet és elismerést vívott ki magának és a családunk nevének, melynek bemocskolásáért a kommunista rezsim sok mindent megtett.

Hűsége és lojalitása a vállalat, a család és az egyháza irányába (mely egyben az én egyházam is, de erről majd még írok meg már írtam is) hatalmas, rengeteget küzdött egész életében, de végig megmaradt az egyenes, becsületes úton, és mindig mindenből csakis a legjobbat, a legminőségibbet fogadta el, nála félmunka, félmegoldás nincs. Van a könnyű út ugye meg a jó, több nem létezik.

Mindig is elutasította a fényűzést, a nagyzolást, s a neki felajánlott díjakat, elismeréseket nem fogadta el, a miniszteri fogadásokra sem ment el (ami marketing szempontjából bődületes hiba, de az eszméjét megértem), ugyanis ő "nem ezért dolgozott. Ő csak csinálta azt, amihez értett úgy, ahogy a legjobban tudta, ezért nem jár elismerés.". 

Szerepvállalása a díszpolgárság, a főgondnokság és a zsűritagság hármasában kimerül, mégis sokan jönnek hozzá segítségért, tanácsért, vagy csak egy jóízűt beszélgetni, mert mindenkit meghallgat és senkit nem kezel le. Tiszteletben tartja a másik ember véleményét, mégha el nem is fogadja, de nem hülyézi le kapásból (mint egyes közelebbi felmenőm).

Az élet azonban őt is próbára tette: decemberben lesz 73, de már átesett sok szívműtéten, szívrohamai voltak (s ez örökletes hajlam), agytrombózis, féloldalas lebénulás, de nem adta fel, újra felállt és küzdött, nem hagyta magát, és nem adta meg magát, az életét- és ma is él, jól van, ha nem is teljesen, de a körülményekhez, az előzményekhez képest csodásan.

Ő az én egyik nagyapám. Az egyik példaképem. A másik a szintén csodás másik nagyapám, aki a semmiből építette fel a maga vállalkozását a család megélhetésére, boldogulására, megsegítésére. Róla is majd fogok írni.

S ez a nagypapám, akinél most dolgoztam, mégis egy hihetetlen szerencsétlen ember. Szerencsétlen azért, mert az életműve hatalmas veszélyben van. Veszélyezteti a saját fia, akit ő nevelt, iskoláztatott, tanított maga: a keblén melengette a kígyót, akinek soha semmiért nem kellett számot adnia, aki nem röppent ki igazán sosem, s most is rajtuk élősködik. Veszélyezteti ő, kihasználva nagyapám nem 100%-os egészségügyi állapotát, gyengülő beszédkészségét és lassuló reflexeit: úgy fizikailag, mint szellemi értelemben félrelöki, mert már feleslegessé, nélkülözhetővé vált számára- ő legalábbis azt hiszi.

S a nagyapám nem tud mit tenni, túl sokáig hunyt szemet a fia dolgai felett, nem tud megálljt parancsolni neki. Senki nem tud. A nagy ember életműve betetőzik: végig kell néznie, ahogy a tulajdon fia mindent elherdál percek alatt, mindent, amit ő évtizedek kínkeserves munkájával felépített, elért. Végig kell néznie, hogy megértse nem egyetlen, de legnagyobb hibáját: egy lapra tette fel a jövőt. A baj csak az volt, hogy ez pont a Fekete Péter volt.

by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>