Megalapozott az a félelem, hogy Magyarország ismét gyarmati sorba süllyed. De nem az aktuálpolitikai események, hanem sokkal inkább a történelmi reflex szolgál magyarázattal a történésekre. Alig 22 éve szabadult fel az ország a kommunista diktatúra alól. Magyarország történelmének nem kis részét, ha nem is kifejezetten gyarmatként, de korlátozott jogkörű államként élte le. Az én szememben egyedüliként ez, a hazafiasabb lelkekbe beivódott reflex tud elfogadható magyarázatot adni a Fidesz Pride-ra.

Nem kívánok az aktuálpolitikai helyzetről beszélni most. Szerintem nem kell nagyon megerőltetni senkinek sem a képzeletét, hogy rájöjjön, mit gondolok erről a kormányról. A bejegyzésben megmaradok a gyarmatiság fogalmának és lehetőségének szubjektív boncolgatásánál.

„Nem leszünk gyarmat!” – skandálta az a kb. kétszázezer ember (a különböző forrásokból vett adatok középértéke), akik szerintem olyan nagyon nem is értik, miben rejlik az Európai Unió lényege. Olyanok mondták mindezt, akik feltétel nélkül elhiszik a Nagy Nemzeti, Apostoli meg ki tudja még, milyen kormány hivatalos propagandáját. Olyanok mondták mindezt, akik nagy része még nem érezte saját bőrén a kormány politikájának következményét. Kíváncsi vagyok, hogy az IMF által követelt intézkedések bevezetése után hányan mennének el Viktor mellett tüntetni.

Nekik könnyű beadagolni az „országot megtámadták” dumát, meg hogy háborúban állunk, meg a többi olcsó sületlenséget. Ők elhiszik, hogy a fél világ a magyarokat gyalázza.

Nem, ez nem így van. Az Európai Unió, amelynek szabad akaratból lettünk tagjai, a csatlakozásunkkor vállalt kötelezettségeink teljesítését kéri rajtunk számon. Magyarországon a Fidesz lassan két éves kormányzása alatt nagy súlyú változások mentek végbe, amelyeknek szükségességéről szerintem széles konszenzus van az országon belül és kívül is. Ami azonban szemet szúrt az EU-nak, az az irány. Az, hogy a kétharmados hatalmat nem (vagy többnyire nem) a hosszú távon is fenntartható növekedési pálya felállítására, a demokratikus berendezkedés megerősítésére és az európai normák uralkodóvá tételére használták fel, hanem a rövid távú hatalmi érdekek diktálta intézkedések áterőltetésére. Gondoljunk csak az alaptörvényre, amelyre gyakorlatilag semmi szükség nem volt – égető szükség legalábbis biztosan nem -, mégis, a gazdasági válság közepén szántak rá hat teljes hetet a törvényhozás munkájából. Lehet érveli amellett, hogy a válság utáni újjáébredés nem csak gazdasági, hanem szellemi, morális természetű is kell, hogy legyen – és én ezzel maradéktalanul egyetértek. Az irány az, ami problémás, legalább ugyanannyira, mint a 2011-es évszám alá egy ilyen múlt századi szöveget biggyeszteni.

Az Európai Unió nem gyarmatosítja Magyarországot. Gyarmat az az ország vagy terület, amely a függetlenségéről nem tiszta szívből, önként mondott le, hanem katonai eszközökkel, puccsal vagy bárhogyan, de alárendelt szerepbe került egy nagyobb hatalomnak. Magyarország az európai utat önként választotta. Magyarország nem gyarmat.

Magyarország jelenleg egy nagyon súlyos nemzetközi össztűz alatt áll, ami nagyrészt a kormány hibája. Ezek a kritikák, bírálatok nem a magyar emberekre, nem az országra vonatkoznak, és nem mondanak ki kollektív ítéletet a majd’ tízmilliós magyarság felett. Ezek a kritikák a kormány eddigi útját, módszereit, intézkedéseit bírálják, és jogosan kérik számon az önként vállalt kötelességek teljesítését. Magyarország az Unióhoz való csatlakozáskor vállalta a kötelezettségszegés esetén életbe léptethető szankciókat.

A kurucos, a haza érdekeit mindenek elé helyező politika nem szükségszerűen rossz, csupán megvan a maga helye, ideje és közege. A közeg még éppen meg is lenne – Magyarországon ennek a fajta politikának napjainkban – legnagyobb bánatomra – elég széles bázisa van. Azonban ezt, a világnak fityiszt mutató politikát egy iszonyatosan romboló válság közepén, a szövetségesi sorból kiugorva azoknak előadni, akiktől ennek a kicsi és jelentéktelen, kitett országnak a sorsa függ, egyenesen életveszélyes. Utána pedig csodálkozni, hogy a Magyarországnál ezerszer erősebb Európai Unió mindezt nem hagyja tétlenül… de inkább nem minősítgetek (többet).

Persze, mindenki követ el hibákat, mindenki választja olykor a rossz utat, ez természetes. Ami azonban megkülönböztet embert embertől és módszert módszertől az a hiba elkövetése utáni viselkedés. Amikor nyilvánvalóvá válik az ezer és egy negatív visszajelzés után, hogy a választott út nem jó, akkor két lehetőség merül fel: a magunkba szállás és a merev kitartás. A kormány az utóbbit választotta – ami egyszer még megérthető lenne, mert kockázat nélkül nincsen siker, de amikor folyamatosan önként rohannak pofonért – az ország nevében – akkor az minimum aggodalmakra ad okot.

Lehet, hogy Orbán Viktor mindezzel tisztában van, és a nemzeti függetlenség védelméről szóló duma meg híveinek a gyarmatosítástól való rettegése csak a politikai veszteség minimalizására szolgál. Hogy akárhogy legyen, ő és a pártja ne veszítsék el teljesen a hitelességüket.

„Nem leszünk gyarmat!”- skandálták a Fidesz Pride résztvevői, csak sajnos annyira vakok, hogy nem látják, hogy az általuk szentként féltett nemzeti önrendelkezés egy jó nagy darabját épp most készül miniszterelnökük odadobni az IMF asztalára – javarészt a saját és kormánya hibájából, mert nem mérték fel, hogy egy gyenge lábakon álló EU-tag most vagy igazodik, vagy megnézheti magát.

A legszomorúbb egyébként az, hogy valószínűleg ugyanez a tömeg akkor is valami gyarmatos frázist vinnyogna, amikor a kormány miatt majd mi is csődbiztost kapunk a nyakunkba, mint a görögök (ami egyelőre nem valószínű, de ha).

Ide juttatta a Nemzeti Remény Messiása az országot alig két év alatt. Elrettentő példa lettünk, amin keresztül az EU példát mutat a válságos időkben veszélyt képző tagországainak. „Take it or leave it!”- mondja Brüsszel a saját maga által vállalt kötelezettségeit megszegő kormánynak, amelyik erre gyarmatosításról vinnyog. Indirekten, de vinnyog.

A baj csak az, hogy nem az EU-nak van szüksége ránk, hanem nekünk van nagyon nagy szükségünk az EU-ra. Ők simán elboldogulnak nélkülünk, de hogy velünk mi lenne nélkülük… abba jobb bele se gondolni.

captain@paperboat.hu I 5.0.4 I image source: publius.blog.hu

Eleinte csak egy kósza gondolat volt ez, ami hónapok alatt nőtt csak lehetséges alternatívává. Visszakanyarodtam az egyik korábbi elképzelésemhez, csakhogy most nincsenek kételyeim ezzel az elképzeléssel kapcsolatban. Fantáziálok róla, és erre alapozva képzelem el a jövőmet. Rájöttem, hogy nekem ez testhezálló, és nagyon is alkalmas az életem céljának tekintett „egyéni boldogság mások boldogságán keresztül”- elv beteljesítésére.

Október tájékára pedig már realizálódott bennem az elképzelés: jogász akarok lenni. Jogász, aki az emberi jogokért, a diszkrimináció ellen lép fel, nem csak a melegek, hanem minden kisebbségi csoport érdekében. Jogorvoslat, a megkülönböztetettek, a lenézettek, a másodkategóriás emberek védelme és menedzselése. A jogállamiság helyreállítása és őrzése. Az egyenlő bánásmód garantálása. Ezekkel akarok foglalkozni. Lassan, de elérkeztem oda, hogy hónapok óta ezt tekintem célomnak, és ez az elhatározás nem gyengül, nem kérdőjeleződik meg, hanem egyre erősebben tartja magát.

A joggal azonban egy „probléma” van: Magyarországhoz köt. Lehetséges lenne külföldön jogi diplomát szerezni, amit különbözeti vizsga (extra tanulás) után Magyarországon is el lehetne ismertetni. De sokkal tisztább és egyszerűbb egy magyar jogi diploma megszerzése, mint egy plusz kacskaringó beiktatása, nem beszélve arról, hogy nem akarok 27 évesen friss diplomásként kacsázni egy bizonytalan szisztémában. Ugyanannyi, vagy esetleg kevesebb pénzből, mint amennyiből Glasgow-ban szerényen éldegélnék, Budapesten normálisan tudnék élni, és részt tudnék venni csomó dologban – különösen most, amikor a civil mozgalmak vége-valahára magukra találnak.

Ráadásul a magamnak elképzelt munkának Magyarországon igazi értelme lehet – ha nagy jövője nem is (bár ezt nehéz megmondani), de értelme biztosan. És ez a legfontosabb.

Itt viszont felvetődik egy nagyon nagy probléma. A jogi szakhoz magyar- történelem párosítás kell. Ez még meg is lenne, hiszen mindkettőből van IB-m, viszont az eredményeim nem elég jók. Egy olasz nyelvvizsga megoldaná a problémát, gondoltam nagy naivan. Eltekintve attól, hogy a felsőfokúért és az emeltszintért kapott pontok mellett nincs már szabad pluszpont, ez az út sem lenne egyszerű: a (csúnya jelző helye) Magyar Ekvivalencia Bizottsággal folytatott szívélyes levelezgetésem után kiderült, hogy Magyarország nem kegyeskedik középfokú olasz nyelvvizsgának elismerni az olasz IB-mat (noha követelményrendszerében nagyjából megegyezik a kettő). Bamm.

Pár napja vetődött fel, hogy esetleg leraknám az érettségit otthon. Ez azonban járhatatlan. Eleve ott vérzik el az ötlet, hogy matekból esélyem sem lenne átmenni, másrészt pedig nincsen ötödik tárgy, amiből bevállalnék egy érettségit. Olasz? Nincs meg a megfelelő óraszámom, Magyarországon nem tanultam olaszt. Rajz? Túl sok munka, időhiány. Már a tizenegyedikes rajz-fakt végén féléves lemaradásban voltam.

Van azonban egy járható út: csak egy tárgyból letenni a magyar érettségit. Történelem emelt szint. Utána jártam, és kerülő úton, egy segítőkész bennfentesnek köszönhetően megtudtam: működik a kétféle rendszer keverése, vagyis hogy a magyar utáni pontokat IB-ból, a töri utáni pontokat pedig a magyarországi érettségiből kapom. Pluszpontok tekintetében pedig még több is van, mint lehet. Szóval ez van most. Be kell jelentkeznem az emelt töri érettségire.

Bizakodó vagyok. Az IB töri után a magyarországi emelt töri nem lehet nehéz – ehhez jó összehasonlítási alapom is van, mivel Kecskeméten is emelt töris voltam, Duinoban is, és éreztem, hogy melyik volt nehezebb. Ettől függetlenül persze rendesen fel kell készülnöm, mivel – ha jól tudom – a magyar emelt töri anyagának 60%-a magyar történelem, abból pedig keveset vettünk Duinoban, azt is csak nemzetközi összefüggésben (Osztrák- Magyar Monarchia, 1956, rendszerváltás).

Nem volt egyszerű, sok időbe és sok idegsejtem roncsolódásába került, de végül sikerült találni egy utat, ami még járható, ergo nincs minden veszve. Most ebben reménykedek, és meg fogok tenni mindent, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból.

Nem volt egyszerű ez. Sokszor úgy éltem meg, mintha egy nagy pofonsorozat lenne ez a felvételi procedúra, ahol minden pofon után kilométereket repülök vissza, és minél elszántabban futok, annál nagyobb erővel csapódok a rendszer tenyerének. Persze nekem is van bűnrészem ebben, hiszen egyszerűen csak jobban kellett volna teljesítenem, de Isten látja lelkemet, egy hétig éjjel-nappal csak töriztem. Mégis… de talán ez valahol jó nekem.

Aki viszont még bekavarhat, az nem más, mint Hoffmann Rózsa asszony, mégpedig személyesen. Érdekes, hogy ennek tükrében:

“Bármi is fog történni, a következő polgári kormány el fogja törölni a tandíjat, bárhogyan is fogják nevezni azt – szögezte le Pokorni Zoltán. A Fidesz alelnöke magyarázatképpen hozzátette: a népszavazáson a választók elsöprő többsége elutasította a kormány oktatáspolitikáját. Mint fogalmazott, a kormány hívhatja bárhogyan, FER-nek vagy éppen tandíjnak, a lényege ugyanaz. A választók azonban – tette hozzá -, a felsőoktatás szélesítését, nem pedig szűkítését várja el a kormánytól. A polgári kormány oktatási minisztere szerint a kormány jelenleg a rektorok háta mögé bújva akar ismét megszorításokat bevezetni a felsőoktatásba.”

most mégis bevezetik a tandíjat, és drasztikusan csökkentik a felvehető hallgatók számát. 100 jogász? Meg vannak ezek őrülve? Nem csak az EU-nak vállalt kötelezettségünkkel megy szembe élesen ez a koncepció, hanem az ország jövőjével is. Mégis hogyan akarunk sikeresek lenni, ha az oktatás nem érdem, hanem pénz kérdése? Ha van valami, amin nem szabad spórolni, az az oktatás. Nagyon félrevezetett az, aki szerint mi a termelésben lehetünk nagyok, aki szerint a szakmunkások fogják kihúzni az országot a bajból. Tény, kevés van belőlük, kevesebb, mint kéne, és tény, több egyetemünk van, mint amennyi indokolt lenne. De sosem leszünk olyan versenyképes termelők, mint Kína vagy a délkelet- ázsiai régió. Ez az ő terepük, ebben velük versenyre kelni, az ország jövőjét egy eleve elvesztett reményhez kötni őrültség. Európa a tudásalapú gazdaság melegágya, ahol csak az lehet sikeres, aki tud, aki kreatív, aki tájékozott, aki nem veszik el a mindennapjainkat egyre inkább átszövő globalizmusban, hanem szolgálatába tudja azt állítani.

Magyarország, bár áraiban és béreiben olcsóbb, mint a Európa nyugati része („szerencsésebb történelmi fejlődésű országok”, valahogy így mondta Fábry régen), komolyan így sem tud versenyre kelni az iszonyatosan (embertelenül?) olcsó és a végletekig panaszkodás nélkül dolgoztatható ázsiai munkaerővel. Európa a mélyebb integráció útján halad előre, és én személy szerint meg vagyok győződve – de persze lehet, hogy tévedek, mely esetben a kormánynak van igaza -, hogy a jövő Európájában a tudás, az innovatív készség és a kreatív, egyéni gondolkodásmód lesznek a felemelkedés elsődleges faktorai. Ha másért nem, legalább ezért lenne érdemes minél több embernek elvégeznie legalább egy alapképzést. Ezt esetleg a középiskolai képzés a jelenlegitől lényegesen elütő irányú átalakításával lehetne kiváltani, de ebbe most nem megyek bele, ez a vita messzire vinne, és ez a post már így is tele van bővebb kifejtésre szoruló, önmagukban félreértelmezhető mondatokkal és kijelentésekkel.

Kevesebb diplomást, és azokat is kössük röghöz!- tűzte zászlajára az oktatási államtitkárság, de ezzel a saját (és az ország) vesztébe rohan. A röghöz kötés kontraproduktív. Nem a tiltás, a parancs az, ami igazán otthon fogja tartani az embereket, hanem a tisztességes megélhetés lehetősége, a normális munkakörülmények és a jogbiztonság. Ezekre kéne koncentrálni, nem pedig diktátumokkal kéne otthon tartani az embereket. Ha az egyetem utáni boldogulás lehetőségei jobbak lesznek, akkor eleve kevesebben akarnak majd elmenni. Arról nem is beszélve, hogy tetszik vagy nem, de elmenni joguk van, és ebben nem lehet őket korlátozni. Ingyen egyetemért állami diktátum? Nem jó üzlet…

Persze, megértem és jogosnak tartom az igényt, hogy a magyar adófizetők pénzén (milyen demagóg szöveg ez is egyébként…) kiképzett szakembereket az ország szolgálatába akarják állítani. De ennek nem ez a módja. Fel lehet tenni a önmaguknak a kérdést, és szeretettel hívom Hoffmann Rózsát és Orbán Viktort, hogy csatlakozzanak hozzánk ebben: ha az állam kvázi kényszerít az otthon maradásra, akkor ezzel pozitív vagy negatív hozzáállást fog kiváltani? Ha az állam abban a pillanatban, ahogy a delikvens a törvényi idő előtt elhagyja az országot, egy busás csekkel int búcsút, azzal milyen hazaszeretetet és szolgálati vágyat ébreszt? Meg egyáltalán: milyen jogcímen tolja be az állam az otromba képét ide is? Milyen jogon próbál az állam bárkit is maradásra kényszeríteni? Csábítani, kérni, megfontolandó ajánlatot adni lehet és érdemes. Kényszeríteni, diktálni kontraproduktív.

Röviden (…), ezek vannak most. Így áll az én kis életem ezen a téren.

captain@paperboat.hu I 5.0.3 I

-          Isten áldja a királyt!

-          Isten óvja Magyarországot! Vivát! Vivát! – zengték a szokatlanul kellemes januári estébe az ünneplők jókívánságaikat a Parlament előtt, amelynek erkélyén nem más állt, mint maga a király, teljes egészében: kezeit és mosolyát szélesre tárva üdvözölte a téren őt ünneplő tömeget. Jámboran mosolygott, mint mindig, mikor hülyék vették körül.

-          Felség… – mondta neki korábban Lézertérítő Mucsai János, egy hűséges társa – nem zavarja Felségedet, hogy önszántából már csak azok állnak ki Felséged mellett, akik olyannyira korlátozottak, hogy egyszerűen képtelenek meglátni a Felséged szándéknak vélt mondatai mögött húzódó valóságot?

-          Nem. – válaszolta akkor a király. Most is erre gondolt, erre az egyszerű, de nagyon őszinte válaszra: nem, nem zavarta. Ugyan miért is zavarta volna? A hülyék minden böffenését bearanyozzák – ezért nagyon keményen dolgozott 22 éven keresztül, bár az elmúlt nyolc évben a munka nehezét mások végezték helyette. Na meg, ugyan kinek a támogatására lesz neki szüksége valaha is, mikor immáron végre kezében tartja ezt a könyvet, ezt az új szentírást, mely alapjául szolgál az új rendnek, melyre felhúzzák a büszke, nemzeti Magyarországot?

-          Népem! – kiáltotta a téren összegyűlt tömegnek a király. – Íme, a Nagy Mű! Magyarország Alaptörvénye! – mondta, majd a tömeg, látva a narancssárga, arannyal átszőtt és kereszttel jelölt könyvet, ismét örömujjongásban tört ki.

-          Na, ennyi elég lesz mára – gondolta a király, majd az erkélyről visszalépett dolgozószobájába. – Jani! – kiáltott Lézertérítőért a király, aki nyomban meg is jelent az ajtóban.

-          Igen, Felség?

-          Gondoskodj róla, hogy holnap reggelre össze legyen pakolva az egész iroda, költözésre készen! És szólj oda Tollnak, hogy csipkedje magát, különben holnap hajnalban még egy önálló indítványt is megfogalmazhatsz az Alaptörvény módosításáról, ami lehetővé teszi az ellentmondásra képtelen ex- elnökök 20 hónapnyi elzárását, természetesen mindenféle ügyvédi hercehurca nélkül.

-          Igenis, Felség, de… a legnagyobb alázattal, Felség, félek hogy Toll csak január közepén tud kiköltözni…

-          Nem voltam elég világos? Gyere csak ide Jani! – intette közvetlenül maga mellé Lézerblokkolót a király, és lekevert neki egy sallert, amit utána, mert a király nem szeretett félmunkát végezni, megtoldott egy kokival is.

Negyed órával később már a királyi limuzin hátsó ülésén volt, és – bár ezt igazából magának sem vallotta be teljesen, mert a király sokkal büszkébb embert volt annál, mint hogy ilyesmit bevallott volna – egy kicsit félt. Félt, mert aznap reggel Unorthodox Gyuri nyugtalanító híreket közölt vele: nagy tömeg készülődik búcsúpartivá alakítani a királyi bankettet.

A király ugyanis bankettet adott aznap, amin mindenki őt ünnepelte –őt, mint a nemzeti szuverenitás egyetlen garantálóját, őt, mint a cápavadászt, őt, mint a szabadságharc büszke vezetőjét – őt, mint a fülkeforradalom győzedelmes vízióját, mint a kétharmados  kalandozás immáron egy egész, teljhatalmú urát.

A Magyar Királyi Operába, amely otthont adott a rendezvénynek, egy régi alagúton keresztül tudott csak bemenni, a főbejáratot elzárta ugyanis a tüntető tömeg. Méltatlankodva lépett be a terembe, melyben az ünnepséget tartották, hogy megszólítsa a megjelent híveket – de azok nem hallották őt. Mind kitartóan nézték a király, helyükről felállva, természetesen, aki beszélni beszélt, csak éppen ő maga sem hallotta, mit mond.

A helyzet kezdett kínossá válni: az ablakok kegyetlenül valósághűen tükrözték az Opera előtt játszódó eseményeket: villanások váltották egymást, ahogyan a Magyar Királyi Rendőrség a tömegre lőtt, vörös fény játszotta át magát az alkalomra aranyozott padlóra, és pirosra festette a hölgyek fehér szoknyáját és kedvtelve pattogott az urak fényesre polírozott cipőjén.

„Orbán, takarodj!”- hallatszott kintről az ismételt skandálás, amely elemi erővel törte át az újonnan hangszigetelt épület ablakait. A király ismét megszólalt, de a mikrofon még mindig nem működött.

Maga mellé intette a technikai stáb főnöket.

-          Miért – koki – nem – saller – működik – koki – ez a – saller – mikrofon? – kérdezte a király ingerülten. – Hát nem tudja, hogy velem, Magyarország királyával nem érdemes horgot akasztani?

-          Fe-fe-felség… – dadogta a sallerektől lebénult stábfőnök – nincs semmi baj a mikrofonnal… be van kapcsolva, és jól működik.

„Elkúrtad! Elkúrtad! Elkúrtad!” – hallatszott kintről, minden szótaggal erősebben és erősebben a skandálás. A rendőrök fegyvereinek fényes durranása is egyre gyakrabban feszült a király egyfelvonásos darabjának kínosan tökéletesre mázolt díszletei közé. Az ünneplésre szánt tömeg tagjai kérdően néztek hol egymásra, hol a királyra, aki gyorsan feltalálta magát. Egy nagy durranás után, mely mintha az egész épületet rázta volna meg, lelépett a színpadról, és elindult a terem közepén lévő torta felé, hogy ünnepélyesen felvágja azt.

A nagy, négyzet alakú tortát tartó asztal előtt volt az aranyozott királyi szék, melynek háttámlájára szőtt királyi címer csupán percekkel a király érkezése előtt készült el teljesen. Az eredeti tervet hatszor felülírták, majd végül egy olyan módosításról döntöttek a kivitelező tudta nélkül, amely felborította az egész koncepciót. Így lett végül a narancssárgán izzó nap felé két oldalról nyúló búzakalász által átölelt interkontinentális fordítókorongon fekvő nyitott könyv, amelyből a Szent Korona, egy nemzetiszínű papír, Szent István kardja, egy fürt tokaji szőlő és egy félbetörött vörös szegfű ömlött, Magyarország királyának címere. A hivatalos verzió szerint a „siker” metaforája is helyet kapott az alkotáson, ám mivel a siker láthatatlan, így még a legkiválóbb művészek sem tudták azt vizuálisan megjeleníteni.

„Orbán, elkúrtad! Takarodj! Rohadt narancs! Demokráciát!” – skandálta a tömeg, ami ellen kint a rendőrség gyakorlatilag feladta a harcot. A király nagy torta felé sétált, méltósággal, nyugalommal, míg háta mögött szilánkokra törtek az ablakok, melyeken macskakövek repültek a jelenlévők felé, akik hangos sikoltások közepette menekültek: a teremben kitört a pálink, emberek szaladtak zavarodottan a kijárat felé, a szilánkok ezerfelé szálltak és újabb ezerfelé tükrözték a kint égő tűz vörös fényét; a főbejáratot betörték, a tölgyfaajtók hangos reccsenéssel adták meg magukat a beáramló tömegnek, akik győzelmi ujjongással vetették magukat a torta felé méltóságteljesen vonuló királyra, de ő mintha fel sem fogta volna jelenlétüket: a király számára csak a torta volt a valóság, a torta és a mellette lévő nagy kés, a torta és a mögötte magasodó aranyozott trónus.

-          Éljen a Magyar Köztársaság! – kiáltotta a trónra felugró tüntető, kezében tartva a nagy tortát, melyre a „Magyar Köztársaság” volt írva cukormázzal. A hatalmas kés, amely a torta mellett volt, leesett a földre, a győzedelmes tüntetők örömtánca alá.

-          Éljen a Magyar Köztársaság! – kiáltotta ismét a tüntető. – Édes a győzelem!

captain@paperboat.hu I 4.9.6 I image source: metropol.hu

Ám ekkor hirtelen elmúlt a fájdalom. Végre körül tudott nézni: ragyogó, fehér boltívek vették körül, melyekről angyalszobrok fújták harsonáikat felé: az égből – bár, talán kifejezőbb lenne így mondani: fentről – kis arany konfettik szálltak alá dallamosan. Minden nyugodt volt, csendes, békés.

Boldog volt. „Végre elértem ide…”- gondolta az egykori miniszterelnök- helyettes – „Isten közelében vagyok, itt állok a Mennyek Kapujában…”. Az életére gondolt, a végigharcolt évekre – Isten nevében – azért, hogy Magyarország – Szűz Mária kegyelméből – visszatérjen az oly’ felelőtlenül elhagyott keresztény útra; hogy Szent István munkája – a Szentlélek segítségével – annak kezdete után ezer évvel beteljesüljön, és államalapító szent királyunk vallásos buzgósága fújja a szelet a Nemzeti Együttműködés Rendszerének sokszor tépett vitorlájába.

Semjén Zsolt nyugodt volt és boldog. Olyan nyugodt, mint talán még soha életében, és boldog, mert tudta, hogy boldogsága nem személyes, hanem az elért eredmények, egy jobbá tett ország felett érzett boldogság, és mint olyan, kedves Istennek és a Megváltónak.

- Üdvözöllek, gyermekem…! – csendült fel egy hang, amely nem egy meghatározható forrásból, hanem mindenhonnan – a falakból, a vakító fehérségből és Semjén Zsoltból is szólt, mindenhonnan egyaránt, mintha a hang gazdája jelen lenne minden élőben és élettelenben. „A Teremtő”- gondolta Semjén hálásan azért, hogy ebben az új állapotában nem tud elájulni és hogy nincsen vérnyomása.

- Uram…! – szólt vissza a tőle telhető legmagasztosabb, mégis, egy szolga alázatos hangján.

- Eljöttél hát te is ide. A Mennyek Kapujában állsz, teremtett gyermekem. Otthagytad a földi létezést, ahol megmérettettél. Eredendő bűnös vagy, hiszen Ádám és Éva bűne mindenkiben egyformán él, de mivel én, a Teremtő, kegyelmes úr vagyok, lehetőséget adtam nektek, az én fiam halálával, egy új kezdetre. Ha bölcsen éltél és jót cselekedtél az embertársaiddal, akkor jutalmad az örök élet. Ha azonban nem, és cselekedeteidet, életedet a gonoszság, az ártó szándék és testvéreid meg nem értése vezette, akkor a pokol kénköves tüzében fogsz égni, míg el nem jön a világnak vége, mikor is az örök halál ragad majd magával.

Semjénben akaratlanul is felrémlett pár kép az életéből: hazugságok, csínytevések, gyermekkori rosszaságok, és a felnőttkor vétkei: csalás, kenőpénz, korrupció… „a nagyobb jóért”- nyugtatta magát – „csakis a nagyobb jóért történt minden.”

- Jöjj közelebb, gyermekem – szólt ismét az Úr hangja – és engedd el magad. Hagyd, hogy én vezessem a képzeleted a tények szívós talaján; hagyd, hogy én adjak elmédbe valóság- képeket egy elmúlt élet folyásából; hagyd, hogy én mutassam meg, hová vezetett földi ténykedésed; hagyd, hogy én rakjam mérlegre a jót és rosszat, és hagyd, hogy kegyelmem vagy ítéletem lesújtson vagy felemeljen.

Az Úr hangja távoli, mégis jól érthető susogássá vált a meghatározhatatlan térben, és emlékképek sora furakodott Semjén elméjébe: képek, mint egy valaha élt, távoli ismerős emlékei, melyeket egy régi, sokáig elfeledett filmtekercsről játszanak vissza- mégis minden egyes képkocka egy merő élet volt, egy percnyi örökkévalóság, egy végtelen pillanat – elviselhetetlen fájdalom és mennyei öröm egy gigantikusan kis helyen.

- Számomra minden ember egyenlő – szólalt meg ismét az Úr hangja, áthatóan és legyőzhetetlenül, fellelhetetlenül és felelhetetlenül – ezt nyilatkoztattam ki az én fiamon, Jézuson keresztül. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat… új parancsolatot adok néktek: hogy szeressétek egymást… de te, gyermekem, nem a szeretetnek éltél. – hangzott az isteni beszéd fájdalmasan, szomorúan – mintha az Úr maga is Semjénnel együtt könnyezett volna, és rogyott volna térdre, mikor a Parlamentben látta magát 2011 áprilisában, a nemzet újjászületésének vélt pontján… ezer üstdob kíméletlen kórusaként zengett fülében a tiltakozók visszhangja – az Alkotmány utcától az Európai Parlamentig, New York-tól Berlinig… és hogy fájt, milyen iszonyatosan fájt most az akkori arrogancia, a gőg, az önfejűség… mintha a pokol tüze marta volna testének minden idegszálát; rángatózott, üvölteni akart a fájdalomtól, de vagy nem tudott, vagy elnyelte hangját az Úr ismét felcsendülő szózata.

- Az én nevemben fosztottál meg embereket a jogtól, hogy szeressék egymást. Az én nevemben álltál az önzetlen és igaz szeretet útjába. Az én nevemben kötöttél kétes háttéralkukat nálad nagyobb hatalmú emberekkel, és az én nevemben kényszerítettél egy gőgös és kirekesztő rendszert Magyarországra. Az én nevemben fizettél ki milliárdokat a pedofil papjaikat védő püspököknek, akik meggyaláztak engem és megbecstelenítették a nevemet. Az én nevemben adtál meg minden tőled telhető támogatást azoknak, akik az egyházakon belül gátolták az új, tiszta, az embereket ismét felém terelő emberek munkáját. Az én nevemben hagytad, hogy az egyházak hatalmi szervekké erősödjenek, és az emberek felett bíráskodjanak, ítélkezzenek, rendelkezzenek. Az én nevemben éltél egy szeretet nélküli, a hatalomnak szentelt életet.

Mint savas eső csattant az Úr minden szava Semjén Zsolt miniszterelnök- helyettes tűzben égő, szenvedő lelkén. Felfelé nézett, megbocsátásért könyörgött volna, ha hangja nem hagyta volna el: nyelve bénán fordult ki szájából, szemei felpattantak, karjai kifordultak: minden idegszála égett. A Pokol tüze felért a Mennyekig, hogy elragadja Semjén Zsoltot, Magyarország bűnös volt miniszterelnök-helyettesét, ezt a szeretet nélküli, a hatalomnak élő embert, ki Isten nevében vezette a magyarokat az egyházi hatalom igájába és taszította őket a Bibliára maszturbáló hatalommánia karjaiba.

És ekkor megjelentek: nők és férfiak ezrei, arcukon a megkínzott nyugalom egyszerű derűje itatta át a szeretetteljes bánatot, melyet egy embertársuk pusztulása felett éreztek. Az Úr végső ítélete belőlük áradt:

- Semjén Zsolt, bűnös vagy, és ezért a pokol tüzében fogsz égni, míg el nem jön a végítélet napja, és örökre elenyészel, mint a bűnök, melyeket embertársaid ellen elkövettél.

captain@paperboat.hu I 4.8.3 I

and how can this be if they don’t know each other?’

(Lester B. Pearson)

Elöljáróban annyit: ez az első és utolsó alkalom, hogy Trianonról írok a Papírhajón. Valamint még annyit, amit minden ilyen vagy ehhez hasonló téma fejtegetése előtt leírok: senki ne várjon objektív, tudományos igényű tanulmányt. A véleményem következik.

Szóval Trianon. Nehéz ehhez a témához visszanyúlni még így, 91 év távlatából is. Sokaknak sajnos fekete-fehér a látásuk ebben a témában, és előszeretettel hangoztatják, hogy Trianon igazságtalan volt, a magyarságot soha nem látott tragédia érte, és hogy ezeréves földünket a mai napig is igazságtalanul bitorolják a szlovákok, románok, szerbek, és a többi utódállam polgárai.

Mert valóban igazságtalan volt?

Nézőpont kérdése. Ha a magyar szemszögből nézzük, akkor igen. A trianoni béke értelmében több millió magyar állampolgár rekedt külföldön, találta magát a szülőföldjén hirtelen kisebbségben, ahol az utódállamok urai megbízhatatlannak tartották őket és szabadságjogaikat az évek során nem egyszer súlyosan megsértették. Magyarország elvesztette területének és lakosságának több mint felét, a só-, ezüst- és aranybányákat, erdőket, gazdasági területeket, gyárakat, vasútvonalakat, az egyetlen tengeri kikötőt és még rengeteg, gazdasági szempontból fontos objektumot. Ráadásul a határok nem csak az országokat, hanem az embereket is sikerrel elválasztották : rengeteg olyan eset ismert, amikor rokonok, sokszor csupán egymástól pár száz méterre élő emberek évekig nem is láthatták egymást. Az utódállamokba szakadt magyarok pedig sokszor kollektív üldözésnek, internálásnak és embertelen bánásmódnak voltak kitéve.

Azonban ha a másik oldalról nézzük, akkor talán egyáltalán nem volt igazságtalan Trianon, sőt. Ha a szemet szemért, fogat fogért elvet vesszük alapul, akkor a magyarság tulajdonképpen nem kapott mást, mint ő maga adott az ország durván felét kitevő nemzetiségieknek nem rövid ideig. A kollektív jogok elismerésének visszautasítása, az “egy politikai nemzet” elvének hangsúlyozása, a magyarosítási törekvések, a nemzetállam létrehozására tett kísérlet, a lapbetiltások és a nemzetiségi szervezetek ellehetetlenítése nem megoldást kínált a soknemzetiségű Osztrák – Magyar Monarchia magyar felének, hanem sokkal tovább mérgesítette a problémát. A nemzetiségiek nem érezték jól magukat a Magyar Királyság keretein belül, és az autonómiatörekvéseknek nem kellett sok, hogy önállósági törekvésekké alakuljanak át.

Igazságos volt tehát? Talán, talán nem. Ezt nem lehet megmondani, hiszen nézőpont kérdése- nem létezik egy egyetemes és mindenen felül álló igazság. Egyes nemzethez tartozók szenvedtek, míg mások nyertek: egyeseket üldöztek míg mások kihasználták az új, hatalmi helyzetet. Trianon igazából az emberek közé húzott új határokat, és jó időre ellehetetlenítette az értelmes párbeszédet, melynek helyét az érzelmek és a vélt vagy valós sérelmek hangoztatása vette át.

Valóban tragédia volt?

Nézőpont kérdése. Azoknak a családoknak, barátoknak, embereknek, kiknek szerettei a határ másik felére kerültek, akik nem ritkán egymás nélkül nőttek fel, természetellenes módon elválasztva egymástól, azoknak igen. Tragédia volt ez a magyar nemzetnek is, hiszen egy jól működő, modern szerkezetet tettek tönkre, ami után az ország gazdaságilag még sokáig nem tudott talpra állni, illetve a nemzeti fejlődést és gondolkodást is jó ideig Trianon kötötte gúzsba.

De vajon tényleg nem is sejtették, vagy nem látták mindezt azok, akik Trianon előtt minden gond nélkül elnyomták a nemzetiségeket? Esetleg lehetett volna más mindez, ha nem megbontóként, hanem partnerként tekintenek a románokra, szerbekre, szlovákokra, ukránokra? Elkerülhető lett volna Trianon, ha Wilson elvei igazából tartalom nélküliek lettek volna, hiszen a széles körű autonómia és elismertség, az országos és helyi döntéshozatalban való részvétel eleve garantált lett volna a nemzetiségeknek? Úgy gondolom, ezek lényeges kérdések, melyek fényében talán jobban érthető Trianon mikéntje.

Viszont nem szabad eltekinteni a ténytől, hogy bár fontos a nemzeti önrendelkezés, ez nem szabadna, hogy mások önrendelkezésének és szabadságának a csorbításával valósuljon meg. Ez az, amiben a magyar uralkodó osztály és az utódállamok uralkodó osztálya hatalmasat hibázott, és ez a kölcsönös bizalmatlanság és ellenségeskedés ágyazott meg sok mai problémának is. A tragédia tehát nem feltétlenül az új határok kijelölése volt, hanem a szabadságjogok látványos semmibe vétele és a párbeszéd, a józan ész hiánya – 1920 előtt és után egyaránt.

Úgy gondolom, Trianon ma sokkal nagyobb lehetőség, mint bármikor máskor Közép- Európa történelmében. Az első világháborút lezáró békét a rendszerváltás előtt nem lehetett szabadon kibeszélni, vele kapcsolatban nem lehetett különböző nézőpontokat érdemileg ütköztetni. A Horthy- rendszer érzelmileg túlfűtött “Mindent vissza” szólamai és a kommunizmus alatti agyonhallgatás nem gyógyították be ezt a régi sebet. Csupán a rendszerváltás után, a demokratikus Magyarország megszületése után lehetett elkezdeni nézőpontokat ütköztetni, szabad véleményt formálni és hangoztatni a határon túli magyarok ügyét.

Azonban bármennyire is szabad és kell beszélni Trianonról, nem hagyhatjuk, hogy a békeszerződés 91 évvel az aláírás után ismét ember és ember közé álljon. Nem szabad hagynunk, hogy a nemzeteink közötti kapcsolatot elvakítsák a régi beidegződések. A modern kor problémáira modern válaszokat kell keresnünk, melyeket azonban csak akkor lelhetünk meg, ha megtaláljuk és felismerjük azok okát. Nem szabad elzárkóznunk a miénktől különböző álláspontoktól, türelmesen és megértően meg kell hallgatnunk mindenkit. Mert Európa, és szűkebb értelemben a Kárpát- medence a mi közös hazánk, amiért közösen tartozunk felelősséggel. Meg kell értenünk a múlt üzenetét, fel kell dolgoznunk a nemzeteink által a múltban elkövetett rossz dolgokat és közösen kell tanulnunk azok jelentőségéből.  Közösen vagyunk felelősek azért, hogy a Kárpátok között béke honoljon, hogy egy régi, ellentmondásokkal és konfliktusokkal tűzdelt állam helyén megszülessen egy új összefogás, melyet békés szándékú és párbeszédre nyitott nemzetek, emberek alkotnak.

captain@paperboat.hu I 4.4.0 I

A sor lassan haladt le a Nemzeti Szárnyalás légitársaság gépéről. Ő is lassan haladt: felhúzta egyetlen pulcsiját, mely közel egy éve nem volt rajta. Fogai össze- összeütköztek, vacogott a 12 fokos hőmérsékletben. Elszokott már ettől.

Ámulva haladt végig a folyosón. Mikor elindult Bangkokba, még folytak az átalakítások, így nem láthatta, mit is terveztek a Feriheggyel. A folyosón Vezér képei borították: Vezér pulikutyával, Vezér szürkemarhával, Vezér gémes kúttal, pálinkával, borral, turulmadárral… és persze minden poszter alján ott virított az egykori Magyarországon már elmaradhatatlan narancsszínű kereszt logó.

A sor lassan kígyózott a megszigorított ellenőrző pultok felé. Az utasok sorra felmutatták útleveleiket, majd tíz- tizenöt perces kikérdezések után általában továbbengedték őket. Voltak azonban, akikért huszárruhába bújtatott rendőrök jöttek, és elvitték őket. Egy szűk folyosóban tűntek el- páran a sorban mögötte suttogni kezdtek, mire egy nagydarab huszár visszatért, és végigpásztázta a sort.

- És maga, magának ugyan mi a baja?

- Nekem…? – kérdezett vissza remegő hangon a megszólított, egy fiatal, terhes nő. – Semmi, esküszöm, az égvilágon semmi, én csak…

- Persze, mindig ugyanaz a szöveg… Hőbörgők, hisztériázók, kiabáló kórus! Ezek önök, semmi több! Pedig igazán felfoghatná: mi itt új világot építünk, furcsa mixtúra ez, nem mondom, de hogy az emberek ennyire vakok legyenek! Ide jön önök közé a jó pásztor, hogy vért s verejtéket nem kímélve végre megváltsa ezt a bűnös országot, erre maguk itt sivalkodnak és jajgatnak! Elég ebből! Elég! – ordította vörös fejjel, majd megragadta a nő karját, és elcibálta a folyosó felé.

Senki nem sietette a segítségére. Az emberek reszketve álltak a sorban- levegőt is alig mertek venni.

Végre rá került a sor. Arca nem tükrözött félelmet- pedig a kezdeti bátorsága, mellyel olyan meggyőzően tudott érvelni Marshaval szemben alig két hete, már nem volt sehol. Félt, nagyon is félt- félt az országtól, félt Vezértől, de legfőképpen magától félt. Félte a benne rejlő tenni akarást, a vágyat, hogy segítsen, az elszántságot, amivel minden árral kész szembe fordulni- sőt, már-már kényszerként úszik az árral szemben.

- Útlevél? – kérdezte az ellenőr.

- Itt van. – mondta, majd átnyújtotta a vörös okiratot.

- Ez régi. Nézze meg! – mutatott az ellenőr az okmányra.

- Igen, látom. Európai Unió, Magyar Köztársaság. Egy éve nem voltam itthon, az útlevelem pedig két éves. Gond? – kérdezte vissza ártatlannak szánt, de végül elég szarkasztikusra sikerült hangsúllyal.

- Azt majd meglátjuk… minden esetre szerencsés- a türelmi időszak még nem járt le, de minél hamarabb új útlevelet kell kérnie. Már ha kap egyáltalán… – nézett fel a számítógépes adatbázis tanulmányozásából az ellenőr. – Egyesült Világ Kollégium? Ugye tudja, hogy ez…

-… káromkodás? Nemzet ellen való vétek? Idegenlelkűség? Az internacionalista csürhe kiszolgálása? Igen, mintha hallottam volna róla. – fejezte be a mondatot az ellenőr helyett. Egyre nehezebben tudta visszatartani feszültségét és a kitörő haragot.

- Ahogy mondja. Nézze, én nem tartom fel – úgy gondolom, ez nem az én dolgom. Élvezze az itthonlétet- amíg még tudja.

- Fogom is. – mondta, majd kitépte az útlevelet az ellenőr kezéből, és átsétált a határvonalon.

- … és ne feledkezzünk meg a hitről, mint nemzetünk összetartó erejéről; arról, hogy kereszténységünk, a Történelem Urába vetett hitünk a nemzet megtartásában kulcsszerepet játszott. Ha megtagadjuk gyökereinket, ha eltérünk az Isten által kijelölt úttól, ha nemzeti érdekeinket másoknak rendeljük alá, ha pogány hittel térünk be Isten szent házába, nem vár ránk hosszú élet sem ebben az országban, sem a halálon túl…

Az óriáskivetítőn közvetített beszéd piócaként rágta be magát a fülébe. Itt volt hát. Megérkezett- de az igazi út csak most kezdődik el.

- … és ne feledjétek, kedves barátaim, nemzettestvérem, hogy a Nemzeti Összetartozás Rendszere az egyetlen alternatíva, amelyben bízhatunk. Nincsen más rajta kívül, és aki mást mond, az hazudik, az életetekre tör és ellenetek szegül. Csak mi hozhatunk számotokra üdvösséget és boldogulást. A jövő mi vagyunk.

“ A jövő elkezdődött…”- gondolta, majd kilépett a szabad térbe.

captain@paperboat.hu I 4.2.7 I

Szokatlanul csendes volt az éjszaka a központban. A gyerekek mind régen aludtak már, csupán a két vitatkozó önkéntes hangja törte meg a bangkoki éjszaka némaságát.

- Nézd… – kezdett bele lassan – ez nem ilyen egyszerű. Tudod, mit gondolok. És tudom, mit éltél át, mi is ugyanabba a helyzetbe kerültünk. Régen mindenki felháborodott, ha Lukasenkóhoz hasonlították, de látod, csak ott lyukadtunk ki. Apropó, ha jól emlékszem, a napokban ő is Budapestre – oh, bocsánat, Viktorvárra látogat – idő kell még, hogy megszokjam az új neveket. Bár remélem, nemsokára visszaállhat az élet a régi kerékvágásba.

- Tény, hasonló a helyzetünk, de én tudom, hogy ha visszamegyek, nem lesznek lehetőségeim. Nekem lőttek és ennyi! És miért akarnék visszamenni így, pont frissen kint az idealista buborékból, szakképzetlenül, csak egy IB-val és egyéves tanítási tapasztalattal a hátam mögött? Kész őrültség lenne! Ha egyetemre mennék, kicsinálnak! Ha nyíltan felszólalok, bebörtönöznek! Ha ellenszegülök Lukasenkónak, esélyem sincs! Te nem egy ilyen borzalomban nőttél fel, te nem tudod, ez miből áll! Te már demokráciában születtél, és persze, hogy ragaszkodsz hozzá, de hidd el, ezek nem kispályások, és nagyon jól tudják, hol kaphatnak el.

- Marsha, nem! Mit veszíthetek? Nem erre tanított az az idealista buborék két éven át? Gyere ki, tanulj, láss és tapasztalj, és menj vissza, terjeszd amit láttál, segíts egy új, toleráns, nyitott, modern társadalom felnevelésében! Biztos, hogy könnyebb lenne külföldön, és rengeteg egyetem tárt karokkal várna, de ugye te sem gondolod komolyan, hogy ne érnének utol engem vagy a családomat? Nézd – mutatta fel neki a levelet, amit pár napja kapott – ebből is feketén – fehéren kitűnik – már most tudják! Konzultációnak álcázott kérdésekkel akarják kideríteni, mit tervezek, hová húzok, mire számíthatnak tőlem. Számon vagyok tartva, és nincs menekvés. Ez az én végzetem, nem véletlenül születtem oda, és ezek a dolgok sem véletlenül most történnek.

- Én csak féltelek…

- De mitől? Tudják, ki vagyok és milyen elveket vallok. Amikor feloszlatták a nemzeti bizottságomat, minden adatot lefoglaltak. Majdnem annyit tudnak rólam, mint a saját anyám! És azok a kémek Triesztben, akiket két hete kapott el az olasz rendőrség? Akárhová megyek, figyelni fognak. A családom pedig… meséltem neked a Nyilatkozatról, a tüntetésről és a melegek civil mozgalmáról. Kiderült, lelepleződtem. Megtudták. Ott voltam minden seggnyaló jobbos újság címlapján, a többiekkel együtt. Innen már nincs visszaút.

- És mégis mihez akarsz kezdeni?

- Először is két hét múlva felszállok a gépre és hazarepülök. Tudom, hogy figyelni fognak és tudom, hogy nem fog könnyen menni. Tudom, hogy ki fognak kérdezni, és meg kell esküdnöm a Szent Alaptörvényre és a Bibliára, hogy hűséges leszek Vezérhez és a Nemzeti Összetartozás Rendszeréhez. Buda… izé, Viktorváron van biztos szállásom, az nem probléma. Beiratkozom az egyetemre – nem tudom, mi a neve, asszem most Nagybányai Vitéz Horthy Miklós Nemzetnevelő a legújabb verzió – és tenni fogok valamit. Vannak kapcsolataim. Akárhogyan is hiszi a Vezér, nincs vége az ellenállásnak. Nagyon is mennek a földalatti mozgalmak. És hidd el – a végén még a bőség zavara miatt nem tudok majd választani! – mondta, majd a vitát lezártnak tekintve bement, hogy ellenőrizze, az a két gyerek tényleg megint a folyosókon kergeti-e az épületbe be- beszökő minimajmokat.

Folyt. köv. captain@paperboat.hu I 4.2.6 I