2011, november. Olivér, Budapest meleg lakosa boldogan sétált a Dessewffy utcán a közeli villamosmegálló felé: vasárnap hajnal volt, ő pedig egy boldog, felszabadult, vidám estét töltött együtt barátaival. Zsófi, Olivér egy leszbikus barátnője tartott házibulit, ami után mind együtt lementek Alteregoba. Olivér elővette az utolsó szál cigit kabátja belső zsebéből, rágyújtott, majd rápillantott az órájára.

Hajnali 5 volt. Olivér, miközben az élvezte az utolsó szál cigi minden slukkját, elgondolkodott: vajon tud eleget aludni, és ugyanakkor lesz elég ideje megírni az Extended Essay utolsó részét – amikor meglátta őket.

Öten voltak, a járásukból ítélve részegek: nem látta, honnan jöttek, de felé tartottak, egyenesen felé: nem volt ideje átfutni a lehetőségeit, nem volt ideje olyan dolgokat fontolgatni mint menekülés vagy bármiféle hozzáállás: „Mocskos buzi!”, hallotta visszhangozni a kihalt utcát, és tudta, mi fog következni: eldobta a cigit és megfordult, szaladni próbált, de semmi esélye nem volt: leütötték, a földre teperték és verni kezdték: ütötték az arcán, a hasfalát rugdosták az acélbetétes csizmáikkal – iszonyatos volt a fájdalom, ordítani próbált, de egyikük szájon rúgta.

Mikor órákkal később magához tért, a szomszéd ágyon fekvő betegnek gyógyszert adagoló ápolónőtől tudta meg, hogy valaki kihívta a mentőket, mikor meglátta őt a fagyos budapesti utcán a saját vérében. Kórházban volt, a dolgukat értő doktorok között, biztonságban. Az ápolónő éppen távozni akart, mikor hirtelen megfordult, és Olivér ágyához lépett: „Ezt neked szánta… „- mondta, majd a mondatot befejezetlenül hagyva, zavartan távozott.

Egy levél volt. Olivér kibontotta és olvasni kezdte. „Mit írnak?”- kérdezte barátságosan az idős hölgy a szomszéd ágyról, de Olivér nem válaszolt. Aznap este a takarítónő a gyógyszerraktárban talált rá, ahogy az egyik fűtőcsőről lógott. Felakasztotta magát. Ha a saját anyjának nem kell, gondolta, akkor ugyan kinek hiányozna ő ezen a földön…?

Sokkoló? Undort keltő? Ökölbe szorul a kezed, amikor olvasod? Magadra vonatkoztatsz? Ismerős érzés a gyűlölet, az elhagyatottság, a magány? Az, hogy úgy érzed, senkinek sem kellesz? Hogy utálnak, mert más vagy? Hogy kiközösítenek, hogy gúny és erőszak tárgyává tesznek valami miatt, amiről nem tehetsz?

Sokkoló? Megértem. Te pedig kérlek, érts meg engem, mikor az mondom: engem az sokkol, amikor ezek után te is ugyanezt teszed.

Kiközösített vagy, egy kisebbség tagja, amit a magyar társadalom nagy része természetellenesnek, Isten elleni bűnnek, mocsoknak tart. Ha valakinek, hát akkor neked, kedves meleg, leszbikus, biszexuális és transznemű Olvasóm, tudnod kéne, milyen utolsó, értelmetlen, barbár dolog a kirekesztés és a diszkrimináció. És mégis, oly sokan semmiben sem vagytok különbek, mint a ti üldözőitek.

Hányan mentek el szó nélkül egy koldus mellett az utcán? Hányan nevettek a rasszista vicceken? Hányan utáljátok, vagy legalábbis nem kedvelitek a cigányokat? Hányan húzzátok szét a szemeteket, ázsiaiakon gúnyolódva? Hányan vetitek meg a négereket? Hányan néztek bizalmatlanul a muszlimokra? Hányan utáljátok a keresztényeket? Hányan akarjátok a homofóbok szenvedését? Hányan röhögtök a túlsúlyos embereken, leginkább a hátuk mögött?

Kérlek, jegyezd meg ezt jól: ha bármiben egy kicsit is hasonlóan viselkedsz, mint a téged szavakban vagy tettekben a saját milyenségedért megvetők, akkor semmiben – semmiben nem vagy különb tőlük. Ha egy másik embert vetsz meg vagy teszel ki szenvedésnek azért, mert ő más, mint te, akkor nyugodtan beállhatsz a saját verbális vagy fizikai erőszaktevőid táborába. Mert oda illesz.

Mindenki követ el hibákat. Én is csúfoltam másokat, én is voltam gonosz más emberekkel szemben nem egyszer. De pont ez tesz minket Emberré, hogy nem vagyunk tökéletesek, és hogy ezt tudjuk, és szembe tudunk szállni a saját hibáinkkal, képesek vagyunk változtatni. Képesek vagyunk felülvizsgálni, újraértelmezni, újragondolni és változtatni.

Ne legyél gyáva – változz, hogy változtathass! Ha eleged van a homofób kiközösítésből, akkor hagyd az embertársaidat élni. Fogadd el őket, és segíts nekik megtalálni a bennük rejlő jót, segíts nekik elhinni, hogy ők is ugyanolyan értékesek, mint bárki más – nem számít, hogyan születtek – emberek, ugyanúgy, mint te vagy én.

captain@paperboat.hu I 4.8.4 I

Hungarofóbiának nevezik a jelenséget, vagyis magyarellenességnek. Nem kedvelni, ne adj’ Isten utálni valakit azért mert az egyéni értékei nem megfelelőek a számunkra – ez érthető dolog. Az azonban, amikor bárkit a származása vagy milyensége miatt ítélnek el, vagyis olyan kapott értékek alapján nyilvánítják nemkívánatosnak, melyeken változtatni nem képes, enyhén szólva is undorító.

Mi nem tehetünk róla, hogy magyarok vagyunk. Magyarnak születtünk. Kötelességünk őrizni és gyarapítani kulturális- szellemi örökségünket. Ezért fáj nekünk a hungarofóbia. Ezért követelünk velünk szemben egyenlő bánásmódot.

Azonban követelni valamit nagyon könnyű. A szavak mögé a kompromisszum eléréséhez szükséges tetteket kell sorakoztatni.

Ugye mindenkinek fáj az, ha egy adott emberről ítélnek meg minket, 15 millió másikat, főleg ha mi nem értünk egyet azzal az eggyel? Jogtalan? Igen. Felháborító? Persze! Vérlázító? Mi az hogy, nagyon is!

Pedig mi is ezt csináljuk. Mi is általánosítunk, kiközösítünk. A mai magyar mindennapok nem mentesek a rasszista megnyilvánulásoktól és ha a dolgok így mennek tovább, azok hamarosan tettekbe fognak átcsapni- mint ahogyan erre már számos példa is volt.

Gondolkodjunk, emberek! Csak azt tegyük meg másokkal, amit mi magunkkal szemben elvárunk! Nem szereted ha buziznak? Ne cigányozz! Nem szereted ha szidják a magyarokat? Ne zsidózz!

Más dolog egy általános, több emberre vonatkozó torz idea hangoztatása, és más a tény közlése. Más az, ha egy létező jelenséget mutatunk be tényszerűen, érzelmek nélkül és más az, amikor elvakultan gyűlölködünk. Mint mindenben, itt is meg kell találni az arany középutat, amikor sem a túlzott liberalizmus, sem a túlfűtött érzelmek nem nyomják el a józan észt.

Hogy miért tartottam fontosnak hogy ezt leírjam…? Azért, mert a radikalizmus térnyerése a szemem előtt szakít szét családokat, vagy mélyíti még tovább a már régen kialakult szakadékokat. Azért, mert mint az egyik magyar nemzetközi ösztöndíjas, a tolerancia hirdetője vagyok, és a középpontba nem a nemzeti vagy felekezeti hovatartozást, hanem az embert helyezem.

Ezek az idők, amelyeket most élünk, mindannyiunk számára kemény próbatételt jelentenek. Nem szabad engednünk a kísértésnek és elhinni a vészes időkben különösen csábítóan hangzó szólamokat. Minden tény mögött okot keressünk, és ne a következményt, hanem az előzményt kutassuk és analizáljuk- csak így tudunk eljutni ahhoz a felismeréshez, amely a megoldáshoz vezető út kapuja.

2.2.7