Numero nove – European Union InterRail

Pár duinoi barátommal van egy ilyen kis tervünk, hogy 2011 nyarán, a UWC elvégzése után veszünk egy 300 eurós ún. InterRail jegyet, ami az EU területén egy hónapig korlátozások nélkül felhasználható bármilyen vonalvonalon. A túra során csak párszor szállnánk meg hotelben, hostelben vagy kempingben- lényegében bárhol, ahol van zuhanyzó…- ezzel csökkentve a költségeket. Körüljárnánk az Európai Uniót. Jónak hangzik Félek, csak álom marad – vagy legalábbis nem 2011-ben valósul meg, de azért remélem, hogy jövő júniusban majd mind találkozunk Budapesten, ahonnan az indulást tervezzük, és felszállunk egy vonatra, menjen akárhová is

Numero otto – HUNGay Restaurant

SViktor blogjában olvastam, meg személyesen is mesélte, hogy szeretne Budapest “tetején” egy meleg szórakozóhelyet nyitni. Nem a föld alatt, hanem az ég felé mutatva, mintegy jelezve ezzel azt a nyitottságot és elfogadást, amely (remélhetőleg) akkor jellemzi majd Hazánkat (és ezt most gyorsan le is kopogtam, középső ujjal fán alulról háromszor, ahogyan az a Nagykönyvben meg vagyon írva Ámen). Ehhez kapcsolódóan szeretnék én egy nagy és mindenki számára elérhető árszínvonalú éttermet létrehozni. A két hely működhetne egymás kiegészítőjeként, akár egy, közös cégként bejegyezve… ah

Numero sette – Getting rid of my father

Ez egy fontos célkitűzés. Minden értelemben szeretnék megszabadulni tőle. Ez nagyjából már megtörtént – a lelki, mentális függés megszűnt, az anyagi is, bár ez sajnos most egyelőre több hátrányt szül, mint előnyt. Azonban amit szeretnék, az egy sokkal nagyobbvonalú függetlenség, sőt, nem is függetlenség: győzelem. Tudom, ijesztően hathat- talán az is- de szeretném, ha ő már nem lenne része ennek a családnak semmilyen módon. Szerintem a többiek biztonsága csak így garantálható – beleértve az enyémet is.

Numero sei – Paperboat- The Movie

Film a Papírhajóból Miért ne? Szerintem simán van annyi izgalom, gondolat, fordulat és úgy összességében: anyag az életemben, amiből egy tehetséges rendező össze tud dobni egy élvezhető, igényes filmet. A főszerep pedig persze az enyém lenne

Numero cinque – Szobrot neki!

Na nem nekem – mielőtt bárki is – természetesen minden alapot nélkülözve, mintegy aljas rágalomként – ezt rám fogná. Díjat szeretnék alapítani, amit minden évben egy olyan fiatal magyar melegnek adományoznék oda, aki sokat tett a magyar meleg közösségért.

Numero quatro – A real Hungarian UWCer

Szeretnék tevékenyen részt venni a magyar UWC bizottság életében. Ebben azt hiszem, akadályozhat a külföldi élet – pontosabban: a középtávon külföldre tervezett élet – de majd meglátjuk. Úgy gondolom, sokkal tartozom ennek a szervezetnek, és a minimum lenne az, ha én is segédkeznék az új magyar UWCerek kiválogatásában. Nem utolsó sorban azért, hogy utána páruknak odaadhassam a díjat

Numero tre – Home, sweet home…

Több lakást, illetve házat is szeretnék, illetve sok, ingatlanokkal kapcsolatos tervem van. Nagyon szeretem az építészetet és az épületeket, ezért az egyik legjobb barátomat, aki építészmérnök lesz, biztosan meg fogom kérni, hogy tervezzen nekem egy csodás kis tengerparti üdülőházat- mondjuk Duinoban Szeretnék egy lakást, egy felhőkarcoló tetején, ahonnan fantasztikus a kilátás az alatta elterülő nagyvárosra, legyen az akár Budapest akár London, illetve szeretnék hozzájárulni a családom és barátaim majdani vagy már meglévő ingatlanjainak bővítéséhez, építéséhez, szépítéséhez.

Numero due – A szószóló

Szeretnék az emberi jogok elszánt védelmezőjeként dolgozni egy olyan nonprofit szervezetnek, ahol azért éhen sem halok, tehát van egy biztos keresetem is, és hasznos munkát végzek. Szeretnék az elesett, jogvédelemre szoruló, kihasznált, kiközösített vagy a diszkrimináció áldozataivá vált embereken segíteni.

Numero uno – UCL

UCL, vagyis: University College of London. Ez jelenleg a legnagyobb vágyam; viszonylag kevés idő múlva akár valóra is válhat. Ehhez azonban sok dolog kell – először is egy megfelelő érettségi pontszám, nameg egy ösztöndíj, különben bizony búcsút inthetek Londonnak azelőtt, hogy bármi közöm is lett volna hozzá.

[Krisztofóró bejegyzése alapján]

3.6.0 – már 10 bejegyzés “telt el” az újraindulás óta

captain@paperboat.hu

Nem azért, mert nincs ihletem, hanem egyszerűen azért, mert szeptembertől úgy érzem, új életet kezdek, és ezt a blogom piszkozatos mappájának kiürítésével kell kezdenem. Amiből eddig nem lett bejegyzés, abból ezután sem lesz, ami eddig nem lett publikálva, az már nem lényeges annyira, hogy önálló bejegyzés legyen. Elvégre selejteznem kell. Van, ami viszek, van, ami marad. Íme tehát a kiadatlan művek!

Végtelenül kezdettelen, 2009. április 14.

Tulajdonképpen én nagyon nem értem magam. Miért okoz nekem mindez meglepetést? Miért lepődök még meg rajta? Annyi de annyi időm lett volna már felfogni- és talán fel is fogtam, csak nem tudatosítottam magamban- hogy ez így van és kész.

Ha nem most, akkor egy évvel később, de ugyanúgy megtörténik. Újabb búcsú, újabb könnyek, újabb fogadalmak hogy örökké és soha véget nem érően igen barátok maradunk és keressük egymás és el nem szakadunk és teszünk még igen ezernyi és ezernyi ígéretet amit tudjuk hogy nehezen tartunk majd be, de mondjuk mert ezt kívánja tőlünk a helyzet, a Sors, az Isten, vagy simán csak a saját lelkiismeretünk…?

Az élet folyamatos búcsúzás. Búcsúzással kezdődött, amikor el kellett köszönni az anyaméh biztonságától és kitörni ebbe a világba, majd búcsúzni az otthon biztonságától amikor iskolába kellett menni vagy előtte óvodába, búcsúzni az iskolatársaktól amikor felsőbb osztályba kellett lépni, búcsúzni a régi iskolától amikor a középiskola került sorra, és most innen is búcsúzni kell. Előbb vagy utóbb, de kell. Ha nem most, akkor egy évvel később, de ugyanúgy megtörténik.

De akkor így mi értelme van? Miért kellett idejönni és megszeretni ezeket az embereket akiket úgyis el kell hagyni? Miért kellett mindennek megtörténnie? Miért kell ennyire másfelé mennie az életünknek? Miért kellett idejönni, szerelmesnek lenni?

És igen, itt jönnek a nagy válaszok, amiket én is nagyon jól tudok. Az élet nehéz, ezért sokszor el kell szakadni a szeretteinktől és ez fáj. Van úgy hogy az élet más utakra vezérel  mint szeretnénk, vagy nem egészen úgy ad meg valamit ahogyan azt reméltük. Mindennek ára van, a különbség csak az hogy előlegben vagy utólagosan fizeted meg. Megfizeted, mert áldozatokat hozol érte.

Én is sok áldozatot hoztam már sok célért. Sok szabadidőm áldoztam fel egy-egy elérni kívánt eredményért, és eddig mindennek le is arathattam a gyümölcsét. Sikerült úgy beosztanom az életem hogy mindennek legyen benne helye, sikerült egyfajta egyensúlyt találnom ami boldoggá tett. Jól sikerült megtalálni az arany középutat, és most olyan eredmény kapujában állok, amiről januárban még nem hittem volna hogy valaha is eljön. Itt élt bennem csendes reményként, álmaim tárgyaként, mélyen magamban dédelgetett vágyként és most akár valóra is válhat… és igen, akkor jön a búcsúzás, elszakadás és valami újnak a kezdete.

Mert ez az élet. Elszakadás, sírás, szomorúság, de mindezek által részesei leszünk valami újnak, valaminek, ami új értelmet adhat az életünknek, új örömökkel, élményekkel töltheti fel, és ha eljön az ideje, akkor onnan is tovább kell lépni, tovább tovább tovább megint és megint… sosincs vége.

Hol volt, hol nem… 2009. június 1.

Eddig sem volt titok előttetek a Zsombor és köztem lévő erős érzelmi kötődés. Néha már- már úgy érzem az élet, amelyet élünk tulajdonképpen egy és ugyanaz- eltekintve a ténytől, hogy feloldhatatlan ellentét feszül köztünk. Én sokkal higgadtabb vagyok, ő pedig egy igazi kis vadóc, én inkább köntörfalazok míg ő nyersen megfogalmazza véleményét… ezer és ezer ilyen apró, tehát lényeges dologban különbözünk egymástól, mégis legjobb barátok vagyunk immáron lassan 18 éve.

Ugyanazon a verőfényes júniusi hétfőn születtünk, ugyanabban az utcában laktunk, szomszédok voltunk. Unokatestvérem egy évvel és egy nappal utánunk jött világra és szintén szomszéd volt a Szentháromság utcában, így az, hogy elválaszthatatlan triót alkottunk egyértelműen csakis az Isten akarata lehet. Biztosan nem így intézte volna a dolgokat a Bölcs Öreg, ha nem kellene így lenniük.

Olyannyira erős kötelék alakult ki hármunk között, hogy gyakran egymás nagyszüleihez is elkísértük a másikat vagy másik kettőt, amit mi módfelett élveztünk, de a drága nagymamák már nem annyira- főleg hogy csínytevéseink nagy részét a megfiatalodó nagypapák tevékeny közreműködésével követtük el. Ezért érthető, hogy nagymamánk miért nem volt oda Zsomborért, holott Nórit nagyon, engem pedig rajongásig szeretett- pedig mi sokkal merészebb csínyelkövetők voltunk. Zsombor mindig csak asszisztált, de nem ő verte le a nappali csillárját az ugrókötéllel, vagy festette be az udvari betont kékre a hálószobába szánt festékkel, vagy vakarta le a barackfák kérgét az ezüstkéssel, vagy vitt fel csigákat a nagyétkezőbe és eresztette őket szabadon, vagy boncolt békát és mutatta azt meg az ügyfeleknek. És nem is ő volt az, aki több, mint egymillió forinttal egészítette ki merő szórakozásból a könyvelést, ami persze adóköteles volt. Sosem szidták le- miért is tették volna, hiszen nem csinált ő semmit- de érezhető volt, hogy annak ellenére hogy testvérünknek éreztük, utálják- nagymamám legalábbis egészen biztosan utálta, és utálja is elszántan mind a mai napig. Nyilván egyszerűbb volt rákenni a dolgokat, mint beismerni hogy két unokájuk összeeresztve rosszabb, mint a hétcsapás.

A legnagyobb csínytevésünkben viszont nyakig benne volt. Hogy mi volt az, azt le sem merem írni, talán majd máskor. A lényeg az, hogy tényleg komoly baj lett a dologból, nagyszüleink igencsak megüthették volna a bokájukat, de szerencsére nagyapám bő kapcsolati hálója révén el tudta simítani a dolgot. (befejezetlen)

Örökké, 2009. június 4.

Szabad vagyok.

Ma a szoba is sokkal naposabb helynek tűnt utána. Kikönyököltem az ablakon és néztem az eget. Az arcomon éreztem a nap melegítő, simogató sugarait. Szabad vagyok- gondoltam, szabad és végtelen akár az ég, a napsugarak, a szellő és a víz.

Egy év után először voltam szabad. Egy éve elvesztettem az önállóságom. Egy évig nem voltam elég bátor ahhoz, hogy kimondjam, amit érzek veled kapcsolatban.

Nem tudom, hogyan érzel, de számomra a saját érzéseim az elsődlegesek most. Őszinte voltam veled. A szavak a szívemből törtek fel, egy évig érlelődtek ott. Egy év minden vívódása, kételye és majdnem két év szeretete van ezekben a szavakban. Az első őszinte, nyílt szavak egy éve.

Ma, szabadságom elvesztésének napján visszanyertem azt, amit egy éve elvesztettem. Mindkét eseménynél ott voltál. Köszönöm Neked! Köszönöm, hogy ismerhetlek, hogy voltál és vagy! Talán nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem.

Te tettél szabaddá. Te, a srác, a szerelmem.

Szeptemberben elmegyek. Már nem félek nyílt lenni. Hozzád intéztem az első igazán őszinte szavakat.

In memoriam. Örökké.

A Senkinek, 2009. június 20.

Ugye eljössz még? Ugye nem hagysz itt egyedül? Mondd, hogy gondolsz még majd rám, mondd hogy ott leszek a szívedben; mondd hogy olyan vagyok neked mint a fény és a víz, mondd hogy érzed amit én…!

Mondd, hogy mindez nem csak múló tünemény volt, nem csak a kamaszi hév lángolása, nem csak a szenvedélyek vad éji tánca, nem csak a kaján izzadságcseppek lankás mezeje…!

Kérlek, válaszolj! Kérlek, engedd hogy a hangod ismét elcsábítson, kérlek engedd hogy lágy szófuvallatod elborítsa az elmém és megölje a külvilágot…!

Kérlek, gyere közelebb! Kérlek, engedd hogy a hideg tűz és forró izgalom versenypályája legyek ismét, engedd hogy (befejezetlen)

Búcsúblogtali: 2009. augusztus 28, péntek 20:00, Eklektika

2.5.9

Annyival jobb a sorsom rengeteg emberénél, hogy el sem tudom képzelni, pedig tényleg jó nekem. Noha anyagilag nem állunk fényesen de én úgy érzem, jól élünk mert anyukám valahogy úgy tudja elosztani a pénzt hogy senki se szenvedjen hiányt, se a tesóm, se ő sem pedig én. Nyilván nem megyünk tengerpartra nyaralni vagy síelni, de az életemmel ezen a téren semmi gond. A magam kis költségvetését is mindig ki tudom hozni szuficitesre, szóval tényleg nincs miért aggódnom.

Vannak barátaim, nem kínoznak öngyilkossági gondolatok. Valódi emberek vesznek körül, valódi érzelmekkel, és én is ilyen vagyok. Persze mindnyájunknak megvannak a maga kis démonai, na de kinek nem? Az egész csak annyi, hogy én sokszor nagyobbnak hiszem a problémát, mint amekkora.

És annyi mindent szeretnék még csinálni…! Itt áll előttem az egész élet, még 18 sem vagyok és mennyi lehetőségem van! Meg akarok ragadni mindent még akkor is ha fájni fog, de meg kell tennem. Sosem utaztam még elefántháton, akarok bungee-jumpingozni, szeretnék vadvízi evezni, szeretném látni a piramisokat és a Nílust, szeretném körbeutazni a Földet, szeretnék elmerülni a buddhista szerzetesek világában, elmenni Tibetbe, szeretnék ellátogatni Afrika legelszigeteltebb törzseihez, szeretnék elmenni Betlehembe, körbe akarom járni az egész Európai Uniót, sőt, a egész Európát, szeretnék felmenni a Szabadság-szobor koronájához, szeretnék együtt mulatni a mexikóiakkal, végigjárni El Caminot, szeretnék vitorlás hajót kormányozni, repülőt vezetni még egyszer minimum, szeretnék élni, élni és élni boldogan a napfényben, kéz a kézben a szerelmemmel úgy hogy nem érdekel senki és semmi más, nem érdekel ki mit gondol. Szeretnék szabadon élni és boldogan és igen, minden lehetőségem megvan rá és meg is fogom ragadni ezeket a lehetőségeket mert intelligens vagyok és több mit az átlag. Igen, sikerülni fog.

Csakazértis boldog életem lesz. Melegként, magyarként, egyéniségem teljes valójában. Boldog.

1.9.7