Papírhajó

… Svityó, mert azt hiszed hogy nem, pedig de

… nemzetközi szervezet magyar ága, ami odaítélte nekem az ösztöndíjat

… emberek ebben a szervezetben, akik nagyon jófejek és jajjdehűűdeohhdeááááh:D

… Csillebérc és Balatonszepezd

… pálinka ^^

… olaszországi iskola

… nyár, még akkor is, ha az olvasóim 1/3-át elviszed és nem tudnak olvasni

… Titeket, akiket a barátaimnak hívok, és akikkel mi nem véletlenül találkoztunk, mert véletlen nincs

… bloggervilág

… liberalizmus

… szerelem <3-jelet is tudok már, de az picsás

… J.K. Rowling és Janikovszky Éva

… élet, te keserédes tenger, te égetően perzselő homokos part, te didergetően magas hegycsúcs, te… te élet.

… hülye oldalam, már csak így az előzőből kiindulva egyébként miközben írtam, a fenti mondatot Hamlet- stílusban szónokoltam, csak hogy némi vizuális és audio- élményetek is legyen a bejegyzés kapcsán

… válogatott családom

… irigység, ha ellenem irányulsz, mert jó rajtad nevetni

… szerelem

… Captain, te bloggerek bloggere, te jóképűek jóképűje, te jóseggűek jóseggűje, te minden aktív nyunyócsődörök királya, te fantasztikus. te leírhatatlan, ah, Captain

… egoizmus. Ennyi.

Szép az élet ^^ Most mindent szeretek. Persze azért SVityót egy kicsit mindennél jobban, csak hogy elhiggye.

 2.4.6

Elrohant három év úgy, mintha csak egy pillanat lett volna minden. Három évvel ezelőtt, alig tizenöt évesen léptem át először a Református Gimnázium kapuját mint a 445 éves iskola egy új diákja, akinek minden egyes porszem, amit ott talált, egy új világot jelentett, tele felfedezésre váró kincsekkel és élményekkel, megannyi rémisztően csodálatos titokkal.

Ritkán fordul elő velem, hogy nem tudok mit írni. A bejegyzéseim általában fél óra alatt el szoktak készülni, viszonylag kevés javítással, mert ha jön az ihlet akkor csak írok és írok, de most… most nem megy. Annyi mindent el akarok mondani, de nem tudom hogyan! Nem tudom ezt a három évnyi pillanatot egy posztba belesűríteni- hogyan is tudnám? Hogyan tudnám elmondani Nektek őszintén, hogy méltó legyen a bejegyzés ehhez a nagyszerű iskolához, leírni mindazt ami itt történt velem, amivel itt gazdagodtam…?

Igaz, hogy sokszor szidtam őket, sokszor nem tetszett, amit tettek vagy gondoltak de sosem váltottam volna iskolát- csak a külföldi ösztöndíj ért annyit, hogy feladtam érte az ország legjobb református tanintézményét.

Hatalmas utat tettem meg itt. Tizenöt éves, lázadó, a kolesztól mindenáron szabadulni akaró, pesszimista, öngyilkossági gondolatokat kergető visszahúzódó, sírós kamaszfiúból egy optimista, élettel teli, ambíciótus és eredményekben gazdag srác lettem, aki elfogadta önmagát és megadta az életnek az esélyt arra, hogy felemelje.

Sokszor hittem azt, hogy hozzám a legkegyetlenebb az élet. Sokszor hittem azt, hogy nem bírom tovább és bármi áron is, de ott kell hagynom a koleszt. Sokszor hittem azt, hogy engem senki sem képes megérteni, hogy egyedüli harcosként vívok szélmalomharcot egy legyőzhetetlen gépezettel vélt vagy valós igazamért.

Utólag visszanézve azonban már látom, minden, ami velem itt történt, jó volt.

Azt mondják, boldogok azok, akik képesek megérteni a sorok között rejtőző valódi jelentést. Ha én most boldog vagyok, vajon megértettem…? Vajon helyesen értelmeztem…? Úgy gondolom, hogy minden rossz dolog, amitől szenvedtem, jó volt nekem. Megerősített. Mindaddig szembekerültem a problémáimmal, amíg le nem győztem őket.

Sorozatosan kaptam jeleket, melyek iránytűként mutatták, merre van a helyes út. Megpróbáltam a helyes ösvényt kutatni, és úgy érzem, megtaláltam. Pont most, amikor az életem egyik legstabilabb pontját, ezt a nagy múltú, dicső iskolát, az én iskolámat, ahol annyi mindent tanultam, ahol annyit fejlődtem, ami az életem legcsodásabb élményeit közvetve és közvetlen is adta, ezt az iskolát, a mi iskolánkat, ott kell hagynom. El kell hagynom egy világot, hogy részese lehessek egy újnak, amely nem mennyei magasságokat, nem édenkertet, csupán szárnyakat kínál. Ugyanazt, amit a Református Gimnázium kínált egykor. Innen tudom, hogy jó helyre megyek.

Az útjaink most elválnak. Szerencsésnek érzem magam, amiért ennek az iskolának a diákja lehettem, Egy háromévnyi pillanat egy többszáz éves történelemben. Egy diák, aki otthagyta nyomát ebben az iskolában, és akiben otthagyta nyomát az iskola is.

Köszönöm! Köszönöm Nektek, a diáktársaimnak, a tanáraimnak, a nevelőimnek, a gimnázium Igazgatónőjének, aki végig támogatott minden törekvésemben! Köszönöm, hogy magaménak vallhatlak titeket, és az általatok életben tartott remekművet, a Református Gimnáziumot! Köszönöm!

Nekem most mennem kell, de ígérem, nem tűnök el. Áldás, békesség!

2.2.6

melyben Captain szánalmassága kerül taglalásra, ám ezért most Zsombor igen hevesen kiosztja barátját.

Ne sajnáld már magad! Mégis mit gondolsz, ki vagy te, hogy neked mindent szabad? Persze ilyen nagy meg óriási meg hatalmas agytröszt igen, ilyen fokkal meg olyan szinttel, de nem vagy több egy szánalmas, hisztis kamaszlányál ha valami nem úgy jön össze ahogy akarod! Hát így alakult, a csaj lekéste a nyomorult gépét ezért nem mész a Balatonra két napra, hanem iskolában leszel pontosan úgy, mint a társaid, akik csupán annyival különbek nálad hogy nincs ekkora arcuk! El vagy szállva magadtól haver, és addig örülj amíg csak én mondom, mert én a barátod vagyok és őszinte veled! Most meg itt sír a szád hogy neked mostanában semmi nem jön össze, lemondják a randikat meg a balatoni napokat is… hahó ember,  ébredj már fel! Tudod kinek az élete a szar? Akinek nincs fedél a háza felett, meg aki azt sem tudja, mi lesz holnap mert annyira rosszak a kilátásai! Annak szar, akit kirúgtak az egyetemről de a diákhitelét nem tudja törleszteni! Annak szar, aki elvesztett valakit és nem tudja, hogyan éljen tovább! Annak szar, akivel közölték, hogy rákos, AIDS-es vagy bármilyen más betegsége van! Annak szar, akit kirúgtak! De nem neked, könyörgöm! Mit akarsz? Sajnáljalak? Nem foglak! Aranyosak a kiskutyaszemeid ez kétségtelen, de akinek az a legnagyobb problémája hogy mikor találkozik a pasijelöltjével vagy mikorra tologassa a blogtalálkozóját vagy hogy mikor megy a Balatonra az nekem ne rinyáljon!

Szóval szedd össze magad és menj be a koliba este, koncentrálj a pénteki matek tz-re amit ha nem írsz meg négyesre olyan hármast kapsz év végén hogy a naplóba nem fér be! Megértetted? Engem meg hagyj békén most kérlek, én ugyanis veled ellentétben suliban vagyok és nemsokára jön a tanár dogát íratni. Na csá!

2.1.8

Az iskola nálam egy olyan hely, ahová menni kell, és én általában megyek is de ha nem muszáj, akkor nem. És általában ha csak lehet, elintézem hogy ne legyen muszáj. Vagyis felmentem magam egyes kötelességek alól mert más kötelességeket kreálok magamnak.

Például ott van a szakkoli. Hát mindenki beláthatja hogy ha szombaton előadás van, akkor pénteken már nem kéne suliba menni a szegény koleszornak!

Vagy a nyelvvizsgák, az érettségik. Azért mégiscsak az iskolámnak szerzek dicsőséget azzal hogy 11.-es létemre ilyeneket csinálgatok felsőfokon meg emelt szinten, ugyan nehogy már be kelljen mennem előtte-utána.

Vagy a kedd-szerdai Balaton. Mégis beláthatják hogy a leendő olaszországi magyar iskolatársaimmal, a mentoraimmal összeismerkedni olyan dolog, amit nem hagyhatok ki. Egyszerűen nem lehet. Kötelező. Igen, tudom hogy a házirend nem ezt mondja kedves tanárnő, de én erkölcsi kérdésként kezelem a dolgot. Morális, ha így tetszik igen, ez a jó, ez morális. Mert nem arról van szó, hogy én jelenleg a refi tanulója vagyok-e még avagy sem, hanem arról, hogy mit választ az ember. Mert ez egy olyan ország, ahol a szabad akarat nem csak duma. Hiszen tudja, EU meg minden. És ugye ön nem mondja komolyan hogy a sulit választaná a nagyapám pálinkája által is támogatott balatoni kikapcsolódás helyett? Mert ha igen, akkor maga elég nagy fapina.

Aztán visszamegyek én megírni a pénteki matek tz-t, de csütörtök este nem tudom mikor érek vissza a színházból a koleszba mert utána sem vetnék meg egy hangulatos kis sörözést. Vagy a tetőteraszra is fel lehetne látogatni éppen mert jó hely, csak kínos egy picit… kéne hozzá egy jó pasi, akkor nem lenne kínos, de így, hát nem is tudom, tanárnő, maga mit gondol…? Bár igen, persze, ez nem is a maga dolga. Na, lényeg a lényeg, csütörtökön leszek először, akár tetszik, akár nem.

A média dogám meg nem tudom, mikor adom le, de őszintén megmondva engem ez a tárgy annyira de annyira nem érdekel, hogy azt el sem tudom mondani magának. Max egy olyan bejegyzés keretében ami érthetetlennek hathat, pedig csak élénk fantázia kell a felfogásához. Most ha egoista lennék mondanám hogy játszhatunk Adysat és elmondom, mit jelent pár kiválasztott bejegyzésem de szerintem itt azért még nem tartunk. Még, hangsúlyozom tanárnő, még. Csak hogy maga is értse, végülis nem kevés én van már a háta mögött.

ÁB csütörtökön!

2.1.7

Ezen a héten sok meglepetés ért. Sokszor kiáltottam fel ‘(‘Atyaúristen’) felháborodottan, örömömben vagy csodálkozásomban.

Az első ilyen kedden volt amikor elértek a Refibe a kecskeméti hírek. 8 késszúrással lett vége. Nem csak a kapcsolatnak, hanem annál sokkal többnek. Egy fiatal lány távozott közülünk, akinek nem volt más bűne csak hogy keresztezte egy ámokfutó útját. 8 késszúrás. Pedig azt hitte, ismerte. Mi is sokszor hisszük azt, ismerjük a másikat, de ezek után mire számíthatunk…? Mindig érhetnek meglepetések. Akár 8 késszúrás is. Pedig a város egyik legjobb gimnáziumába jártak, erre senki sem számított volna. Mégis nyolcszor szúrta bele a kést a lányba.

Felkiáltottam meglepetésemben akkor is, amikor megnéztem az e-mailjeim és láttam, mennyien jelentkeztetek a kis találkozóra, amire invitáltalak titeket. Néhány információ ezzel kapcsolatban: a találkozó időpontja nagy valószínűség szerint május 30-a, Budapest, talán Tandem, talán máshol. Valószínűleg a délutáni órákban, hogy aki hazamegy, az tudjon menni és aki nem, az meg készülni Pontosítás még jön.

Meglepett az is, hogy a szakkolis programigazgatóm mellett fogok kampányolni a dél-alföldi turnén, hogy minél több fiatal tehetséget vonzzunk be az ország legszínvonalasabb szakkollégiumába. Az is meglepett hogy erről már csak akkor értesített amikor lezsírozott mindent.

Meglepett, amikor Untermann szólt hogy kész a freeblogos blogexport és az összes bejegyzésem végre egy helyen van megint. Viszont most még kicsit káosz minden, vannak olyan kommentelők akik csak számmal szerepelnek a freeblogos bejegyzéseknél, és a kategóriák is összekeveredtek. Minden hibát orvosolni fogok, idő kérdése.

Meglepett, hogy megint másolnak rólam matekházit és hogy a TZ-t a tanár két hét múlva péntekre tette ami azért is nagyon jó, mert így azon a héten kedden-szerdán el tudok menni a Balatonra leendő olaszországi iskolatársaimmal, a mentoraimmal, akik jövő héten vizsgáznak. Sok sikert nekik!

Meglepett, hogy eljutottam a felsőfokú nyelvvizsgáig. Ma, az egyik hallgatási gyakorlat után gondolkodtam el ezen. Három éve ilyenkor még az alapfokú vizsgám eredménye miatt izgultam, most meg letettem a felsőfokot. Hogy sikerült-e, még kérdéses lesz egy darabig, de úgy érzem nincsen baj. Három év. Három évvel ezelőtt csak egy nyolcadikos taknyos voltam, aki örült hogy gravírozott tollat kapott az iskolájától nyolc évnyi sikerszéria után, és most pedig mint a jelenlegi iskolám, a nagy múltú és nagy nevű gimnázium egyik büszkeségeként, nemzetközi ösztöndíjasként ismét leküzdöttem egy akadályt. Sokszor nem értettem, miért olyan nagy dolog, hogy felnövök, miért szörnyülködik el rajta mindenki, de ma megértettem. Ahogy végigpergettem magam előtt az elmúlt majdnem 18 évet, rájöttem, honnan hová jutottam. Persze, mondhatnátok hogy ez nem nagy szám, mert csak végigjárom a szokásos utat, de nekem nagyon nagy dolog, főleg hogy az én utam nem átlagos út. Nem mindenki lesz antiszociálisként kollégista, harcol a buszozásért majd lemond róla mert szerelmes lesz. Nem mindenkinek kell egyszerre küzdenie az új élettel és az identitásával, és nem mindenki tudhat maga mögött ilyen látványos eredményeket, aminek csúcspontja természetesen az Olaszországba szóló nemzetközi ösztöndíj. Aztán meglepődtem hogy jé, én nyelvvizsgán vagyok, ugyanis jött a következő szöveg.

Plusz Esti Kornél rajongója is lettem. Nem mellékesen. Szeretem az író-atleregokat. Meg a sima Alteregot is. Nekem is van. Hiszen tudjátok.

2.1.3

Anya: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! (bééé!)

Apám: És mennyit kell fizetni? (neked nem mindegy, most úgy őszintén? nem zavart eddig sem a téma)

Captain: Persze reméltem, de hogy meg is kapom fúú ezt nem gondoltam volna jó persze valahol gondoltam meg számítottam rá mert tudom hogy jó vagyok de most nagyon fontos hogy ne szálljak el… (de legalább ismeri magát a srác)

Egyik legjobb barát: Utállak! Utállak! Ááá, hihetetlen! De ha tudnád most mennyire utállak! (én is, tudod jól

Unokatesó: (sírva) Együtt nőttünk fel és most itt hagysz? Nem érdekel, én pályázok, megnyerem és utánad megyek! (gyere! csak nehogy elkapjanak a határon! lehetőleg Szlovénia felé gyere, az EU-tag)

Osztályfőnök: Hát végre egyenesbe jön az életed! (eddig tökre görbe volt ha nem vettétek volna észre)

Angoltanár: Ugye én megmondtam? (azt mondtad, érzed! )

Nagymama 1: Ez piramisjáték. (persze, én leszek a fáraó)

A hozzá tartozó nagypapa: Hát, kár. Most már nem fogok tudni mindent ami történik veled mert ott nincsenek ismerőseim. (na ezért biztos nem fogok könnyeket hullajtani)

Nagymama 2: Most sírjak vagy nevessek? (nevess sírva)

A hozzá tartozó nagypapa: Ez szép! (köszi, a cseresznyéket azért még megvárom)

Nagynéni: (levegőért kapkod és nem tudja szavakba önteni amit mondani akar) (igen, kb. én is hasonlóképpen reagáltam)

Osztálytárs: Akkor miért nem mondod vissza az érettségit meg a nyelvvizsgát? (minek? azért gürcöltem egész évben hogy most visszamondjam?)

Osztálytárs 2: Akkor neked már tök mindegy milyen jegyeket kapsz! (elvileg igen, gyakorlatilag már magam miatt sem)

Tesó: Jaj… nekem végem… (én is szeretlek

Egy másik nagyon jó barát: Mi másra is számítottunk? (oh és még én legyek szerény)

Ugyancsak nagyon jó barát: Most mit lepődtök meg? Én végig tudtam. (tavaly is tudtad, mégsem kaptam meg. vagy már ezt tudtad? ahh kis ravasz)

Matektanár: És azt megmondanád nekem hogy ezután kinek fogok beszólni? (azt nem tudom de én az utolsó óránkon biztos rád zúdítom az egész évi mennyiséget gonosz vén banya)

Iguazu: Tudtam! (L)

Matin: Ügyes vagy báz gratula! (jöhetsz látogatni )

Untermann: Büszke vagyok rád! (akkor is Olasz )

Szobatárs: Akkor ketten emigrálunk! (igen csak te családostul )

Pogi: Miáu (=adj kaját) (jaj Punci te sem változol)

Volt kémiatanár: Ez hihetetlen! Gratulálok! Gratulálok! Sok sikert! (bakker nem is tanít de milyen rendes)

Igazgatóhelyettes: Elszívják a magyar agyakat. De azért sok sikert! (ha igazán jó munkát akartál volna, erőlködtél volna még egy kicsit a mosolyon)

2.0.2

Sosem voltam különösebben oda az egyházért, de a mostani húzásuk után azt is komolyan fontolóra vettem, hogy ha egyszer valaha lesz gyerekem, egyáltalán megkereszteljem-e.

Történt ugyanis, hogy nekem szombaton szakkolis előadásra kell mennem, amit Matinnal megspékelünk egy kellemes kis szombat esti bulizással, mindkettőnk legnagyobb örömére Alteregoban. Mint ahogy az ilyenkor szokott lenni, anyukám be is írta az ellenőrzőmbe hogy csütörtök délután hazamegyek, ezért pénteken nem tudok ott lenni a suliban (ugyanis régebben pénteken már Budapesten voltam, most csak szombaton reggel megyünk de amúgy is van 210 oldalnyi tanulnivalóm szintén a szakkoli jóvoltából, szóval így sem fogok unatkozni). Ez eddig nem is jelentett különösebb problémát mert mindenki fel tudta fogni, hogy nekem ez ugyanúgy kötelességem mint a suli, a különbség csak annyi hogy ez kéthavonta van egyszer, és máshogy nem igazán tudnám megoldani (vagy legalábbis nem kötöm az orrukra). Új osztályfőnököm azonban akadékoskodni kezdett és felrúgva az év eleji megállapodásunkat az ilyen napok igazolásáról, kijelentette hogy már régen túlléptem a keretet és mit képzelek magamról. Végül elengedett nagy kegyesen az a karótnyelt k*rva merev idióta, bár húzta a száját. Már csak a koleszos procedúra volt hátra, de gondoltam, ha az iskola elengedett, azok már nem  nagyon tudnak mit akadékoskodni (én naiv). Osztályfőnököm ugyanis odaszólt a kolesz igazgatójának hogy nem engedett el, akármit is mondok (holott elengedett…).

Na, itt indult be igazán az események sora, ugyanis volt egy félórás beszélgetésem igazgatónővel, ami végülis normális volt mert vele lehet normálisan beszélni ha az ember úgy áll hozzá, és elmagyaráztam neki hogy nem értem mire megy ki ez az egész, hogy vannak szabályok amiket be kell tartani de szerintem inkább azokkal kezdjenek el keménykedni akik inkább vállalják az igazolatlant vagy szereznek nyilvánvalóan mondvacsinált betegséggel kapott orvosi igazolást mint velem, aki becsületesen elmondja nekik hová menne, mit csinálna. Hozzátettem, hogy igazán nem lehet panaszuk az iskolai és azon kívüli teljesítményemre sem, nem hiányzom sokat (egész évben 45 óra), és kértem hogy ugyan magyarázza már el miért nem akarnak most engedni, amikor egészen eddig semmi gáz nem volt ebből.

A vége az lett hogy igazgatónő is belátta hogy osztályfőnököm kissé abnormális, így mehetek. De azért biztos ami tuti, felhívta apám, akinek elfelejtettem beszámolni a kis pesti kalandomról, valamint arról hogy én igazából csak vasárnap jönnék  haza (igazgatónő előtt elszóltam magam, de sikerült kimagyarázni, de sajnos nem felejtette el ezt a részletet jóapámmal közölni). Apám meg felhívta anyukám, annak reményében hogy most jól kiosztja hogy már megint milyen szabados elvek alapján vagyok nevelve és milyen liberális nézeteket vallok (egyébként sosem késlekedik mindezt hangoztatni miután csak úgy mellesleg  közöltem vele hogy ha a Jobbik a Parlamentbe be, én az országból ki, és ne propagandálja nekem itt őket). Szóval a vége: rohadt nagy kavarás, veszekedés, és végülis kicsikart elengedés, de ez nevetséges. Nem látom be, mi a bajuk, ugyanis normális magyarázatot erre a kérdésre nem kaptam. Az meg, hogy mennyi szülői igazolásom van meg nincs, teljesen rendben is volt egészen addig, amíg az ofő ki nem találta hogy ja, akkor ő most a szakkoli miatti elutazásokat is beleszámolja, így lépi túl eggyel a megengedett keretet.

A történethez egyébként hozzátartozik, hogy azokkal meg egyáltalán nem akadékoskodik drága osztályfőnököm, akik késve hoznak igazolást vagy már régen túl vannak a kereten, sőt kedvencének ő maga igazol. Persze, tudom hogy mindez azért van mert nagyon oda akarnak figyelni rám, mert azért mégis a nagyapám unokája vagyok, de ahogy ezt már mondtam nekik is, ez szerintem engem semmire nem jogosít, mind negatív, mind pozitív értelemben ugyanolyan elbánásban szeretnék részesülni, mint a többiek.

Ez volt a bolondok napja. De fel a fejjel: szombaton Alter!! De ha gyerekem lesz, annyit azért mindenképp megtiltok neki, hogy bármit, aminek a legkisebb köze is van a református egyházhoz, 100 méternél jobban megközelítsen. A saját érdekében, persze. Mint ahogy mindez- osztályfőnököm idézve- csak az én érdekemben történt. Ámen.

VÁLTOZÁS!

A blognak új e-mail címe van: captain@paperboat.hu! Mostantól ide várom a leveleitek, illetve a rajzversenyre készült műveiteket.

1.8.8