Papírhajó

Tegnapelőtt 2009. 01. XX

Lassan három év alatt megutáltam ezt a várost, annak minden részével, épületével, nevezetességével együtt. Nem bírom elviselni.

Pedig nem csúnya, lepukkant; elmondhatjuk hogy szép, nevezetes, ha nem is impozáns, minden esetre csinos. 

Ez a város sokáig kettős szerepet játszott az életemben. Egyrészt jelentette a szabadságot, a párkapcsolat lehetőségét, másrészt a bezártságot, az otthontól való kényszerű elszakadást, az ezzel járó nehézségeket, szenvedést. Egyszerre emelt fel és döntött a porba; magasztalt az egekig és alázott a porba.

Sok idő eltelt azóta, hogy idekerültem. Rájöttem, hogy a szabályokat ki lehet játszani, a többit meg el lehet viselni, még ha nehéz is. Megtanultam a hátrányokat minimalizálni, az előnyöket pedig maximalizálni. Sok idő telt el, nagy változások mentek végbe, megtanulhattam volna boldogan, minden körülmények közt boldogan élni itt. Mégsem vagyok boldog.

Nem vagyok boldog, mert saját magammal- noha szembe tudok szállni és győzni is tudok- nem tudok úgy leszámolni hogy ne vágyjak haza.

Nem tudom leküzdeni az ellenérzéseim ezzel a várossal kapcsolatban. Gyönyörű perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat adott melyek elmúltak de emlékük mélyen beivódott ennek a városnak minden részébe, ott kísért minden zugában és fájdalmat okoz, az egyedüllét érzését kelti és nyomatékosítja bennem, hogy csak magamra számíthatok, nem áll mellettem Ő vagy a helyén senki, aki kiegészítene azáltal hogy másik felét bennem találja meg.

Az idő minden sebet begyógyít, mondják, az idő is azonban mintha csak tetézni akarná mindezt. Átkozottul lassan telik amikor rossz nekem és pokolian gyorsan repül amikor azt kívánom, bár minden múló percet megragadhatnék, ám ahogy ennek lennie kell, az idő kicsúszik a kezeimből.

Nem mondom, hogy szenvedek mert rengeteg ember vesz körül akikkel könnyebb az élet de valami még sincs rendjén. Mégis hiányzik valaki. Nem tudom, ki az. Ő vagy más, csak azt tudom hogy ugyanott tartok ahol eddig is voltam. A kételyek, amelyektől végre megszabadultam december végén, az új én kezdetével visszatértek .

Valahogy olyan ez, mintha minden alkalommal, amikor hazamegyek bezárnám a hiány szörnyét a koleszos szekrényembe. Amíg legközelebb ki nem nyitom, vagyis amíg vissza nem jövök, addig szabad vagyok tőle, de ahogy kattan a kulcs a zárban és nyílik az ajtó, megint kiszökik és szabadon garázdálkodik.

Jó lenne egyszer végleg bezárni ide, ahová tartozik, ebbe a városba és eldobni a kulcsot. Csak elhajítani, nem figyelve azt sem, hová esik; csak eldobni és elszakítani ezzel a múltnak azt a fonalát amelynek még nincs vége, ezért nem kezdődhet el a jövő.

Másik lehetőség is lenne persze. De hogy azt megtegyem, ahhoz nem vagyok elég bátor és a lelkiismeretem nem tudná elviselni. És hogy mi lenne akkor…? Nos, azt hiszem ez csak akkor derülne ki, ha úgy döntenénk: megint…

Megtettük  2009.02.24

…mert úgy döntöttem: megint.

Noha még azt sem tudom pontosan, mi ez.

Mi ez?

Miért van, hogy ha csak rá gondolok, még 8 hónap után is, görcsbe rándul a gyomrom, remegni kezd a lábam ha meglátom Őt vagy akárki mást akinek köze van Hozzá? Miért nem tudtam elszakítani magamtól június óta, miért nem tud senki felérni vele, miért nem tudja mindenki valójában milyen Ő és valójában mi az, ami megadja a hozzám vezető út kulcsát…?

Miért?

Kételyek. Minden csak kétely. Semmi sem világos, egyenes, egyértelmű. Minden viszonylagos, visszafordíthatatlan, része a múltnak, ugyanakkor a jelenben él tehát beépül a jövőbe.

Bár azt hiszem, nem csak nekem vannak ilyen kérdéseim. Nameg, ami nagyon fontos, nem csak kérdéseim vannak, hanem válaszaim is. Legalább annyi, amennyi kérdés.

Szóval, Mr. Big- mert azt hiszem, neked Te vagy Ő- párosítjuk kérdéseinket és válaszainkat? Önnél a labda, Mr. Big.

A sorsom útja  2009. 02.25

A koliból jobbra. Mint mindig, évek óta mindig…

Jobbra az élet itt; balra pedig az út haza. A sors fintora, vagy csak véletlen, hogy végül a balra vezető út is arrafelé megy, mint a jobbra vezető út…? Végülis nekem minden jobbra van innen.

A pad, az a kis pad… egy ilyen van a városban, és ez- ez a pad az enyém. Volt itt szinte minden, nagy vallomás, szakítás, csók… a pad azonban csak az út eleje, emlékeztető. Eszembe juttatja, milyen volt régen, mikor még volt kivel ide jönnöm…

A városközpont zsúfolt és hangos. Nem szeretem. Kínos találkozások, titkolózás, kelletlen emberek… ez nem az én terepem. Menekülök innen.

Végül ráfordulok a helyes útra, amely a célomhoz vezet. A távolban felsejlik a domb- az a domb, amelynek tetején először találkoztam Vele, és már akkor tudtam, ahogy baktattam felfelé, a szőke srác sziluettjére rá-rápillantva: Igen, Ő az…

De mindez csak egy távoli, homályos kép. Mégis, mintha mindvégig itt lenne velem…

Igazából nem nézek semerre- a Jó Isten őrzi a testi épségem, én képtelen vagyok rá- csak visz a lábam. Szembejön velem sok ember- ismeretlenek. Nem törődöm velük. Szembejönnek épületek, terek, helyek, régi emlékek, éjszakák, a holdvilágnál lopott csókok… Ahogy a célom felé haladok, újra végigjárom a múltam állomásait.

Igen, itt van a lakása… azon az erkélyen hányszor de hányszor álltunk ketten, fittyet hányva a világra, nem törődve csak egymással…? A földön mintha még mindig itt lennének a rózsaszirmok. 

Pedig azok az idők már elmúltak. A szirmokat elfújta a szél, a rózsa pedig elpusztult.

A kereszteződés túloldalán egy iskola, amelynek egy elképzelt termében az elképzelt egyedüllétben rengeteg soha el nem jött órát töltöttem egy számomra már nem létező valakivel.

Elfordulok. Ő végleg elment. Nem én akartam így.

Már majdnem a célomnál vagyok. Egyetlen állomás még… bár ez csak egy villanás, a ház mellett lépteim sem lassítom le, nem is nézek arra mégis látni vélem a helyet, ahol minden elkezdődött.

Már csak pár lépés, és célba érek. Van egy állomás azonban, ahol mindennek vége.

Itt nem voltam régen. Legutoljára talán akkor, amikor még volt kivel rózsába borítani a várost.

Egy hely; ott lehet mindennek vége; ott kezdődhet minden el. Keresztülmegy rajta az út haza és vissza. Mégsem álltam meg eddig.

Eddig. Holnap ugyanis beteljesül, aminek már régen be kellett volna teljesülnie.

De vajon az idő múlása nem sodorta el a holnapot…?

Állok egy percig. A földön még az őszi levelek. Helyükön már új rügy fakad.

Il faut croire en l'avenir 2009.02.26

Captain: "…most már tudom, mindketten teljesen más úton megyünk."

B: '"…sosem lehet tudni."

B és Captain: "…te voltál az, akit a legjobban szerettem. Te voltál az etalon."

Még nagyon az elején vagyok. Az élet pedig kiismerhetetlen. Megtettem, amit meg tudtam tenni. Érteni kell az életet, hogy a szíveddel is megélhesd.

Végülis nem jártunk az utolsó állomáson.

"A fény harcosa hisz.

Hisz a csodákban, és mert hisz bennük, meg is történnek. Biztos benne, hogy a gondolkodása megváltoztathatja az életét, és mert biztos benne, meg is változik az élete. Bízik benne, hogy rátalál a szerelemre, és mert bízik benne, rá is talál."

/Paulo Coelho/

 1.6.8 

Zsombort sok-sok éve ismerem. Mindig kedves, lelkiismeretes, aranyos srác volt, amolyan kis különleges, akinek megvannak a maga félelmei, rossz gondolatai, hajlamos a pesszimizmusra de mégis optimista- különleges srác. Egy évvel idősebb mint én, szóval nincsen nagy korkülönbség közöttünk. Szeretem Zsombort mert jó barát.

Régóta ismerem de csak az utóbbi években lettünk jóban. Ő is ugyanabba a városba jár suliba ahová én, idén végez, nagy kár hogy másik suliban. Vele könnyebb lenne az élet a koliban. 

Zsombor és én sokban hasonlítunk. Például mindketten totál hülyék vagyunk, kissé elvontak a szónak abban a pozitív értelmében amelyet mások talán az érzékeny szóval fednének le de mi, mert mi mások vagyunk, ezért elvonulunk az elvontak közé. Vagy ahogy mi mondjuk, elvonóra. Nos, igen, ahogy ezt leírtam, az is elég elvont lett. 

Egy szóval, jól megértjük egymást a hasonló személyiségek miatt, de ami talán a legjobban összeköt az az, hogy mindkettőnknek van egy nagy, nagyon nagy titka. Mindketten melegek vagyunk.

Zsombor korábban jött rá mint én, mégis később kezdett el pasizni. Amíg én olyanokat tettem amiket nem fogok reklámozni (mindezt pasikeresés címszó alatt) addig ő ténylegesen hosszú távú kapcsolatot keresett. Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna egy- egy rövid flört, csók vagy ilyesmi, de nem érdekelte, elszántan kereste az igazit. Csodáltam a kitartásáért és erősségéért. 

A sors különös fintora hogy Zsombor Barnában, abban a srácban lelte meg végül lelkének másik felét akit ismertem, bár azt nem tudtam, hogy meleg. 

Barnát nem ismertem olyan jól és olyan régóta mint Zsombort de tudtam, hogy rendes srác még ha vannak is bogarai. Lelkes, ugyanolyan elszánt tud lenni ha akar mint Zsombor, tud küzdeni a céljaiért, nyitott, kedves, barátkozós típus aki minden helyzetben feltalálja magát de az emberekben nehezen bízik meg ezért barátja nagyon kevés van, olyan igazi ízig- vérig jóbarát talán nincs is. Zsomborban azonban ő is meglátott egy olyan valakit akiről az első percben tudta, hogy ha valaki, hát ő érdemes lesz arra hogy szeresse.

Az első találkozójuk után pár nappal elcsattant az első csók. Az a csók, amely megnyitotta ezt a különleges kapcsolatot, az első, a legfantasztikusabb, a legszebb… egy csók, amely átírt egy évet, azt az évet, amely követte ezt a csókot. 

Talán ez volt a legszebb időszakunk. Zsombornak és nekem. Mindketten kapcsolatban voltunk, szerelmesek, rózsaszínben láttuk a világot, ekkor semmi sem lehetett kegyetlen és rideg, lenéző vagy elutasító mert mi szerelmesek voltunk, nagyon szerelmesek és elmondhatatlanul boldogok.

Barna azt adta Zsombornak, amit előtte senki és Zsombor pedig azt Barnának, amit Barna előtte nem hagyott hogy akárki is adja neki. Nem hagyta, mert nem talált arra méltót. Barna élete, amely mögötte állt nehéz volt, megpróbáltatásokkal, törésekkel teli. Csoda hogy ilyen egészen, ilyen egészségesen el tudott jutni idáig, Zsomborig, a boldogság kapujához hogy megfogja a kezét és együtt lépjék át a küszöböt. 

Zsombor előttem élte az életét és láttam, ahogy teltek a hónapok, hogyan változik, fejlődik ez a kapcsolat, gyarapszik, bimbózik, virágzik majd, ahogyan ez lenni szokott a természet rendje szerint, lassan elhervad és elveszti életerejét, mert ahogyan ritka és értékes kincs az örökké élő virág, ugyanúgy ritka az örökké élő szerelem is.

Pár hét híján egy évvel az első csók után kapcsolatuknak vége lett. Nem veszekedéssel, nem megcsalással. Úgy váltak el, ahogy együtt éltek: szeretetben, kölcsönös megbecsülésben és tiszteletben tartva a másikat. Úgy, ahogy két intelligens embertől ez elvárható.

Zsombor maga alatt volt. Mellette álltam és megpróbáltam átsegíteni ezen a szakaszon, nem engedtem hogy teljesen elveszítse a reményt. Tudtam hogy bármennyire is kétségbe van esve, a szíve a helyén van és bármennyire is vissza szeretne menni Barnához nem fog mert szereti annyira, hogy nem áltatja azzal hogy lehet minden még ugyanolyan, mint volt. 

Amíg együtt voltak, megismerhettem Barnát is. A szakításuk után is jóban voltam vele, próbáltam segíteni őt is mert tudtam, ha nem vagyok mellette akkor egyedül marad mert nem volt senki, akivel megoszthatta volna azt, ami lelke mélyén ekkor játszódott.

Örökre emlékezni fogok egy képre, amely a nyár közepén örökre belémvésődött. A vasútállomásra éppen begördült a vonat, amely Budapestre vitt engem és a srácot, akivel másnap hajnalban már egy párként tértünk vissza a városba. A kalauz kinyitotta az ajtót, megkezdőtött a felszállás. Ahogy hátranéztem, mielőtt felléptem a vonat lépcsőjére, láttam a lemenő napot ahogy hatalmas vörös korongként lebukik a horizonton. Az utolsó fénysugarak megvilágították egy ember körvonalait, aki egy kuka mellett állt, kezében egy papírral. Az alakja ismerős volt. Ahogy jobban megnéztem, felismertem benne Barnát. Zsombor képe volt a kezében. Nem tudta eltaszítani magától.

Azóta eltelt fél év. Ez hatalmas idő, ha belegondolunk mennyi minden változhat akár egy másodperc alatt is. 

Zsombor ma itt volt nálam. Feküdtünk az ágyamon egymás mellett, ahogy szoktunk és néztük a fényképeket, azokat a régi képeket a falon amelyek közül nem egy minket ábrázol mikor még nem tudtuk, ki a másik valójában. 

Elmondtam Zsombornak, mit láttam a nyáron. Egészen idáig nem mondtam el neki, nem akartam fájdalmat okozni senkinek, jobbnak tartottam ha hallgatok. De ma elmondtam és vártam, mi lesz. Amit végül tett, minden szónál jobban meglepett.

Belenyúlt a táskájába és rövid kotorászás után elővett egy fényképet- Barna fényképét. A fény felé fordította, majd azt mondta: menj, és egyetlen határozott mozdulattal kettétépte a képet. Elengedte végleg. Az idejük lejárt. 

Annak ellenére, hogy sokat szenvedett Barna hiánya miatt, Zsombor boldognak tartja magát. Úgy hiszi, ennél boldogabb végzete nem lehetett volna ennek a kapcsolatnak mert megtanulták, hogyan engedjék el egymást egyszer s végleg úgy, hogy elvágnak minden utat, ami visszavezethetne és így már tiszta szívvel tudnak előre, egyenesen előre tekinteni. Az útjuk elvált, a hajók másmerre mennek tovább. A látóhatáron talán még nem vesztik el egymást egy kicsit de eljön majd az a nap is, amikor már nem lesz ott egyik hajó sem, ahol a másik láthatná.

Hogy miért írtam mindezt le? Zsombor azt mondta, írjam le, hogy mindenki ismerje meg az ő történetüket, hogy mindenki, aki egy elveszett kapcsolat hiányától szenved, visszavágyik mert nem találja a helyét az új, megváltozott világban tudja meg: amikor egy ajtó bezárul előttünk, egy másik mindig kinyílik. Van azonban, hogy olyan sokáig nézünk a bezártra, várva hogy újra kinyíljon hogy nem vesszük észre azt, amelyik kinyílt. 

Zsombor elfordult a zárt ajtótól és elindult, hogy megkeresse a nyitottat. Barna is ugyanígy tett. Mindkettejüknek könnyebb így. 

Könnyebb. Sokkal könnyebb. Tudom.

1.4.7 by Captain himself

Mint mindenki, én is elérek néha az életemben olyan időszakokat, amikor el lehet mondani rólam hogy szarban vagyok, nem is kicsiben. Nos, a mostani is ilyen, mégha elég furcsa is ez a szar: több okból is. Az egyik az, hogy gyakorlatilag nincs okozója vagy ha van az csak én vagyok, minden dolog rám vezethető vissza. Talán a szakítás nem de amúgy igen. Tulajdonképpen nem is a tetteimre hanem a jellememre.

Mentségemre szolgáljon, sokat változtam és talán még mindig változok. Ércesebb lettem és határozottabb, és tudom van aki erre csak gúnyosan legyint és jót röhög de akkor is így van. Néha már gondolkodok is És ez megint csak belső feszültséget szül hiszen ha egy szentimentalista ember észérvek alapján hoz meg egy érzelmi döntést, az borzalmas kínokat jelent. 

Lényeg a lényeg, amikor ilyen szar időszakok jönnek el, akkor menekülök a pótcselekvéseimbe, vagyis azokba a dolgokba, melyeket hasznos időtöltés helyett végzek avégett, hogy kicsit eltereljem a figyelmem saját gondjaimról. Bár hogy hasznos-e, nem tudom, végülis igen, sokszor felvidulok közben

Az egyik ilyen a zabálás. Töménytelen mennyiségű kaját tudok eltüntetni hihetetlenül rövid idő alatt úgy, hogy különösebben nem vagyok éhes viszont be sem tudok telni és a kaja csak fogy és fogy és fogy, legyen szó akár a mai 4 tál somlóiról vagy csokiról vagy szecsáról vagy tortáról vagy akármilyen nasiról. Áldom az eget hogy nem látszik meg rajtam. Két éve nem változik a súlyom, a 176 centimhez minimum 59 és maximum 62 kilo vagyok. Pénteken általában előbbi, vasárnap este pedig utóbbi Namost lehet következtetni milyen a kolis kaja.

Továbbá imádok zenét hallgatni és énekelni rá. Ezt általában akkor csinálom ha egyedül vagyok itthon mert ha nem, akkor rövid időn belül leállítanak, olykor annyira elviselhetetlen. Pedig szerintem nagyon is jó amikor épp nem a magas cét próbálom kivágni…:D A számok típusa meg nagyon változó, hangulatfüggő: van úgy hogy szinte temetési dalok, de ma pl. a Shrek zenéjét énekeltem, majdnem az egész CD-t. Azok meg elég pörgős számok.

Meg úgy eleve szeretek egyedül lenni olyankor. Csak úgy egyedül lenni, tenni- venni a házban és körülötte, csendben, egyedül, vagy éppen énekelve, de akkor is egyedül. A múltkor pl. rámjött a takaríthatnék és az egész házat kipucoltam, fel is mostam meg minden, a macskám szőrét kikeféltem (pedig ezt tényleg ritkám szoktam mert rühellem a szálló macskaszőrt, de ő kétségkívül élvezte mert dorombolt), sőőőt, még pudingot is csináltam. Kis házias fiú vagyok olykor

És egyfajta pótcselekvés az írás is, ennek a blognak a működtetése. Pótcselekvés, melyet egyben egyre inkább egyfajta hivatásnak is tekintek, ami nem teher hogy "jaj már megint írni kell valamit" hanem olykor hosszas tervezés eredménye, máskor csak a pillanatnyi ihlet (ez utóbbi a jobb), és ami mindennél jobb: az eredmény elérése, a kommentek olvasása, és egyáltalán maga a tény hogy amit írok, ami vagyok arra igenis van vevő, van érdeklődő, és ahogy elnézem a statisztikát, egy nap több mint száz érdeklődő Ez határtalan örömmel tölt el. Imádom a Papírhajót, imádom írni, imádlak Titeket

1.1.0 by Captain himself <kapitany.29@gmail.com >

Amint a heves Nap lebukik

Hűs szellő simogatta fák mögé,

Amint a tűzgolyó kialszik

És bukva válik sötét törpévé-

Feljönnek az égre a csillagok.

Új fénnyel ragyogják az eget,

Lágyan ölelik át az ősöreg Földet,

Csókkal küldenek sok gyermeket

Hogy álmában dicső, hős, bátor s nagy legyen.

Ragyognak a csillagok

Álmodik a gyermek de az ifjú már él,

S álmát éberen érezve a csillaghoz tér

Új reményért, hitért, fennkölt szerelemért-

Boldog, békés, célokkal telített életért.

Meghallgatják a csillagok.

Az ifjú kérte és megkapta, mire szíve vágyott.

Boldog volt s magáénak tudta vele a világot,

Ám mint a Golyóbis, ez sem tökélyre vágott

S az ifjú eldobta; elárulta, miről álmodott.

Kialudtak a csillagok.

Ismét sötét az éj. Komor, hallgatag.

Nincs már fény, irányt adó remény.

Nincsen más csak a komor, rideg anyag

Mely mellett nem létezhet, mi él.

Meghaltak a csillagok.

2008. X. 16, 1.0.7 by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>

Megint megtörtént az, amitől annyira féltem hogy be fog következni.

Dehát persze, mindez benne van a pakliban. Nyilván senki nem akar számolni vele egy új, vagy esetünkben régi- új párkapcsolat kezdetén de amikor vállaljuk a kapcsolatot vállaljuk az esetleges szenvedést, küzdelmet, vállaljuk azt is hogy talán egyszer eljön az a pillanat is amikor azt kell hogy mondja valaki: vége.

Nem tehettem mást, ki kellett mondanom. Ez már régen túl volt a Rubiconon. Maga a tény hogy két hétig azt sem tudtam él-e vagy hal, hogy szükségem lett volna rá de nem volt ott, neki is szüksége lett volna rá de én pedig nem tudtam ott lenni mert nem tett érte, hogy ott lehessek mellette.

Tudom, az élet zűrös. Tudom, bármikor jöhet bármi, közbeszólhat bármi, de akit szeret az ember, arra akkor is szakít időt amikor a legnagyobb a hajtás, annak akkor a legszabadabb, ha arról van szó; akit szeretet az ember, azt igazán szereti és nem csak szavakkal de főleg tettekkel; akit szeret, annak sosem mondja azt hogy nem érek rád; akit szeret az ember, annak sosem lesz elérhetetlen… akit szeret valaki igazán, akit szívből szeret azt nem úgy szereti, hogy a másik ezt nem érzni.

Mégis azt hiszem, szeret. Tudom, ismerem. Tudom, milyen, eljutottam a lelke legmélyéig és amit ott találtam az érdemes volt arra hogy megadjam a második esélyt ennek a kapcsolatnak. Változást láttam és őszinte, igaz szándékot. Egy valamit nem vettem csak figyelembe, mégpedig azt a tényt, amit talán nekem kéne a legjobban tudni; ha az ember változik is lényeges dolgokban, van egy alap ami sosem változik meg, mindig ugyanaz marad; állandó, szilárd, kikezdhetetlen és örök.

A történelem meg is ismételte önmagát, meg nem is. Megint nem jött össze de nagyon jó volt, egészen két héttel ezelőttig. Megint szakítottunk, de most én mondtam, hogy vége. Megint szakítottunk, de ezúttal szemtől szembe, nyíltan, őszintén és tisztességesen. 

Szeretem. Szeretem, de vannak igényeim, van büszkeségem és vannak elvárásaim, melyeknek meg kell felelni. Nem nagy elvárások, csupán az, hogy ott legyen, amikor kell és legyen őszinte. Nem várom el hogy örökké szeressen, de szeressen addig amíg képes rá, és ha már nem, akkor őszintén tárja fel, miért nem és akkor vége…

…ezért is vagyok most nagyon kiábrándult és csalódott. Nem a szeretet hiánya miatt lett vége hanem azért, mert ő nem változott, én viszont igen. Erősebb lettem olyan értelemben, hogy ellen tudok állni a szívemnek és kordában tudom tartani az érzelmeim. Hiába tartok ki mellette, mondván, szeretem, ha a közben elemészt ez a szeretet…!

A Papírhajó tüzet nyitott és elsüllyedt a második hajó is. A fedélzetről ismét bedobták a mentőkötelet, a kérdés csak az, hogy vajon a hajótörött elfogadja-e a felajánlott segítséget? Egyelőre nincs elég közel ahhoz, hogy elérje. Vajon eljön még az az idő, amikor megfoghatja…? A Papírhajó ugyanis megy tovább. A kapitány nem néz vissza a süllyedő hajóra, eléggé fáj neki az, ami benne elpusztult, összedőlt. Az Élet tengere nem kímél senkit és semmit. Minden hajónak tovább kell mennie. Hiszen véget ért valami, ugyanakkor valami más pedig éppen most kezdődött el.

1.0.3 by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>

Mindig is központi kérdés volt szememben, hogyan viszonyul a realizmus a szentimentalizmushoz: ergo hogyan viszonyultak a barátaim hozzám.

Szeretem az asztrológiát, és valószínűleg ezért is lett ez nálam ilyen jelentős téma. Lévén Rák vagyok, az örök szentimentalista, s az eddigi 3 kapcsolatom mindegyike Föld jegyűekkel volt (Bika-Szűz-Bak). Őket pedig a racionalizmus jellemzi. A kettő pedig szöges ellentéte tud lenni egymásnak, s általában az is.

Egy éve nyáron kezdett el foglalkoztatni a kérdés, és azóta is sokszor felmerült bennem, még ebben a nemrég véget ért és az In memoriamban megsíratott kapcsolatomban is elgondolkodtam rajta olykor. A szereposztásnál azonban mindig én kaptam a szentimentalista jelmezt, és mindig nekem kellett az érzelmek oltalmazójaként tetszelegnem. Olykor ridegen és taktikusan, néha pedig szenvedélyesen és minden erőmet beleadva, hogy elérjem amit akarok. A racionalizmusra úgy tekintettem mindig is, mint a világ fő ellenségére, az érzelmek szabadságának korlátozójára, a könyörtelen és a végletekig kiélezett szabályok kegyetlen eszközére.

De most más a helyzet. Ha most igazán szentimentalista lennék, nem haboznék és rögtön rohannék Hozzá hogy együtt legyünk, mit sem törődve a valósággal. Terelném egy álmovilág felé az egészet, ahol csak ketten vagyunk, sehol egy probléma vagy gátló tényező, hogy utána, mikor előbb- utóbb a valóság úgyis utolér, lehetőleg még nagyobbat bukjunk. Ám most mindez máshogy van.

Máshogy, mert most az egyszer a logikus énem kerekedett felül. A LOGIKUS, amelyik létezéséről eddig nem is tudtam. Pedig nem arról van szó hogy én már túl vagyok rajta. Más kérdés, hogy lelkiekben mélyen készültem már erre március óta mert éreztem hogy már nem a régi. De attól, hogy átírtam a profilom myvipen meg iwiwen meg itt-ott, még nem vagyok túl rajta. A gyengeségem és a szenvedésem nem fogom, most az egyszer nem tárom ország-világ elé. Mert megtanultam, sajnos meg kellett tanulnom hogy milyen az, amikor mindenkit beengedsz, hogy lássák csak, min mész keresztül. Nem. Mosolygok a világ felé, a sikeres és önbizalommal teli arcom mutatom nekik, majd ha a világ elvonult, én megyek a szeretteimhez és elsírom nekik minden bánatom, letörlöm az arcomról a műmosolyt.

S ez a logikus és reménytelenül racionalista most bennem, a született szentimentalistában elnyomja az érzelmeket, és könyörtelenül ítéletet mond. ENNYI. Vége. Nincs tovább. Nem megyek vissza. Gyáva vagyok lehet, de nem merem kitenni magunkat egy felújított kapcsolatnak, hogy szeptemberben netán ugyanide lyukadjunk ki. Nem teszem ki magunkat annak, hogy újrafussuk ugyanazokat a köröket, melyek ide vezettek. Mert félek, ha megtesszük és ismét elérkezünk a "célhoz", akkor még rosszabb lesz az egész. Talán nem vagyok elég bátor, de nem merek ekkora kockázatot vállalni. Gyáva vagyok és kishitű? Lehet, bár szerintem inkább következetes és előrelátó. Alapvetően nem ilyennek kéne lennem.

Pedig mérhetetlenül sajnálom, hogy így alakult és sajnálom, hogy Vele, mert nem érdemli meg. Nem érdemli meg, mert jó ember. Hozzá hasonlót aligha lehet találni. És ehhez a kapcsolathoz hasonló sem nagyon akad. Mert ebben megvolt minden. Csupán az érzés múlt el a végére. Szeretem. De rá kellett jönnöm: a racionalitás csak úgy kerekedhetett felül, ha nincs meg az a szerelem, ami a szentimentalizmust táplálja.