Így indult az a nap. Busszal be Kecsóra, majd onnan vonattal tovább Budapestre, hiszen a vonaton már ott ült a kis szegedi jelölt, aki…

… borzalmas volt. Totál mást vártam. A haja olyan, mint a nagyanyámé, és tulajdonképpen nem más a gyerek mint egy önmagát msn-en eladni képes de amúgy tehetetlen affektálós buzi.  Legnagyobb pechemre azonban már korábbi kérésére beprotezsáltam a szakkolis előadásra, ami nekem az utolsó volt, és mivel természetesen elkéstünk, így már csak az első sorban maradt hely, noha Matin derekasan foglalt helyeket de bunkó tahók többen voltak és erősebbek.

Délben le is ráztam (“Majd hívlak!”), majd felraktuk Matin barátosnéját a vonatra és a Margitsziget fáinak árnyékában odaadtam Matinnak a szülinapi ajándékát, egy akácmézes birspálinkát, fél literes kiszerelésben

Majd Matint szólították egyéb teendői, és ezért nyilván senki nem kárhoztatta, engem pedig nem más, mint Iguazu szólított, hogy vonata begördült a Nyugati pályaudvarra. Én pedig mint önzetlen önfeláldozó jófej kimentem elé, és az elkövetkezendő másfél órát együtt töltöttük el WestEndezéssel és mekizéssel. Igut vártam már hiszen nagyon régóta beszélünk már egymással, és most végre eljött a tali is Ohyeah.

A blogtali szervezőjeként nem tartottam volna ildomosnak a késést, így Iguval pontban hatkor oda is értünk a Tandemba, ahol rajtunk kívül még nem volt senki, tehát elsők voltunk Ilyen élményben nekem nagyon ritkán van részem, szóval most próbáltam jól megegyezni, milyen érzés is az, ha elsőnek ér oda valahová az ember és nem utolsónak.

Aztán lassan megjött a társaság többi eleme is, ki korábban, ki később, de mindenki beugrott aki jelezte, hogy jön sőt, az is aki nem, ami számomra nagy öröm volt Nagyon jól éreztem magam, ha jól emlékszem 979-nek mondtam hogy kb. a tali első öt percében beszéltem annyit mint a januárin összesen, de így van ez rendjén. Most már valamennyire ismerős a társaság java, persze voltak páran akiket most láttam először (Iguazu, Cube, Custos, Kyan és Fruzsi), de remélem (sőt, tudom) hogy nem utoljára Nameg Cube, akiben annyira pozitívcsalódtam, amekkorát még talán soha senkiben

A Tandemezés után pedig kitúráztunk Sanchohoz aki volt olyan kedves és befogadta, megetette és nagypapámmal együtt (aki persze csak pálinkája révén volt jelen) megitatta a 3/4 GT-gárdát. Kyantől pedig elnézést kérek amiért nem köszöntem  neki amikor leszállt de éppen gondolataimba mélyedtem és nem vettem észre, csak két megállóval később hogy már nincsen sehol

Augusztus 31-én hagyom el Magyarországot, addig még tervezek minimum egy blogtalit, meg persze a különprogramokat az érintettekkel

2.2.4

Szóval, kelés hajnalban fél ötkor, rohanás a vonathoz, pont elértük barátnőmmel. Mikor megérkeztünk Budapestre, volt még két óránk a szakkolis kezdésig, szóval addig totál hülyét csináltunk magunkból a Várban, de úgy minden téren. Előadtuk magunkat pl, azzal hogy fél óráig kerestük az utat a Duna felőli oldalra (…), majd azzal hogy úgy belefeledkeztem saját magamba hogy felordítottam amikor egy kis járdaradír dög megugatott (…), satöbbi (sok …).

Szakkoli nagyon jó volt megint, hiába, a romakérdésről éveket lehetne vitatkozni, de Monok polgármestere volt a király, normális gondolkodású ember. A cigány kisebbségi vezető nagyon béna volt szegény, és kb. az evangélium volt a leggyakrabban használt szava, ami szerintem gáz, mert nagyon nem a problémáról beszélt. A délutáni kiscsoportos vitát meg persze hogy az általam “dominált” csoport nyerte, azt hiszem ez evidens

Mindezek után barátnőt felpakoltam a hazafelé induló vonatra (most volt először szakkoliban, ezért még járatlan), majd igen, negyed órás késéssel reunion Matinnal, és nyomultunk ki Untermannhoz. Amikor a buszos bemondta hogy bocsi, de lerobbantam, na azt hittem akkor omlok össze. Hogy lehet buszt úgy elindítani hogy nem vizsgálják át, töltik fel benne azokat a cuccokat amik kifogytak? Nem használom rendszeresen, de a B a K és a V által alkotott mozaikszó nálam már csak káromkodásokban kerül elő.

Szóval Untermann, enyhén előadtam totálisan idióta buzi oldalam (amit később Matin kegyetlenül realistán, de szerencsére csak egy-két másodperc erejéig imitált is, bár csak azért mert megkértem), utána a kis blogtali, ami szerintem jó volt, elfogyott Matin finom sütije is, megismertem pár jófej embert, főleg Sancho-val beszélgettem jót, akinek az utolsó sms-ére mindjárt válaszolok is, de ahogy már írtam, most ébredtem fel!

Aztán Matin elment Magnival, én meg visszamentem Untermannhoz, megismertem CrazyBoy-t, aki nagyon aranyos és szimpatikus, és Untermannal együtt nagyon aranyos párt alkotnak Jó, a kötelező nyalás után vegyen újabb fordulatot a történet (na persze ez nem jelenti hogy az előbb leírtak ne lennének igazak, csupán jól jött ide ez a szófordulat), go to Alter. Igazából erre akartam kihegyezni a történetet, de maradjunk inkább csak a rövid történetnél.

A travi show megint nagyon jó volt, főleg hogy utána beszélgettem az egyik fellépővel, smink nélkül, és ha nem mondja hogy ki volt pár órával azelőtt, tutira nem ismertem volna meg. Voltak kavarások is, nyilván, szám szerint három (ebből egyet fogott a barátnője és elráncigált… barátnője, basszus! Hát hihetetlen! Sokat érhet az egész ha a pasija szabadon, a szeme előtt és mindenféle gátlás nélkül smárol más pasikkal…). Volt színpadon az ex-magyartanárral táncoló srác is, akivel inkább lementünk inni és totál jót dumáltunk (már amennyit hallottunk a másik szavából), színész, mint kiderült és jól leszólta a bloggereket meg a blogokat úgy en block, mindegy, már úgyis ott akartam hagyni. Elindult hát Matin keresésre, Untermannékról tudtam hogy elmentek már, kiderült hogy Matin is, csak még nem láttam az sms-ét. De nem baj, mert így ráakadtam a spanyol srácra, aki olyan helyes, isteni pasi volt arányos, izmos testtel és gyönyörű szemekkel hogy… hát, konkrétan majdnem szétolvadtam már ha csak ránéztem… na igen, szóval a következő kb. két óra igen jó volt.

De az idő sajnos pereg, ezért visszamentem Untermannhoz, aludtam másfél órát (nem tudom érdemes volt-e ennyirt lehunyni kis szemeim), majd reggel ki a vonathoz, és irány haza.

Nagyon király szuper übermegafantasztikus volt a nap, az este, az éjszaka, köszönöm Untermannak a sok-sok türelmet és nagylelkűséget, Matinnak a blogtali szervezését, a jelenlévőknek a jelenlétet, örülök hogy megismerhettem őket, a spanyol srácnak is köszönöm  

1.9.0

Történt ugyanis, hogy nekem szombaton szakkolis előadásra kell mennem, amit Matinnal megspékelünk egy kellemes kis szombat esti bulizással, mindkettőnk legnagyobb örömére Alteregoban. Mint ahogy az ilyenkor szokott lenni, anyukám be is írta az ellenőrzőmbe hogy csütörtök délután hazamegyek, ezért pénteken nem tudok ott lenni a suliban (ugyanis régebben pénteken már Budapesten voltam, most csak szombaton reggel megyünk de amúgy is van 210 oldalnyi tanulnivalóm szintén a szakkoli jóvoltából, szóval így sem fogok unatkozni). Ez eddig nem is jelentett különösebb problémát mert mindenki fel tudta fogni, hogy nekem ez ugyanúgy kötelességem mint a suli, a különbség csak annyi hogy ez kéthavonta van egyszer, és máshogy nem igazán tudnám megoldani (vagy legalábbis nem kötöm az orrukra). Új osztályfőnököm azonban akadékoskodni kezdett és felrúgva az év eleji megállapodásunkat az ilyen napok igazolásáról, kijelentette hogy már régen túlléptem a keretet és mit képzelek magamról. Végül elengedett nagy kegyesen az a karótnyelt k*rva merev idióta, bár húzta a száját. Már csak a koleszos procedúra volt hátra, de gondoltam, ha az iskola elengedett, azok már nem  nagyon tudnak mit akadékoskodni (én naiv). Osztályfőnököm ugyanis odaszólt a kolesz igazgatójának hogy nem engedett el, akármit is mondok (holott elengedett…).

Na, itt indult be igazán az események sora, ugyanis volt egy félórás beszélgetésem igazgatónővel, ami végülis normális volt mert vele lehet normálisan beszélni ha az ember úgy áll hozzá, és elmagyaráztam neki hogy nem értem mire megy ki ez az egész, hogy vannak szabályok amiket be kell tartani de szerintem inkább azokkal kezdjenek el keménykedni akik inkább vállalják az igazolatlant vagy szereznek nyilvánvalóan mondvacsinált betegséggel kapott orvosi igazolást mint velem, aki becsületesen elmondja nekik hová menne, mit csinálna. Hozzátettem, hogy igazán nem lehet panaszuk az iskolai és azon kívüli teljesítményemre sem, nem hiányzom sokat (egész évben 45 óra), és kértem hogy ugyan magyarázza már el miért nem akarnak most engedni, amikor egészen eddig semmi gáz nem volt ebből.

A vége az lett hogy igazgatónő is belátta hogy osztályfőnököm kissé abnormális, így mehetek. De azért biztos ami tuti, felhívta apám, akinek elfelejtettem beszámolni a kis pesti kalandomról, valamint arról hogy én igazából csak vasárnap jönnék  haza (igazgatónő előtt elszóltam magam, de sikerült kimagyarázni, de sajnos nem felejtette el ezt a részletet jóapámmal közölni). Apám meg felhívta anyukám, annak reményében hogy most jól kiosztja hogy már megint milyen szabados elvek alapján vagyok nevelve és milyen liberális nézeteket vallok (egyébként sosem késlekedik mindezt hangoztatni miután csak úgy mellesleg  közöltem vele hogy ha a Jobbik a Parlamentbe be, én az országból ki, és ne propagandálja nekem itt őket). Szóval a vége: rohadt nagy kavarás, veszekedés, és végülis kicsikart elengedés, de ez nevetséges. Nem látom be, mi a bajuk, ugyanis normális magyarázatot erre a kérdésre nem kaptam. Az meg, hogy mennyi szülői igazolásom van meg nincs, teljesen rendben is volt egészen addig, amíg az ofő ki nem találta hogy ja, akkor ő most a szakkoli miatti elutazásokat is beleszámolja, így lépi túl eggyel a megengedett keretet.

A történethez egyébként hozzátartozik, hogy azokkal meg egyáltalán nem akadékoskodik drága osztályfőnököm, akik késve hoznak igazolást vagy már régen túl vannak a kereten, sőt kedvencének ő maga igazol. Persze, tudom hogy mindez azért van mert nagyon oda akarnak figyelni rám, mert azért mégis a nagyapám unokája vagyok, de ahogy ezt már mondtam nekik is, ez szerintem engem semmire nem jogosít, mind negatív, mind pozitív értelemben ugyanolyan elbánásban szeretnék részesülni, mint a többiek.

Ez volt a bolondok napja. De fel a fejjel: szombaton Alter!! De ha gyerekem lesz, annyit azért mindenképp megtiltok neki, hogy bármit, aminek a legkisebb köze is van a református egyházhoz, 100 méternél jobban megközelítsen. A saját érdekében, persze. Mint ahogy mindez- osztályfőnököm idézve- csak az én érdekemben történt. Ámen.

VÁLTOZÁS!

A blognak új e-mail címe van: captain@paperboat.hu! Mostantól ide várom a leveleitek, illetve a rajzversenyre készült műveiteket.

1.8.8

I've seen it on your face
Tells me more than any worn-out old phrase
So now we'll go separate ways
Never again we two
Never again, nothing I can do

Igen, külön utakon járunk. Ő már nincs velem, én nem vagyok vele. Soha többet nem leszünk egymással- mondaná bárki. Hazugság. Az emléke mindig bennem él, főleg most hogy megtapasztaltam, mennyire hiányzik. Most, amikor már nincs itt, amikor már nem lehet. Most, amikor a régi szép napok eltűntek. Talán hülye vagyok, hogy ezen gondolkodok még ennyi idő távlatából is…? És akkor mi van azokkal, akik több évet várnak arra, hogy megkapják akit akarnak, és addig nem jut nekik semmi csak szenvedés és vágyakozás? Ez lenne a szerelem? Az igazi? Vagy csak én nem vagyok elég bátor hogy továbblépjek? Az életben mindennek célja van, még akkor is ha nem látjuk rögtön. Minden tanít valamire, minden jelenség hordoz valamilyen jelet számunkra. Megtanulni meglátni ezeket a jeleket nem nehéz, mindent tudsz amit tenned kell. Egyszerűen a szívedre kell hallgatnod. Tudja, mi a helyes. Egy életed van, hogy megtedd. Vagy most, vagy soha.

Nameg amúgy is elment volna. Az előadás témája ugyanis a következő volt (khm) : Oroszország megváltozott geopolitikai helyzete. Fú. Komolyan hangzik, nem? Nagyon jó volt, felfogtam minden egyes mondatát (pedig féltem hogy netán nem fogom pedig de), bár a végén már zsibbadt a seggem a széktől. Mindemellett persze élveztem.

A délutáni program meg… nos, bemásolom az egyik programvezető levelét.

Nos, ugye nem kérdés, melyik csapatba kerültem és mi mellett foglaltam állást…

Amúgy volt ott egy helyes srác, akit eddig nem láttam egy előadáson sem. Csapattársam lett. Gyanús, gyanús Dehát ugye nekem barátom van de ettől még nem vagyok vak

Jó volt. Jó volt látni, hogy nem olyan rossz a helyzet, hogy van egy hely, mégpedig nem is akármilyen: az a hely, ahol a jövő elitjét képzik, ahol többségben vannak a toleránsok! Nem sokkal, de többségben! Van itt remény! Csak nem mindig látjuk.

De ha már itthonmaradásra kényszerültem, a Redbeknél látott Basic Dánielen felbuzdulva (aki akart velem randizni háhá ) megnéztem a Megasztárt, bár kár volt mert csak felhúztam magam rajta hogy a zsűri olyan posvány szarokat átengedett akiknél még én is jobban énekelek, pedig ez nagy szó.

" Sokat hallhattunk mostanában a melegek jogairól, mozgalmaikról,
törekvéseikről… de egyáltalán milyen jogokról van szó? Mit akarnak?
Lehetnek a melegek is teljes jogú tagjai a társadalomnak, vagy vannak
olyan "kiváltságok"- házasság, gyermekvállalás- melyeket csak a
heteroszexuálisok élvezhetnek? Egyáltalán, miért baj, ha valaki meleg?
Sőt, egyáltalán baj-e? Ha igen, miért, ha nem, hát miért nem? Érdekes
téma szerintem…"

Captain29 gondolkodott azon, hogy esetleg nyíltan felvállalja melegségét a szakkoliban, de aztán úgy döntött, ez ritka nagy dőreség lenne. S lássatok csodát, témanyitás után harmadnapra- jó szokás szerint- csoda történt. Captain29 belátta, okosan döntött (általában béna döntéseit szokta felismerni ilyenkor), ugyanis jöttek ám a beírások sorban. Ezek közül most csemegézgetünk egy picit, a legjobb aranyköpéseket egy csokorba gyűjtve. Íme:

"…egy mentálisan rossz beállítódottságú ember vajon mire neveli a "gyermekét". (Keselyűtolyásból nem kel ki vadgalamb.)"

"Tiszteletben kéne tartani,hogy mi a gyermek számára a legjobb és nem önző módon az önmaguk örömét forszírozni."

Oh. Ez a két részlet engem is elég sokként ért, őszintén megmondom. Mert ebbe én sem gondoltam bele. És ezt egy előző, igen szenvedélyes hangvételű bejegyzésemben (Back into the stars) ki is fejtettem. Mert igen, szép dolog, hogy meleg férfi/nő párok gyermeket akarnak. Ez természetes, és bennem is ott motoszkál a gyereknevelés vágya, öröme, hogy gondoskodhatok valakiről. Azonban- és ebben igaza van a második bejegyzés írójának- nem szabad önzőnek lenni. A gyereket ezért igen sok attrocitás érheti majd ("Na és akkor ma ki jön érted? Anyukád vagy apukád? Jaj elfelejtettem, neked csak egyik van, de abból kettő!") és ez már a kis elsősnél kezdődne (…anyja neve…). S bár szép dolog lenne és nagyon örülnék neki, de realisztikus kell nézni a dolgot: a társadalom nem lesz olyan érett Magyarországon még jó ideig, hogy ezt normálisan kezelje. Jelenleg azon a szinten vagyunk, hogy durván és agresszívan rátámad mindenre, ami kicsit is eltér a "normálistól". S ez már kisgyerekkorban megnyilvánul, igen erősen (anyum tanítónő, szóval hallok egyet s mást a 7-10 éves gyerekekről). Akármennyire is fáj, el kell fogadni: ez egy darabig még utópia marad. Annak ellenére, hogy rengetegn nagyon nagyon akarjuk. A keselyűtojás meg egy hatalmas baromság. Bizonyított, hogy valakit meleggé nevelni nem lehet. Veleszületett dolog, bár előfordul, hogy olykor későn jelentkezik.

"Én abban hiszek hogy a homoszexualitást vagy a másik nemben való
folyamatos csalódás, vagy valami (elnézést, nem úgy értem) mentális
komplikáció váltja ki."

Tipikus "közép-hetero" hozzáállás. Akik tudják, hogy melegek vannak, de nem szívesen vesznek róla tudomást. Egyébként aki ezt írta, hát no komment. Ő meg olyan mindenhez van komment. Lehet ez hozta a fórumomra is, nem tudom. Tény, hogy a későbbiekben még származik tőle egy bejegyzés, amin szintén érdemes elgondolkodni, annak ellenére is, hogy a hangneme kissé sértő.

"Ugyanúgy éreznek, szeretnek mint mi, de ugyanúgy gyűlölni is tudnak, és
a "felsőbb" részükben igen nagy megvetés van a magukat kamionon,
rózsaszín alapszínen fekete kereszttel felszerelt Bibliával mutogató
társaik iránt."

Ezt én írtam. Próbálok nem félreérthetően védekezni a melegek nevében. Remélem, tényleg nem lesz feltűnő. Bár… de erről majd később, és hosszan.

"Én nem értem, hogy miért lenne ez a meleg-kérdés bonyolult? Szerintem a
másságot nem csak a vallásos emberek, hanem minden normális értékrendet
valló ember ellenzi. Egyszerűen nem így lett teremtve/kialakulva az
ember, hogy két azonos nemű ember egymással "együtt éljen"… Nos, az ilyen embert, ha a szülei jól megnevelnék (gondolok itt egy jó
alapos verésre), biztos lennék abban, hogy soha sem jutna többet eszébe
az, hogy neki a saját neméhez támadjon kedve vonzódni."

Ezen annyira felhúztam magam, hogy csak ültem a gép előtt és hápogtam percekig, hogy hogyan lehet valaki ennyire megátalkodottan szűklátókörű, kínosan gátolt? Kiadós verés… (ilyenkor kívánok neki egy nagy négerakármicsodát oda hátulra, hogy megtapasztalja: egy kiadós veréstől nem változik meg senki.). Ő magát egy 5000-res kisváros lakójaként definiálta, bár én inkább tudnám őt elképzelni egy középkori viskóban, Istent fanatikusan, elvakultan imádó apuci és anyuci oltalmazó szárnyai alatt. Elkeserítő, hogy ilyenek is vannak, ráadásul a "Bonus intra, melior exi." ("Jöjj, ha jó vagy, s távott még jobban!")jelszavú iskolában- ahol a jövő elitjét képzik. El van ásva a jövőnk, ha akár egy ilyen emberből is "elit" lesz.

"milyen jogokkal nem rendelkeznek a homoszexuális magyar állampolgárok? Ugyanis jó öreg alkotmányunk mindenki számára biztosítja az egyéni és
polgári szabadságjogokat. "

Soroljam? Felesleges, hiszen mind tudjátok.

" Tehát hagyni kell, mást nem tehetünk. Csak arra kérem őket hogy
tisztelet a társadalom részéről a felvállalás miatt ide vagy oda, de
azt csinálják valahol ott ahol az nem zavarja a heterokat. Pölö ne
kelljen bámulnom azt a metrón, hogy a velem szembe ülő két srác hogy
nyalja egymást, és ne kelljen ezt a mellettem ülő öreg néninek se
végignéznie, nem beszélve az anyukájuk kezét fogó két kisgyerekről,
akik kimeredt szemmel bámulták a számukra abszolúte érthetetlen
jelenetet. Egy szó mint száz: csinálják odahaza, lakásokban, házakban,
pincékben, vagy a Himalája tetején, csak ne nyilvánosan!"

A bejegyzés, melyre utaltam. Első olvasatra valami olyasmi hatást váltott ki belőlem, mint a verés-filozófia, de újraolvasva, s kissé lehiggadva felfedeztem a benne rejlő igazságot. Nem szabad minden ész nélkül csak jogainkért tüntetni és harcolni úgy, hogy közben nem vesszük észre ezeket a kis gyermekeket (és ezt nyugodtan vehetjük metaforának). Az idős néni cseppet sem izgat, sokat élt már, hát most lát ilyet is. De vannak, akik még tényleg "ártatlanok" (már amennyire ártatlan lehet egy ember) és őket még nem kellene ezzel szembesíteni idejekorán. Az viszont abszurdum, hogy menekülnünk és bujkálnunk kéne. Ugyanolyan polgárai vagyunk ennek az országnak, jogunk van hát ott gyakorolni természetadta jogaink, ahol jólesik. Ez azonban ellentmondásban van az előbb felvetett ártatlan-elmélettel, és meg is érkeztünk a problémához, ergo ez egy iszonyúan kínos ördögi kör. Lehet megvitatni

Summa summarum: Nem szabad vaknak lennünk, s ugyanígy nem szabad másoknak sem annak lennie. Nem szabad egyoldalún ítélnünk, elvakultan követelni jogaink s közben ügyet sem vetni másra. Ha már a világ úgyis ilyen embertelen, legalább mi, "mások" legyünk ezen a téren is kicsit különbözőek

Ebben a bejegyzésben talán olyan nézeteket is megbolygattam, felszínre hoztam olyan gondolatokat, melyek heves vita tárgyai lehetnek. Legyen így! Nagy vitákból születnek a nagy ötletek, melyeket a kitartás és szorgalom idővel nagy tettekké érlel. Szintúgy kívánom: legyen így! S még egy valami: remélem, ez nem megy majd a nagymértékben megugrott látogatottságom rovására! Mit lehet erre mondani? Legyen így!

by captain29 himself <thecaptain@citromail.hu>

Többször is nekiálltam a mai napon, hogy írok ide sok szépet és okosat. Helyette inkább bemásolom azt, amit a szakkolim évkönyvébe írtam a középiskolás program egyik előadásáról. Nem pont így fog megjelenni, meg valószínű egyezkedni kell egy csajjal, és kettőnk neve alatt fog futni, de nekem így tetszik igazán, ezért publikálom itt, mint oly sok minden mást

A videoval kapcsolatban: a kis izébizé myvipről már leszedte. Youtube-n még fenn van. Hihetetlenül ingerel. De majdcsak lekerül onnan is… így, vagy úgy, de lekerül

A boldogság

 
Rohanunk.
Folyton- folyvást csak szaladunk, futunk ezzel a felgyorsult, őrült világgal
együtt, nem nézve se jobbra, se balra, tekintetünk előre szegezzük, és csak
hajtjuk, hadd menjen. Sokszor nem érdekel, ki az, kit lehagyunk, az meg pláne
nem, hogy hogyan. Egy cél vezérel csupán: maga a cél, melyet el kell érni, az a
fránya vonal, mit át kell ugrani, lépni, vagy szalag, mit át kell szakítani. S
hogy mindezt a lehető leggyorsabban, legkevesebb sérüléssel tegyük meg. És mi
van akkor, ha elértük, átugrottuk, átléptük, átszakítottuk…? Mi lenne. Semmi.
Megvan. Kész. Jöhet a következő táv, az újabb kihívás, egy valószínűleg
hosszabb, vadabb pálya.

Sokan élik
így életüket, semmire sem figyelve. Egyre többen, és ez nem jó így, nagyon nem.
A biztonságot nyújtó otthonból kikerülve azonnal ebben a vad világban találják
magukat, ahol ha nem tökéletesek, hát eláshatják magukat. Tökéletesek olyan
értelemben, hogy egy kicsit is eltérnek attól a sémától, melyet az
óriásplakátok alakítanak. S ha tökéletesek, boldogok? Nem. Csak hiszik, sejtik…
tán csak óhajtják, remélik.

S bár
bármilyen jól képzett, elvégezhetett akárhány egyetemet és főiskolát, lehet
bármennyi diplomája, mit sem ér az ember, ha nem boldog. Sokan mondják ezt,
igen, de mondani könnyű. De vajon mi ez a boldogság?
Elérhető akárkinek? Korlátozott? Véges? Kimeríthető, vagy állandó?

Egy
biztos: a boldogság nem korlátozott. Elérhető mindenkinek, mert nem lehet
meghatározni, kinek mi is jelenti a boldogságot. Van, akinek már az boldogság,
ha naponta van mit ennie, és vannak olyanok is, akik akkor boldogok, ha már saját
jachtjuk fedélzetén szelhetik a tengereket. Megfoghatatlan, behatárolhatatlan.

Összetett
kérdés tehát, melyről már oly sok meddő vita folyt, annyian próbáltak már
választ adni rá- mégis hiába. Minden bizonnyal ez motiválta a [szakkolim] vezetését, mikor kitalálták: a március 29-i előadást a boldogság
mibenlétének kutatása fogja meghatározni.

Ahány
ember, annyi álláspont, s ezt [a vezető], a Középiskolai Program lelkes
vezetője is nagyon jól tudta: így minden területről egy-egy embert hívott
előadónak, hogy a témát a lehető legjobban körül tudjuk járni, s egy kicsit
közelebb kerülhessünk ennek az ősi titoknak a nyitjához.

Ott volt [...], a [szakkoli] főigazgatója,
sikeres üzletember és közgazdász, [...], író, költő és műfordító, felesége, [...], szerető családanya, valamint [...] atya, akit minden jellemez az egyhangúság és szürkeség
kivételével.

[Szakkoli főnök] ókori példákon keresztül arra hívta fel a fiatal hallgatóság figyelmét:
mindennél fontosabb önmagunk megismerése, és nem szabad engednünk saját
gőgünknek, hallgatnunk kell a nálunk bölcsebbekre, mert különben mindent
elveszíthetünk, mindenünk odalehet. Kiemelte: a legnagyobb boldogtalanság abból
ered, ha az ember nem méri fel saját korlátait és olyasvalamire vállalkozik,
mely meghaladja erejét.

[Író] arról beszélt, milyen káros a mai világban az, hogy az emberek úgy
hiszik, nincs idejük egy párkapcsolatban: nem hagyják a dolgokat a maguk
spontán medrében folyni, mindent ők akarnak irányítani. Példájában a filmek
rossz hatására mutatott rá, ahol minden lejátszódik másfél óra alatt, és
mindenki boldogan él, míg meg nem hal. A baj csupán az, hogy ez nem a valóság,
hanem egy tündérmese.

Őszintén
megmondom, mikor meghallottam, hogy egy katolikus pap is részt vesz az
előadáson, elkedvtelenedtem egy kicsit, de kellemesen csalódtam: [x] Atyától
nem a már megszokott, unalmas rigmusokat hallgattuk, sőt: elmondta, ő mekkora
tévedésnek tartja a „test a lélek börtöne” szófordulatot, mert testünket azért
kaptuk a Teremtő Istentől, hogy élvezzük: a Biblia is így mondja: Krisztus
szabadságra váltotta meg az ember. A test pedig a szabadság egyik legfőbb
eszköze: a világ ezernyi apró csodáját általa fedezhetjük fel: a mesés képeket,
az angyali zenét, a mennyei illatokat: és ezek elengedhetetlenül részei a
boldogságnak.

Az előadás
legérdekesebb része (nem mintha a fent leírt három nem lett volna az!)
szerintem kétségkívül [szerető feleség] beszéde volt, aki a nagy szerelmeket
követő boldogtalan házasságok és rossz gyerek-szülő kapcsolatok okaként a
különböző szeretetnyelveket jelölte meg: mert miért pont a világ legszebb
érzésének, a szeretetnek ne lenne nyelve? Eddig is tudtuk, hogy szeretetét
mindenki máshogy fejezi ki, ezért is volt érdekes és érdekfeszítő Juliannát
hallgatni, ahogy az öt szeretetnyelvet mutatja be.

Az első az
ajándékozás, mely minden kultúrában
előfordul: szeretetünk ajándékok adásával fejezzük ki.

A második
az érintés, hiszen lehet felemelőbb
egy lágy, kedves, vigasztaló ölelésnél, simogatásnál?

Harmadikként
a minőségi idő következett, vagyis az
az időmennyiség, melyet szeretteinkre fordítunk: legyen ez egy hosszú séta, a
bajok meghallgatása, vagy bármilyen közös program, mely örömöt okoz a másiknak.

A negyedik
a szolgálat, a másiknak való
segítség, hogy megteszünk neki valamit, s így leveszünk válláról egy súlyos
terhet.

S
utolsóként, de nem utolsó sorban az ötödik, ami sokaknak lehet, hogy „kilóg a
sorból”, de higgyétek el, néha nehéz szavakba
önteni, mit is érzünk. Szavakkal fejezhetjük ki szeretetünk, ha elismerjük,
dicsérjük a másik munkáját, biztatjuk, gyámolítjuk őt.

Ahogy van
anyanyelvünk, ugyanúgy bírunk egy szeretetnyelvvel is, melyen kifejezzük
érzéseink a másik iránt. Ugyanúgy, ahogy van, aki több nyelven is beszél, van,
aki több szeretetnyelvvel is bír: baj csak akkor van, ha két különböző nyelvet
beszélő ember nem érti meg egymást. Ebből születnek a nézeteltérések, viták,
válások… nem jó dolgok.

„Rossz
úton jár az, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni.”- mondja az író,
s el kell ismernünk: igaza van. Építhetjük váraink dicsőséges álmokból, ezek az
álmok valóra is válhatnak: lehetünk bármily magas pozícióban, kapjunk
akármennyi díjat, nyerjünk bármily hatalmas, nagy elismerést: mit sem ér
mindez, ha nincs életünk, s nincsenek akikért éljünk- nincsenek akik boldoggá
tegyenek, és nincs senki kit mi tehetünk boldoggá.