Papírhajó

A kissé esős, kissé szeles, kissé letargiával telített de amúgy egészen tűrhető, néhány mosolyt is az arcomra csaló szerdai nap minden vitán felül nyilvánvalóan az angolóra felé menet félúton érte el csúcspontját.

Tulajdonképpen nem történt semmi különönös, említésre különösebben méltó, mondhatnám: érdekes, volt egy srác, aki almát vásárolt a kis zöldségesnél.

Hétköznapi szituáció: Captain angolra baktat a szokásos útvonalán, végig ezernyi emlék helyszíne mellett, erősen gondolkodva azon hogy útvonalat kéne már váltani de úgysem fog mert ez a Captain olyan egy buta, hogy tudja hogy ez neki nem jó, de akkor sem… hát ja, szóval ilyen Captain. Kissé mazochista, de  a mi Kapitányunk.

Szóval Captain, keserdédes gondolataiból a felszínre bukva meglátta ezt a srácot, aki a maga stílusával már kilométerekről 'süt', nameg amúgy is olyan akiről az ember megmondja, pláne ha szintén zenész. Ott állt, nyújtotta a pár szem almáért a pár forintot és mintha akkor minden lelassult volna, az emberek is megálltak egy percre egy kis meleg fiú kedvéért hogy tökéletesen szemügyre vehesse ezt a srácot, ezt a hétköznapi, teljesen hétköznapi mégis rendkívüli srácot, hiszen nyilván miatta hágott tetőpontjára a szeles, hűvös, esős szerda. Milyen helyes arc, milyen édes kéz, milyen szép szem, milyen arányos test, és -húú- milyen szép fenék… 

Az élet azonban nem állhat örökké, a fények is visszatértek, az emberek ismét elindultak; megállt a világ egy percre, egyetlen röpke pillanatra de azt is mintha csak azért tette volna hogy megmutassa Kapitánynak, a kis meleg srácnak aki ott állt egyedül a forgalmas utca közepén hogy bizony, minden megy tovább, akár egyedül van akár nem, akárkit is lát meg, neki mennie kell ha nem akar elkésni. Mennie kell, holott ott maradt volna a végtelenségig, de minimum még egy percig, hogy végignézze ezt a tökéletes mozdulatot, ahogyan az aprót az eladó kezébe ejti kecsesen, elegáns ujjmozdulatokkal az ismeretlen, egyetlen déja-vu érzést sem előhozó srác, ez a minden kétséget kizáróan meleg srác.

Hogy mi maradt? Egy emlék, egy villanásnyi emlék és a keserű düh, hogy hogyan találjam meg. Eddig nem sikerült. 

1.7.9 by Captain himself

Rohadt hideg volt abban a nyomoronc bungalóban még akkor is, ha volt kis cuki fűtőtestünk és rajtam a kabátban iszonyat kényelmetlen volt a pálinkásüvegek között lavírozni és figyelni, na épp melyiket döntöm fel. Mindegy. A bérem megkaptam.

Amúgy most tűnt fel, milyen szép is a Vajdahunyadvár. Régebben volt kiállítva benne egy-két kerámiám és grafikám (khm… ), bár akkor még nem tudtak annyira lenyűgözni az épületek mint manapság. 

De ha már a főváros, ahová bár fel-feljutok időnként de akkor is általában csak MCC-be /vagy ahogy eddig hívtam: szakkoli/, akkor most gondoltam beiktatok egy randit a programba.

Nos az úgy volt, hogy a srác már fűzöget egy ideje. Szegény épp akkor kezdte el ezen áldásos tevékenységét amikor én épp elkeltem ezért persze a tőlem telhető legkíméletesebben elutasítottam. Részemről ezzel el is volt rendezve a dolog.

Pár hete azonban, hogy Ricsi szavaival éljek, rám talált a húspiacon és ismét írt. Én visszaírtam. Írt. Visszaírtam. Írt. Visszaírtam. Egyre többet írt. Egyre többet írtam. Egyre gyakrabban írt. Egyre gyakrabban írtam. Egyre szimpatikusabb lett. Sőt. Nagyon is.

Eljutottam odáig hogy képzelegtem vele. Milyen lenne- ha…? Ha itt lenne. Miről dumálnánk? Milyen magas lehet? Milyen lehet az illata? Hogyan nézne? Milyen lehet a mimikája? Milyenek lehetnek a gesztusai? Zavarban lennék-e? 

Amikor világossá vált hogy a szalagavató helyett számomra a pálinkafeszt a hétvégi program, megírtam neki a telefonszámom. Ez az egyébként, amit nagyon nem szoktam megtenni, még msn- címet sem mindenkinek adok. Szóval azért is teperni kell rendesen. Hiába, meg kell törni azt a gyakorlatot hogy a jó pasik könnyen adják magukat

Felhívott. Szegény, pont a lehető legrosszabbkor, anyával voltam ugyanis bútornézőben (végül sikerült kiválasztani, megvenni és hát ki választotta, na ki? ), a telefonom meg már csipogott hogy lassan itt a töltésidő, ezért lerendeztem két percben hogy majd hívjon vissza egy óra múlva.

Vissza is hívott. 45 percig dumáltunk (igen azt hiszem tudok beszélni egy kicsit, na persze neki sem kell panaszkodnia). Iszonyatosan jó volt. Egy olyan srác, aki gyakorlatilag mindenhez hozzá tud szólni, az életszemlélete szinte totál mint az enyém, nem affektálós, férfias, kellően komoly de ugyanakkor infantilis és totál rámenős de nem annyira, hogy ez zavaró lenne. Szóval a lehető csúcsok legcsúcsabbika, és hogy a déja-vu is meglegyen: kék szem- szőke haj. Szerencsére azonban semmi többen nem hasonlít rá, emlékeztetni meg főleg nem emlékeztet.

Egy szó mint száz: ideális. És ez a randink után még jobban kiderült számomra. Ha leszámítjuk a fél óra késését akkor meg főleg. És persze leszámítjuk Kedves, megnyerő, előzékeny… És oké, most lehet hülyének fogtok tartani de a horoszkópja miatt (Oroszlán) voltak fenntartásaim (apám is az, csak azért, de nem tudom miért mindig ő az Oroszlán nekem, van még csomó Oroszlán rokonom, barátom és mindegyikkel nagyon jól kijövök…), mostanra azonban már ez is eltűnt.

Két akadály maradt még.

Az egyik az, hogy ő budapesti. Ez önmagában akkora gondot még nem is jelentene mert az iskolám városa és a Budapest közötti távolság nem vészes (kb.  80 km), szóval áthidalható. Főleg akkor ha van kocsija és használja is  

A másik. És ez az, ami nagyon aggaszt, ami úgy igazán és tényleg és nagyon és… az a korkülönbség.

Tudjátok, azt mondják a szerelemben nem számít a kor. Pedig de. Anno a hat év még elment, bár attól is nagyon féltem. Végül ki is derült, hogy nem alaptalanul, mert abban a szakításomban szerintem ez is közrejátszott. Nem jó dolog a múltból kiindulni, mert azóta változtam és talán azért sem, mert két, merőben eltérő srácról beszélünk. Az új- nevezzük V-nek- már megtalálta a helyét a régi- nevezzük B-nek- pedig akkor kezdte el kitalálni, mit is akar (szerintem). A múltbeli rossz tapasztalatból tehát nem indulunk ki.

Még akkor is, ha figyelembe vesszük azt, hogy két tényleg szinte teljesen megegyező világnézetű emberről van szó, akik modern felfogásúak, akkor sem elhanyagolható az a különbség, amely egy dolgozó férfi és egy gimnazista fiú között van. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a gimnazista fiú nem átlagos 17 éves hanem annál jóval több (Matin, el ne felejts hozzáadni 1-et .

Mások a problémák. Máshogyan oldják meg. 17 éves fejjel az ember még érhet, még okosodhat, még változhat, még előtte az élet és nem élete párját akarja csak egy olyan kapcsolatot amely tartós és ad neki egy újabb löketet. Ha most jönne a nagy Ő, aki tényleg az aki végig elkísér, az igazat megvallva nem tudnék vele mit kezdeni. 

És a probléma igazi forrása az, hogy a 29 éves ember nem úgy gondolja ezt, mint a 17 éves.

1.3.4 by Captain himself