- Szia. - Szia. – mondtam én is, majd határozatlanul néztem, ahogy leszáll a villamosról és kilép a ritmikusan szálló hó alá. „A Baross tér következik” – hallotta Zsombor. Az ajtók záródtak, Kis Esti azonban nem távolodott: a villamost nézte, pontosabban valahol a villamos és a felhős ég között kalandozott a tekintete, meg- megízlelve Zsombor [...]
És akkor hirtelen ismét feltűnt mellettem. Régen nem láttam már. Noha akartam őt, vágytam a társaságára, valahogy sosem volt – mondhatnám, hogy alkalmas vagy megfelelő, de minek hazudnék – bennem elég erő ahhoz, hogy ismét magam mellé ültessem és megkérjem, meséljen nekem rólam, mondja el, ki vagyok és mit tervel velem az élet, palántázza vissza [...]
Ide kötöttem magamat, tudván, hogy nem lehetek itt örökké. Újraírtam magamat, kettéválasztottam a Dunio előtti és Duino utáni Kapitányt, majd magasztos elvekkel ismét összekötöttem a kettőt. De vigyáztam, nagyon vigyáztam, hogy a hidakon csak én tudjak tökéletes biztonságban átmenni. Vigyáztam erre a törékeny egyensúlyra. A világom rendjét a buborék és a külvilág közti ingatag [...]
Csend. Üres. Sokáig néztem a távolba a piros lámpák utolsó pislantása után. Egyedül voltam a peron mellett, a linea gialla túlsó oldalán. Itt maradtam. Egyedül álltam, az utolsó piros villanásba kapaszkodtam és csak hagytam, hogy vigye a könnycseppeket az őrült Bora… Ő most is úton van. Hazamegy. Én nem mehetek haza vele. Itthon vagyok. Itthonról [...]
Kissé cinikusnak érzem… alig pár perce ment el Gabriel, aki végigkönnyezte a beszélgetést, mert nem bírja elfogadni, hogy akit szeret, és viszont szereti, azzal nem lehetnek egymáséi. Én pedig most, hogy elment, és az üzeneteimet olvasom, a boldogságtól sírok… csak meglátom a nevét, és máris feltódulnak az érzelmek, olvasom, és mosolygok, remegek; a végére érek, [...]
