Papírhajó

Mielőtt elutaznék Olaszországba (ami egészen pontosan egy hét múlva lesz… ÚRISTEN), mindenképpen akartam ‘írni’ egy ilyen bejegyzést.

Nem azért, mert nincs ihletem, hanem egyszerűen azért, mert szeptembertől úgy érzem, új életet kezdek, és ezt a blogom piszkozatos mappájának kiürítésével kell kezdenem. Amiből eddig nem lett bejegyzés, abból ezután sem lesz, ami eddig nem lett publikálva, az már nem lényeges annyira, hogy önálló bejegyzés legyen. Elvégre selejteznem kell. Van, ami viszek, van, ami marad. Íme tehát a kiadatlan művek!

Végtelenül kezdettelen, 2009. április 14.

Tulajdonképpen én nagyon nem értem magam. Miért okoz nekem mindez meglepetést? Miért lepődök még meg rajta? Annyi de annyi időm lett volna már felfogni- és talán fel is fogtam, csak nem tudatosítottam magamban- hogy ez így van és kész.

Ha nem most, akkor egy évvel később, de ugyanúgy megtörténik. Újabb búcsú, újabb könnyek, újabb fogadalmak hogy örökké és soha véget nem érően igen barátok maradunk és keressük egymás és el nem szakadunk és teszünk még igen ezernyi és ezernyi ígéretet amit tudjuk hogy nehezen tartunk majd be, de mondjuk mert ezt kívánja tőlünk a helyzet, a Sors, az Isten, vagy simán csak a saját lelkiismeretünk…?

Az élet folyamatos búcsúzás. Búcsúzással kezdődött, amikor el kellett köszönni az anyaméh biztonságától és kitörni ebbe a világba, majd búcsúzni az otthon biztonságától amikor iskolába kellett menni vagy előtte óvodába, búcsúzni az iskolatársaktól amikor felsőbb osztályba kellett lépni, búcsúzni a régi iskolától amikor a középiskola került sorra, és most innen is búcsúzni kell. Előbb vagy utóbb, de kell. Ha nem most, akkor egy évvel később, de ugyanúgy megtörténik.

De akkor így mi értelme van? Miért kellett idejönni és megszeretni ezeket az embereket akiket úgyis el kell hagyni? Miért kellett mindennek megtörténnie? Miért kell ennyire másfelé mennie az életünknek? Miért kellett idejönni, szerelmesnek lenni?

És igen, itt jönnek a nagy válaszok, amiket én is nagyon jól tudok. Az élet nehéz, ezért sokszor el kell szakadni a szeretteinktől és ez fáj. Van úgy hogy az élet más utakra vezérel  mint szeretnénk, vagy nem egészen úgy ad meg valamit ahogyan azt reméltük. Mindennek ára van, a különbség csak az hogy előlegben vagy utólagosan fizeted meg. Megfizeted, mert áldozatokat hozol érte.

Én is sok áldozatot hoztam már sok célért. Sok szabadidőm áldoztam fel egy-egy elérni kívánt eredményért, és eddig mindennek le is arathattam a gyümölcsét. Sikerült úgy beosztanom az életem hogy mindennek legyen benne helye, sikerült egyfajta egyensúlyt találnom ami boldoggá tett. Jól sikerült megtalálni az arany középutat, és most olyan eredmény kapujában állok, amiről januárban még nem hittem volna hogy valaha is eljön. Itt élt bennem csendes reményként, álmaim tárgyaként, mélyen magamban dédelgetett vágyként és most akár valóra is válhat… és igen, akkor jön a búcsúzás, elszakadás és valami újnak a kezdete.

Mert ez az élet. Elszakadás, sírás, szomorúság, de mindezek által részesei leszünk valami újnak, valaminek, ami új értelmet adhat az életünknek, új örömökkel, élményekkel töltheti fel, és ha eljön az ideje, akkor onnan is tovább kell lépni, tovább tovább tovább megint és megint… sosincs vége.

Hol volt, hol nem… 2009. június 1.

Eddig sem volt titok előttetek a Zsombor és köztem lévő erős érzelmi kötődés. Néha már- már úgy érzem az élet, amelyet élünk tulajdonképpen egy és ugyanaz- eltekintve a ténytől, hogy feloldhatatlan ellentét feszül köztünk. Én sokkal higgadtabb vagyok, ő pedig egy igazi kis vadóc, én inkább köntörfalazok míg ő nyersen megfogalmazza véleményét… ezer és ezer ilyen apró, tehát lényeges dologban különbözünk egymástól, mégis legjobb barátok vagyunk immáron lassan 18 éve.

Ugyanazon a verőfényes júniusi hétfőn születtünk, ugyanabban az utcában laktunk, szomszédok voltunk. Unokatestvérem egy évvel és egy nappal utánunk jött világra és szintén szomszéd volt a Szentháromság utcában, így az, hogy elválaszthatatlan triót alkottunk egyértelműen csakis az Isten akarata lehet. Biztosan nem így intézte volna a dolgokat a Bölcs Öreg, ha nem kellene így lenniük.

Olyannyira erős kötelék alakult ki hármunk között, hogy gyakran egymás nagyszüleihez is elkísértük a másikat vagy másik kettőt, amit mi módfelett élveztünk, de a drága nagymamák már nem annyira- főleg hogy csínytevéseink nagy részét a megfiatalodó nagypapák tevékeny közreműködésével követtük el. Ezért érthető, hogy nagymamánk miért nem volt oda Zsomborért, holott Nórit nagyon, engem pedig rajongásig szeretett- pedig mi sokkal merészebb csínyelkövetők voltunk. Zsombor mindig csak asszisztált, de nem ő verte le a nappali csillárját az ugrókötéllel, vagy festette be az udvari betont kékre a hálószobába szánt festékkel, vagy vakarta le a barackfák kérgét az ezüstkéssel, vagy vitt fel csigákat a nagyétkezőbe és eresztette őket szabadon, vagy boncolt békát és mutatta azt meg az ügyfeleknek. És nem is ő volt az, aki több, mint egymillió forinttal egészítette ki merő szórakozásból a könyvelést, ami persze adóköteles volt. Sosem szidták le- miért is tették volna, hiszen nem csinált ő semmit- de érezhető volt, hogy annak ellenére hogy testvérünknek éreztük, utálják- nagymamám legalábbis egészen biztosan utálta, és utálja is elszántan mind a mai napig. Nyilván egyszerűbb volt rákenni a dolgokat, mint beismerni hogy két unokájuk összeeresztve rosszabb, mint a hétcsapás.

A legnagyobb csínytevésünkben viszont nyakig benne volt. Hogy mi volt az, azt le sem merem írni, talán majd máskor. A lényeg az, hogy tényleg komoly baj lett a dologból, nagyszüleink igencsak megüthették volna a bokájukat, de szerencsére nagyapám bő kapcsolati hálója révén el tudta simítani a dolgot. (befejezetlen)

Örökké, 2009. június 4.

Szabad vagyok.

Ma a szoba is sokkal naposabb helynek tűnt utána. Kikönyököltem az ablakon és néztem az eget. Az arcomon éreztem a nap melegítő, simogató sugarait. Szabad vagyok- gondoltam, szabad és végtelen akár az ég, a napsugarak, a szellő és a víz.

Egy év után először voltam szabad. Egy éve elvesztettem az önállóságom. Egy évig nem voltam elég bátor ahhoz, hogy kimondjam, amit érzek veled kapcsolatban.

Nem tudom, hogyan érzel, de számomra a saját érzéseim az elsődlegesek most. Őszinte voltam veled. A szavak a szívemből törtek fel, egy évig érlelődtek ott. Egy év minden vívódása, kételye és majdnem két év szeretete van ezekben a szavakban. Az első őszinte, nyílt szavak egy éve.

Ma, szabadságom elvesztésének napján visszanyertem azt, amit egy éve elvesztettem. Mindkét eseménynél ott voltál. Köszönöm Neked! Köszönöm, hogy ismerhetlek, hogy voltál és vagy! Talán nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem.

Te tettél szabaddá. Te, a srác, a szerelmem.

Szeptemberben elmegyek. Már nem félek nyílt lenni. Hozzád intéztem az első igazán őszinte szavakat.

In memoriam. Örökké.

A Senkinek, 2009. június 20.

Ugye eljössz még? Ugye nem hagysz itt egyedül? Mondd, hogy gondolsz még majd rám, mondd hogy ott leszek a szívedben; mondd hogy olyan vagyok neked mint a fény és a víz, mondd hogy érzed amit én…!

Mondd, hogy mindez nem csak múló tünemény volt, nem csak a kamaszi hév lángolása, nem csak a szenvedélyek vad éji tánca, nem csak a kaján izzadságcseppek lankás mezeje…!

Kérlek, válaszolj! Kérlek, engedd hogy a hangod ismét elcsábítson, kérlek engedd hogy lágy szófuvallatod elborítsa az elmém és megölje a külvilágot…!

Kérlek, gyere közelebb! Kérlek, engedd hogy a hideg tűz és forró izgalom versenypályája legyek ismét, engedd hogy (befejezetlen)

Búcsúblogtali: 2009. augusztus 28, péntek 20:00, Eklektika

2.5.9

Tökéletes. Ennyi, sem több, sem kevesebb: egyszerűen tökéletes.

De vajon meddig képes az ember tökéletesnek látni a másikat…? Meddig lehetséges figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, amit minden egyes alkalommal belém pumpál, mikor csak teheti? Meddig lehetséges, meddig tehetem még meg, hogy vaknak, süketnek és érzéketlennek tettetem magam, éppen annyira érzéketlennek, mint ő maga? Meddig hagyom még, hogy játsszon velem, mint egy marionettel…?

Vajon mikor érzem meg a fájdalmat? Vajon mikor eszmélek rá, hogy mindez csak egy játék, amelyben a végtagjaimat már régen átfúrták, és most egy kötélen rángatnak? A játéknak vége! Hányszor de hányszor hittük és mondtuk már, de mégis… még mindig, újra és újra futjuk a mi kis köreinket, és ha találkozunk, én engedelmesen lefekszem elé, hogy ő a lehető legfájdalmasabban rúghasson belém. Majd megyünk tovább, mintha semmi sem történt volna. Hiszen végülis mi történt…? Semmi érdekes, megint nem voltam elég erős, és ő sem. Senki sem képes visszafogni magát, senki sem tudja megtenni, amit a másik elvárna, mert senki sincs tisztában azzal, mi is az egyáltalán, amit a másik fél akar. Egyáltalán; akar itt még valaki valamit…?

És hiába tudom, hogy már ezerszer és milliószor lezártam, túlléptem rajta, nem érdekel, elfelejtettem, megbocsátottam vagy éppen ismét megharagudtam, valahol tudom és érzem, hogy ez nem érhet itt véget. Vagy csak én vagyok makacs? Lehetséges volna, hogy csak én nem vagyok képes elfogadni az Élet Tengerének törvényeit…?

És azt is hiába tudom, hogy új távlatok nyílnak meg számomra, valami visszahúz, valami nem enged, valami mindig itt marad velem belül, helyét keresve, megpihenve majd ismét megbolygatva. Hiába érzem, hogy ami jön, mindent, valóban mindent fenekestül fel fog forgatni, mindent meg fog változtatni, legbelül a kezemet nyújtanám vissza, és szemeimmel megkérdezném: Elkísérsz? Ha nem is mellettem, de jössz velem az úton? El tudsz viselni, hogy elviselhesselek? Tudsz átvállalni egy picit a terhemből, hogy cipeljem a világod? Beszüntetnéd a tüzet, hogy a hajóm közelebb kormányozhassam a tiédhez?

Vagy ez már így marad örökre? Ez lesz a mi furcsa végeztünk, két ember távol egymástól, testileg és lelkileg egyaránt; más világban, más emberek közt, de valahol talán ugyanazzal a szívvel? És vajon melyikünk fogja ismét hagyni, hogy a kicsinyesség erősebb legyen a szeretetnél?

Semmi sincs cél nélkül. Minden történés és cselekedet felett egy felsőbb hatalom áll. Mindennek oka van. Neked is, nekem is; kettőnknek együtt és külön, egymásért s egymás ellen, riválisként és szövetségesként egyaránt. Te temetsz, én emlékművet emelek, te támadsz, én pedig feláldozom magam. Nyílt színi csaták és a lélek mélyen zajló háborúk, ezek vagyunk. Akkor is, ha nem szeretlek, és te sem szeretsz engem.

2.4.9

Elültetett benned valamit. Először maga a folyamat, aztán maga az érzés, végül maga a tény. Elültette, felnevelte, elpusztította de a tieddé tette. Benned marad örökre.

Aztán jön ez a furcsa érzés hogy ha benned mindez végbement, akkor a másikban is végbe kellett mennie ugyanennek. Te szeretted, végigélted vele mindazt ami volt aztán egyszer csak hirtelen vége, igazából tudod miért de nem mered bevallani magadnak. Akármi van, az érzés megmarad. Valamilyen formában mindig él.

Benne is. Csak mivel ő más mint te, benne máshogy.

Furcsa, és tudom hogy fáj látnod milyen formában éli meg más. Nem érted, mert te nem olyan vagy. Talán okosabb vagy, lehet csak szimplán naivabb és még hiszel valamiben amit a legtöbben ‘emberi jóságnak’ hívnak; lehet hiszel a nagyobb jóban, lényegtelen. Más vagy. Más mint ő. Mások vagytok, mégsem ugyanolyanok.

Ő a látszatba menekül, te a valóságot éled tovább. Megpróbálod erős kézzel irányítani a hajód és látod hogy egy darabig ő is így tesz. Aztán az egész megint felborul. Te mész tovább, ezernyi kérdéssel magadban hogy miért követnek ilyen kevesen, miért találkozol ilyen kevés hajóval ezen az úton, talán nem jó? Talán az, talán nem, nem tudhatod. Mindenkinek mást tartogat egyéni története.

Azt azonban valahogy látod, hogy a másik út, amin ő van, az nagyon nem jó. Te vagy az, aki megismerted, aki tudod hogy neki mi lenne a jó, és minden egoizmus nélkül állíthatod hogy jelen pillanatban igenis tudod neki mi kéne. Az kéne neki amit te adtál, de te már nem adhatod egy sor körülmény miatt, más meg nem képes ugyanerre. Hiszed te. Mert hogy közben mi van, azt rohadtul nem tudod. Te csak azt tudod, érzed hogy veled szemben milyen viselkedést tanúsít az, akit te olyan alapokra helyeztél át, amelyekre tud építeni. Duplán fáj ezért a tőle kapott rossz szó. Tudod, hol van a gyökere.

A gyökere az, hogy szeret de nem mondja, nem mondhatja. A gyökere az, hogy baromira nem tudja, mit kezdjen veled.

Más, mint te. Máshogy érez, más a múltja, más a jövője. De akármennyire is nem akarja, benne vagy mindkettőben. Benne vagy a múltjában, az alapokban, ezért mindig benne leszel a jövőjében is. Akármennyire is nem akarja, mindig is te leszel az egyik legmeghatározóbb ember az életében. Ahogy ő a tiédben.

Mégis mások vagytok. Feloldhatatlanul mások. Ezért nem lesz közös jövőtök. Nem lesz, miközben mindketten ott éltek a másik szívének legmélyében.

1.9.5

Hosszasan elnyújtott ásítás után, az ágyamon heverészve csak úgy mellékesen és lazán rám néz, majd belekezd:

- Igazából nem értem mit szenvedsz és játszod hogy mennyire szar neked, miközben rohadtul jó az életed. Cserélnék Veled.

- Hidd el hogy nem cserélnél, ha tudnád mi van belül.

- Mindig ugyanaz a szöveg! Mi van belül, nem érdekel mi van belül! Annyit hivatkoztál már rá hogy elegem van belőle. Vagy mondd el vagy ne hivatkozz rá, de ez a félszeg ez is- az is állapot megőrjít.

- Na jó, akkor próbáljuk meg. Ismersz, ha nem is minden nap de látsz, beszélek veled, veled vagyok. Az egyik legjobb barátom vagy, te vagy az aki talán a legjobban ismer. Együtt homokoztunk kiskorunkban, együtt fedeztük fel hogy melegek vagyunk, noha erről csak később szereztünk tudomást. Ha valakinek, akkor neked ezt értened kell.

- Oké csak mondd már mert nagyon érdekel hogy mi is lehet ez amit mondani akarsz, bár téged ismerve nem biztos hogy elsőre fel fogom fogni (gonosz vigyor).

-(fül mellett elengedés) Szóval látsz egy srácot nap közben, a mindennapjaiban ahogy él. Ahogy minden reggel felkel, elmegy reggelizni, bemegy a kis suliba, tanul, szorgalmasan jegyzetelget, aranyosan néz a tanárra, jófiú bár kicsit nagy a szája és van úgy hogy nem tudja abbahagyni a röhögést órán ezért kiküldik de alapjáraton rendes. Aztán ebédel, elmegy a kis barátaival ide-oda, tanul, beszélget, telefonál este pár távol élő barátjával aztán meg alszik. Szimpatikus, rendes és aranyos, olyasvalaki akivel szívesen barátkoznál. Ambíciózus, törekvő, mosolygós, vidám, satöbbi. Látod őt?

- Itt áll előttem…

- Ügyes. Még sütit?

- Nem, inkább folytasd.

- Oké. Szóval ezt látod kívülről. A srácot pedig belülről majd megöli az unalom, a napok egyhangúsága, az hogy minden ugyanolyan, szinte semmi változatosság, monoton lüktetés minden. A srác el van zárva sok dologtól, ami fontos neki. Nem nyúlhat hozzá a blogjához hét közben, nem tud személyesen részt venni a bloggerlétben ami nagyon bántja, Unja a hétköznapjait miközben tudja hogy többre hivatott mint ami most körülveszi. Többre hivatott annál a mosolygós szenvedésnél, ami bent várja a koliban. Többre hivatott annál minthogy a mindennapi kis harcait a bigott reformátusokkal vívja…

- Szóval az  a baj hogy nem tetszik egy átlagos 17 éves kamasz élete?

- Igen, így egyszerűen ez.

- Szívás. Ezen nem tudsz változtatni.

- Ha összejön az ösztöndíj, külföld.

- Az más környezet az igaz… és úgy gondolod ott jobb lesz?

- Úgy gondolom, ott jobb lesz. Szabadabb légkör, szabadabb emberek, szabadabb élet. Szerintem jobb lesz.

- Bízom benne. Bízom benned is. Bár nem szeretném hogy itt hagyj és csak évente párszor lássalak, szorítok neked. De nem félelmetes mindez? Hogy ennyire testközelbe került?

- De, kicsit megijedtem tőle. De menni kell tovább, amíg csak tudok. Magamat adom mindig, remélem elég lesz mondjuk Olaszországig

- Ja mert apád megtiltotta hogy Hong Kongba menj…

- Nem érdekel mit tilt meg és mit nem. Nagykorú leszek szeptemberre, ha összejön, és oda megyek ahová akarok. Nem kell a jóváhagyása. Egyébként Olaszország az elsődleges cél de ezt nem mondtam neki, hadd éljen egy kicsit rettegésben, nem fog kárt tenni neki.

- (nevet) Gonosz vagy!

-(gonosz vigyor) Igen, és büszke rá!

1.8.7

Szabad vagyok?- tettem fel magamnak a kérdést egyik nap, mintegy teljesen spontán és váratlanul, nem előzte meg semmilyen cselekedet vagy esemény ami kiválthatta volna ezt a kérdést. Mégis. Egyszercsak belém csapott a villám és lassan ezt súgta: most kérdezd meg magadtól, hogy szabad vagy-e! Vagy legalábbis valami ilyesmit mondhatott, mert én ezt kérdeztem meg magamtól.

Ízelgettem a szavakat egy darabig, majd fogtam magam és nekiálltam leírni ennek a bejegyzésnek a vázlatát. Sorra vettem mindent, ami szóba jöhet a szabadság téma kapcsán. 

Vannak dolgok, amikben nem vagyok szabad, másokban igen. Nem vagyok szabad egyrészt, mert nem magam osztom be az időm nagy részét, nem magam határozom meg éppen mit kell csinálnom úgy általában, nem magam döntöm el éppen hová akarom menni rendszerint, vagy nem én határozok az életem apró dolgaiban úgy egyáltalán, hanem mások. A suli, a kolesz, akármi. Van egy mindannapi életem ami keményen szabályozott, amiben nincs megalkuvás, kőkemény engedelmeskedés van és semmi más. 

Ezek azok a dolgok, amelyekben tehát nem én döntök, rám erőszakolnak egy értékrendet, döntéseket, legyen az bárminek vagy bárkinek a nevében: legyen szó a Biblia, Isten, az erkölcs, a rend, a fegyelem, a morál, a tisztesség, a racionalizmus vagy a konzervativizmus emlegetéséről, ezek a szavak számomra sajnos egyre inkább elválaszthatatlanul kötődnek egy negatív jelentéstartalomhoz, mert az ő nevükben korlátoznak. Az ő nevükben nem vagyok szabad. 

Másrészt viszont ott van az életem egy másik vetülete, ami sokkal nagyobb távlatokat foglal magában. Szabad vagyok érzelmileg; nem vagyok alárendelve senkinek, egyedül hozhatok döntéseket az új kapcsolatok kialakításáról, próbálkozásokról. Nem kényszeríti senki rám az akaratát a céljaim kitűzésében amiket szabadon meg is valósíthatok mert nem akadályoz benne senki; szabad vagyok, és ezt a szabadságom mások is tiszteletben tartják. Szabadon gondolkodok, szabadon érzek, senki nem próbál meggátolni abban, miről hogyan vélekedhetek és hogyan nem. Ilyenkor persze a számomra fontos, hozzám közel álló (pozitív és negatív értelemben egyaránt) emberekről beszélek.

Végső soron szabad vagyok. Szabadon tehettem fel ezt a kérdést is magamnak, szabadon válaszolhattam rá és szabadon publikálhattam is a gondolatmenetem. Szabad vagyok, mert szabadon, magamtól alkottam mindezt. És legfőképpen azért vagyok szabad, mert tudom élni a szabaságommal.

1.8.4 by Captain himself

És igen, ma megtörtént!

Na persze, nem kell semmi nagy áttörésre számítani, pasira, kalandra vagy akár csak egy ártatlan kis csókra sem. Áh, nem, errefelé olyan nem játszik mostanában. 

De azért megtörtént!

Nem emlékszem hol, de valahol az egyik legjobb kerámiám és az ágy melletti polc takarítása között lehetett, mármint a zenéből ítélve, amit akkor hallgattam. A CD-t ugyanis utána lecseréltem mert… de ez nem lényeg. A lényeg, az ez: rájöttem.

Rájöttem,bár nem mintha eddig nem tudtam volna. Tudtam én mindezt, csak valahol mélyen, nagyon mélyen, eltemetve, elfedve, elrejtve nagyon mélyen bennem, lent lent lent. Tudom, mi az ami ezt a görcsölést okozza, ezt az idegességet ami időnként előtör, ezt az egész szart ami most van. Sorsom megrontója, unalom a neved!

Igen, egyszerűen unalom. Ez csak át tehetetlen agonizációba amikor látom hogy exeim meg túllendültek ezen a holtponton, amin én nem tudok. Vagy legalábbis nem látszik. Nem látszik, mert minden nap ugyanolyan. Ugyanúgy felkelek, ugyanott, ugyanazok között az arcok között, suli, kimenő, kolesz, kaja, tanulás, alvás. Ennyi, és ez a séma minden napomra ráhúzható hétfőtől csütörtökig, pénteken nem sok mindenre vagyok használható, ez meg már a második szombat amikor nem megyek sehová mert sajnos egyik barátom sem ér rá (mondjuk ez kb. három év után van így először, ez azért vígasztal). 

Ez a felszín. Ez a mellőzöttség, unalom… ezek kérdéseket vetnek fel bennem. Megkérdőjeleződök. Nem csak bizonyos részeim, hanem én magam, hogy jó-e ez így, nem csinálok-e valamit rosszul, amiért ilyen most az élet, nem vagyok-e alkalmatlan bizonyos dolgokra, van-e bennem elég erő végigvinni amit akarok, amit vállaltam, amit szeretnék? El tudom-e érni így?

Ilyenkor egy kicsit magamba szállok, elvonatkoztatok és szomorúan konstatálom, hogy az ego sem a régi már, mert ezt meg kell tennem. Régen ilyen mélységekig azért nem tettem fel kérdéseket magamról magamnak, de úgy látszik most ennek van itt az ideje. Tehát válaszoljunk.

Amit teszek, az jó. Jó, mert én teszem, azt adom bele ami én vagyok, és így lesz az én művem, legyen szó akármiről- tehát jó. Nem szabad hagynom hogy ezek a negatív kételyek befolyásolják a hitemet magamban. 

Igen, minden bizonnyal vannak dolgok, amelyekre alkalmatlan vagyok. Ilyen például akár a legegyszerűbb fizikai számítás elvégzése is,  a kémiától sem véletlenül tartom magam távol. De a legfontosabb értékeim nem csorbultak, csak más oldaluk jön elő. Más élethelyzet, más stílus, más eredmény. 

Erő, energia pedig van, mert van elszántságom hogy amit akarok, összehozzam, ezért sikerülni is fog, mert sikerülnie kell. Nincs olyan hogy nem. Lehetetlen nem létezik.

Csak egy dolog van, amit nem tudok befolyásolni. Itt tehetek akármit, a dolgot nem tudom siettetni. Egy olyan folyamattal állok szemben, amely úgyis a maga útján halad, a maga tempójában, a maga kedve szerint, ha megfeszülök is. Ahogy mindez a felszín alatt történik, úgy a változások is  bennem a felszín alatt mennek végbe. A mindennapjaimba is beivódnak, valahogy más most minden, már nem olyan színes és határtalan. Az unalom, a hétköznapok egyformasága, a kitörés késlekedése- ez megmutatta, hol a határ, amin egyelőre nem tudok átlépni. 

Elérkeztünk ide. Oké, felfogtam. Megértettem, megszenvedtem. Tanultam önmegtartóztatás, tanultam türelmet, tanultam csendet, tanultam alázatot, tanultam taktikát és tanultam a szeretet elfogadását. Oké, megvolt.

De nem léphetnénk végre tovább? Vagy amíg ezt kérdezem, addig még több türelmet akarsz belém adagolni??

1.8.0 by Captain himself

- szegezte nekem a nagy kérdést legjobb  barátom egyik nap. Szóval, Te hogy érzed, boldog vagy? Ez volt a kérdés. Semmi bevezetés, felvezetés, ráhangolás, bemelegítés, mintha mi sem lenne természetesebb, in medias res, rögtön a mélyvízbe, bamm.

Én meg csak ültem ott, bambán meredve a kórházi váróterem csempéjére, letaglózva a kérdéstől, csak ültem az új kabátomban, fejemben egy dübörgő gondolattal, ezzel az eggyel ami kisöpört minden mást. Csak ültem, néztem magam elé, és valami olyan következett be, ami ritkán: nem tudtam semmit sem mondani. 

Mert valójában mi az, amikor valaki boldog?

Tudom, mikor voltam nagyon boldog. Boldog voltam, amikor a barátommal voltam, amikor éreztem hogy szeretet vesz körül mert közel volt hozzám mindenki aki fontos volt nekem. Boldog voltam, ez erőt adott és az életem rendben volt, minden a helyén volt még akkor is, ha voltak szarabb helyzetek is, voltak viták, voltak nagy kicseszések de jó volt; boldog voltam.

Mindez elmúlt. Ez az év merőben más, mint a tavalyi volt. Változtam, a gondolkodásom sokat érett. Sok mindent máshogy látok, máshogy fogok fel. Mélyebben analizálok mindent, mielőtt megtennék bármit is. Átlátok olyan dolgokat, amiket egy éve még nem. És ami a legfontosabb: fenntartások nélkül el tudom fogadni magam, minden helyzetben. Van egy alapvető hitem az Isteni jóságban, abban hogy minden, ami történik okkal történik és hogy mindennek a végkicsengése pozitív. Minden, ami ebben az életben történik, tanít valamire. Nekem megadatott az, hogy fel tudjam mérni, mi mire tanít, mi mire tesz képessé. Lehet, hogy csak akár évekkel utána, de egyszer úgyis tudni fogom. 

De mégis… boldog vagyok? Mim van meg, mim nincs?

Van szeretet körülöttem? Vannak emberek, akik szeretnek, akikben bízhatok, akik támogatnak? Van biztonságot nyújtó otthonom, törődnek velem. Tulajdonképpen semmiben sem szenvedek égető hiányt. Az pedig, hogy most nincs barátom… 17 vagyok, ez még nem jár semmiféle életreszóló konzekvencia levonásával. Majd lesz. És ha lesz, akkor jó lesz.

Végeredményben tehát, mikor a barátom már megröntgenezték, a központ felé menet azt mondtam neki: igen, boldog vagyok. Igaz, hogy voltam már boldogabb, de most is az vagyok. Vagy talán csak máshogy vagyok boldog. Nem tudom.

1.7.4 by Captain himself

Tegnapelőtt 2009. 01. XX

Lassan három év alatt megutáltam ezt a várost, annak minden részével, épületével, nevezetességével együtt. Nem bírom elviselni.

Pedig nem csúnya, lepukkant; elmondhatjuk hogy szép, nevezetes, ha nem is impozáns, minden esetre csinos. 

Ez a város sokáig kettős szerepet játszott az életemben. Egyrészt jelentette a szabadságot, a párkapcsolat lehetőségét, másrészt a bezártságot, az otthontól való kényszerű elszakadást, az ezzel járó nehézségeket, szenvedést. Egyszerre emelt fel és döntött a porba; magasztalt az egekig és alázott a porba.

Sok idő eltelt azóta, hogy idekerültem. Rájöttem, hogy a szabályokat ki lehet játszani, a többit meg el lehet viselni, még ha nehéz is. Megtanultam a hátrányokat minimalizálni, az előnyöket pedig maximalizálni. Sok idő telt el, nagy változások mentek végbe, megtanulhattam volna boldogan, minden körülmények közt boldogan élni itt. Mégsem vagyok boldog.

Nem vagyok boldog, mert saját magammal- noha szembe tudok szállni és győzni is tudok- nem tudok úgy leszámolni hogy ne vágyjak haza.

Nem tudom leküzdeni az ellenérzéseim ezzel a várossal kapcsolatban. Gyönyörű perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat adott melyek elmúltak de emlékük mélyen beivódott ennek a városnak minden részébe, ott kísért minden zugában és fájdalmat okoz, az egyedüllét érzését kelti és nyomatékosítja bennem, hogy csak magamra számíthatok, nem áll mellettem Ő vagy a helyén senki, aki kiegészítene azáltal hogy másik felét bennem találja meg.

Az idő minden sebet begyógyít, mondják, az idő is azonban mintha csak tetézni akarná mindezt. Átkozottul lassan telik amikor rossz nekem és pokolian gyorsan repül amikor azt kívánom, bár minden múló percet megragadhatnék, ám ahogy ennek lennie kell, az idő kicsúszik a kezeimből.

Nem mondom, hogy szenvedek mert rengeteg ember vesz körül akikkel könnyebb az élet de valami még sincs rendjén. Mégis hiányzik valaki. Nem tudom, ki az. Ő vagy más, csak azt tudom hogy ugyanott tartok ahol eddig is voltam. A kételyek, amelyektől végre megszabadultam december végén, az új én kezdetével visszatértek .

Valahogy olyan ez, mintha minden alkalommal, amikor hazamegyek bezárnám a hiány szörnyét a koleszos szekrényembe. Amíg legközelebb ki nem nyitom, vagyis amíg vissza nem jövök, addig szabad vagyok tőle, de ahogy kattan a kulcs a zárban és nyílik az ajtó, megint kiszökik és szabadon garázdálkodik.

Jó lenne egyszer végleg bezárni ide, ahová tartozik, ebbe a városba és eldobni a kulcsot. Csak elhajítani, nem figyelve azt sem, hová esik; csak eldobni és elszakítani ezzel a múltnak azt a fonalát amelynek még nincs vége, ezért nem kezdődhet el a jövő.

Másik lehetőség is lenne persze. De hogy azt megtegyem, ahhoz nem vagyok elég bátor és a lelkiismeretem nem tudná elviselni. És hogy mi lenne akkor…? Nos, azt hiszem ez csak akkor derülne ki, ha úgy döntenénk: megint…

Megtettük  2009.02.24

…mert úgy döntöttem: megint.

Noha még azt sem tudom pontosan, mi ez.

Mi ez?

Miért van, hogy ha csak rá gondolok, még 8 hónap után is, görcsbe rándul a gyomrom, remegni kezd a lábam ha meglátom Őt vagy akárki mást akinek köze van Hozzá? Miért nem tudtam elszakítani magamtól június óta, miért nem tud senki felérni vele, miért nem tudja mindenki valójában milyen Ő és valójában mi az, ami megadja a hozzám vezető út kulcsát…?

Miért?

Kételyek. Minden csak kétely. Semmi sem világos, egyenes, egyértelmű. Minden viszonylagos, visszafordíthatatlan, része a múltnak, ugyanakkor a jelenben él tehát beépül a jövőbe.

Bár azt hiszem, nem csak nekem vannak ilyen kérdéseim. Nameg, ami nagyon fontos, nem csak kérdéseim vannak, hanem válaszaim is. Legalább annyi, amennyi kérdés.

Szóval, Mr. Big- mert azt hiszem, neked Te vagy Ő- párosítjuk kérdéseinket és válaszainkat? Önnél a labda, Mr. Big.

A sorsom útja  2009. 02.25

A koliból jobbra. Mint mindig, évek óta mindig…

Jobbra az élet itt; balra pedig az út haza. A sors fintora, vagy csak véletlen, hogy végül a balra vezető út is arrafelé megy, mint a jobbra vezető út…? Végülis nekem minden jobbra van innen.

A pad, az a kis pad… egy ilyen van a városban, és ez- ez a pad az enyém. Volt itt szinte minden, nagy vallomás, szakítás, csók… a pad azonban csak az út eleje, emlékeztető. Eszembe juttatja, milyen volt régen, mikor még volt kivel ide jönnöm…

A városközpont zsúfolt és hangos. Nem szeretem. Kínos találkozások, titkolózás, kelletlen emberek… ez nem az én terepem. Menekülök innen.

Végül ráfordulok a helyes útra, amely a célomhoz vezet. A távolban felsejlik a domb- az a domb, amelynek tetején először találkoztam Vele, és már akkor tudtam, ahogy baktattam felfelé, a szőke srác sziluettjére rá-rápillantva: Igen, Ő az…

De mindez csak egy távoli, homályos kép. Mégis, mintha mindvégig itt lenne velem…

Igazából nem nézek semerre- a Jó Isten őrzi a testi épségem, én képtelen vagyok rá- csak visz a lábam. Szembejön velem sok ember- ismeretlenek. Nem törődöm velük. Szembejönnek épületek, terek, helyek, régi emlékek, éjszakák, a holdvilágnál lopott csókok… Ahogy a célom felé haladok, újra végigjárom a múltam állomásait.

Igen, itt van a lakása… azon az erkélyen hányszor de hányszor álltunk ketten, fittyet hányva a világra, nem törődve csak egymással…? A földön mintha még mindig itt lennének a rózsaszirmok. 

Pedig azok az idők már elmúltak. A szirmokat elfújta a szél, a rózsa pedig elpusztult.

A kereszteződés túloldalán egy iskola, amelynek egy elképzelt termében az elképzelt egyedüllétben rengeteg soha el nem jött órát töltöttem egy számomra már nem létező valakivel.

Elfordulok. Ő végleg elment. Nem én akartam így.

Már majdnem a célomnál vagyok. Egyetlen állomás még… bár ez csak egy villanás, a ház mellett lépteim sem lassítom le, nem is nézek arra mégis látni vélem a helyet, ahol minden elkezdődött.

Már csak pár lépés, és célba érek. Van egy állomás azonban, ahol mindennek vége.

Itt nem voltam régen. Legutoljára talán akkor, amikor még volt kivel rózsába borítani a várost.

Egy hely; ott lehet mindennek vége; ott kezdődhet minden el. Keresztülmegy rajta az út haza és vissza. Mégsem álltam meg eddig.

Eddig. Holnap ugyanis beteljesül, aminek már régen be kellett volna teljesülnie.

De vajon az idő múlása nem sodorta el a holnapot…?

Állok egy percig. A földön még az őszi levelek. Helyükön már új rügy fakad.

Il faut croire en l'avenir 2009.02.26

Captain: "…most már tudom, mindketten teljesen más úton megyünk."

B: '"…sosem lehet tudni."

B és Captain: "…te voltál az, akit a legjobban szerettem. Te voltál az etalon."

Még nagyon az elején vagyok. Az élet pedig kiismerhetetlen. Megtettem, amit meg tudtam tenni. Érteni kell az életet, hogy a szíveddel is megélhesd.

Végülis nem jártunk az utolsó állomáson.

"A fény harcosa hisz.

Hisz a csodákban, és mert hisz bennük, meg is történnek. Biztos benne, hogy a gondolkodása megváltoztathatja az életét, és mert biztos benne, meg is változik az élete. Bízik benne, hogy rátalál a szerelemre, és mert bízik benne, rá is talál."

/Paulo Coelho/

 1.6.8 

A lényegem márpedig nem tudom eltagadni.

A múlt: Kardok kilenc

Jelentés:  Nehézségek a jelenlegi életben az előző életben felhalmozott karma miatt.

Igen, a múltamban sok nehézségem volt. Nehézség egy kapcsolat után, küzdelmek, kínlódások, görcsös keresgélések, kérdések tömkelegei. Aztán meg válaszok tömkelegei. Aztán meg a feladat, hogy párosítsam. De ha nyafogtam is, igenis becsülettel megcsináltam és ha valamit elkúrtam, hát újra és újra és addig amíg jó nem lett. Próbáltam okos lenni, mindig a legjobbat tenni, jól  élni, nem bántani másokat. Mindig a céljaim felé haladni, kitartóan, hol lassan hol gyorsan, ahogy lehetett.

Mindig jött valaki, aki felemelt, aki segített. Egyedül sosem voltam. Ezért lett mindig jó, ezért nem maradtam ott egy helyzetben sem, ezért nem lettem sosem áldozat, még akkor is ha nagyon annak éreztem  magam.

A jelen: A mágus

Jelentés: A mágus lapja jelzi, hogy önbizalmaddal és mágikus
vonzerőddel ügyesen irányítod a dolgokat magad körül és sikereket
érhetsz el, anélkül, hogy erőlködnél.

Ez jó. A jelenem sikereket hoz. Ezeket sokszor nem veszem észre mert annyira el tudok merülni az önsajnálat mocsarában hogy észre sem veszem, milyen fantasztikus az életem és csak én vagyok az, aki nehezebbé teszi. Azzal, hogy nem vagyok képes felismerni sok mindent. Ez ugyanúgy vonatkozik az előnyökre, mint a hátrányokra. Sokszor úgy el vagyok foglalva saját magammal, hogy figyelmen kívól hagyom mi az, amin változtatni kéne. Nem szentelek elég időt olyan dolgoknak, amelyek fontosak, és átugrok kérdéseket, mert nem tudok rájuk válaszolni. Sokszor nem tudom elfogadni önmagam.

A jövő: Az érmék királya

Jelentése: Gyakorlatias férfi (néha nő), aki mindig tudatában van a reális lehetőségeknek
és nem keveri össze álmodozásait azzal, ami az életben realizálható, viszont ért
ahhoz, hogy előrelépjen és az adott lehetőségekből kiindulva a lehető legtöbb
nyereséget érje el. Olyan ember, aki aranyat csinál mindenből, amihez hozzányúl.
Felelősségtudattal viseltetik az övéi, az üzleti partnerek és mindenki iránt, aki függ
tőle. Nehéz felbosszantani, de keményen lép fel azokkal szemben, akik igazságtalanul
vagy ellenségként bánnak vele. Értékel mindent, ami szép, előnyben részesíti az
impozáns szálláshelyeket és ha megengedheti magának, akkor mecénás és műgyűjtő.

Tehát van itt valaki, talán már ismerem is, aki egy stabil pont lehet? Valaki, aki Ő lehet? Valaki, akivel össze fog hozni a sors, valaki, akiben ott van a lelkem másik fele? 

A legszebb az egészben pedig az, hogy ismerek valakit, akire mindez ráillik.

 1.6.7 by Captain himself

Történetünk, a Papírhajó hős vezéréről, Captainről egy látszólag teljesen átlagos 17 éves srácról szól, akiről jól tudjuk hogy csak látszólag, valójában a legkevésbé sem átlagos. Ez a fiú ma délután a vidéki kisvárosban, ahol napjait tengeti elballagott a fényképészhez, bizton remélve hogy elő tud neki hívni pár képet amire szüksége van.

Belépve az üzletbe Captain azonban nem a megszokott arccal találkozott aki általában segíti őt képekkel kapcsolatos problémáinak megoldásában hanem annak fiatal és szexi modellkedő öccsével, aki mindeddig Captain plátói szerelmének volt tárgya. Abban azonban nem is reménykedhetett hősünk hogy felismeri, lévén tudja hogy nagyon más körökben mozognak. 

Pedig Captain a mai napra mély eszemcserét is akart volna tartani a boltosnénivel arról, hogy át tudná-e tenni azon képeket egy pendrive-ra amelyek nála vannak, ugyanis ő szokott Captainről időnként művészi képeket csinálni. A gyanútlan olvasó azt hihetné hogy hősünk, ez a kis aranyos fiú kihasználva az alkalmat elmagyarázza problémáját az újdonsült boltosbácsinak, ezzel is kontaktust létesítve.

Ehelyett fogta magát, röviden lerendezte mit akar és úgy kihúzott a boltból mintha kergetnék.

Most pedig ismétlődő "hülye-hülye-hülye" rigmusokat kantálva fejét a klaviatúrába veri, hogy no lám, itt volt az alkalom és olyan brilliánsan elszalasztotta, hogy azt tanítani lehetne.

Tény, hogy nem tudja biztosan, az említett szexi boltosbácsi- legyen a neve A- meleg-e, de mozdulataiból és hanglejtéséből ítélve lehet az. Captain így hazarohanva rögtön bevetődött laptopja elé, felnyomult az iwiwre hogy a közös ismerősöket meglesve talán reménysugárra lel egy meleg név kapcsán de nem, nincsen olyan közös ismerőse A-val aki meleg. Így hát marad a sopánkodás, a pasi- és következésképpen szeretethiány.

Pedig ki tudja, mennyi meleget ismer ez a szegény Captain, csak talán nem merik felvállalni. Talán ők is úgy gondolják 'Ah, ez a Captain-gyerek igazi fasza srác!' de nem, ebből nem lesz semmi- vagy legalábbis most még nincs- mivel nyílt beszéd meg nincsen. 

Pedig Captainben nincs (olyan sok) hiba, mosolyog ő mindenkire aki bejön neki (meg néha arra is aki nem, bár arra csak szánalomból), kap is olykor viszontmosolyt de azután nem mer lépni egyik fél sem így hát az egészből nem lesz semmi. 

"Csak tudnám, hol vannak a rendes meleg pasik!"- bosszankodik sokadjára Captain. "Azt mondják, aki igazán értelmes, rendes és helyes az nincs fenn a neten, nem jár meleg helyekre. De akkor hol van? Hogyan talál  magának pasit? És miért van az hogy mégis mindig van nekik valakijük, ha egyszer szinte nem is érintkeznek a meleg világgal?"- fűzi tovább kétségbeesetten a gondolatot. 

Majd fanyar képpel ránéz az órára- "Ó b*sszameg már ennyi az idő?"- feláll a laptopjától, majd az időt, a titkolózást, az apját és a hülye embereket elátkozva elindul megkeresni lázmérőjét, hátha akad egy indok amelyre hivatkozva lemondhata a ma esti apák-fiaik programot.

1.5.4 by Captain himself