-          Szia. – mondtam én is, majd határozatlanul néztem, ahogy leszáll a villamosról és kilép a ritmikusan szálló hó alá.

„A Baross tér következik” – hallotta Zsombor. Az ajtók záródtak, Kis Esti azonban nem távolodott: a villamost nézte, pontosabban valahol a villamos és a felhős ég között kalandozott a tekintete, meg- megízlelve Zsombor valójának határát, míg a villamos lassan előrelendült, és a kavargó hóban tovaindult a Főnix Rendjének főhadiszállása felé, ahová Zsombor már régóta el akart menni, de akkor mit sem törődött vele; kétségbeesetten szelte a testek ingázó boccia- játékát, kíméletlenül lökte félre mindegyik féleszűt, aki az útjába mert állni –

-          (levegő be) – Kiáltani akart, de nem tudta, mit: Ne menj el – de mégis hová, hiszen ő robogott a város szíve felé, Ne hagyj itt – de hogy maradhatna, mikor ő maga tart épp egy másik világ felé – Gyere vissza – de hova, mégis hova ezen a tömött nyomoron, ezen a billegő lélekvesztőn?

-          (levegő be) – (levegő ki)

[Zsombor közlekedési balesetben fogja életét veszteni.]

Mikor már a másik, az állomásra épp begördülő villamoson rezgett visszafelé, a Nyugati pályaudvar szürke árnyait az ablakon sejtve tükörmereven hadakozott – egy olyan háborút vívott, amit már a fegyverfogás gondolati síkon való megjelenésének pillanatában elvesztett, de Zsombor nem lenne igazán Zsombor, ha képes lenne a racionális felfedezéseket érzelmi alapokon nyugvó döntésekbe ágyazni.

Kis Esti a szemközti megállóban állt, pontosan ott, ahol az elrobogó villamos hagyta, érintetlenül, feketén világítva a szemet kínzó fehér förgetegben.

-          (levegő be) – „De inkább mégsem, átsétálok „- gondolta, majd bizonytalanul nagy léptekkel indult el Kis Esti felé.

-          Ömm… szia. – mondta végül Kis Esti elé állva bénán, mélán motyogva – majd Kis Esti merev tekintetét követve ő is az ég felé fordult.

Valahol, ahol pár perce a villamos állt, ahol Zsombor sziluettje halványlott a mesteri vízcseppeken át, az ég látképe borult rájuk, szürkén, egyhangúan, negatívan, lenézően, mintha valahol talán sajnálta volna a helyzet megmagyarázhatatlan abszurdumát, de a „ki-nem-fossa-le” közönyét ez sem, mint oly sok minden más, nem változtathatta meg.

-          Ömm… akkor, szia, gondolom…? – köszönt el Zsombor, de Kis Esti csak nézte, nézte az eget; megadóan, kitartóan, meghajlóan adózott a testtelen szürkeség látványának.

„Gusztustalan ez az idő…” – próbálta tévútra vezetni a gondolatait Zsombor, majd helyet adva egy babakocsit toló anyukának, elővette zsebéből a Rend főhadiszállására vezető térképet.

captain@paperboat.hu I 4.9.0 I image source: panoramio.com/photo/18483671

Régen nem láttam már. Noha akartam őt, vágytam a társaságára, valahogy sosem volt – mondhatnám, hogy alkalmas vagy megfelelő, de minek hazudnék – bennem elég erő ahhoz, hogy ismét magam mellé ültessem és megkérjem, meséljen nekem rólam, mondja el, ki vagyok és mit tervel velem az élet, palántázza vissza az életem gyökerét a realitás földjébe vagy egy léghajón át küldjön ismét a fellegekből épült várba.

Most mégis ott ült, nem tett semmit, csak ült mellettem. Jelen volt, magától értetődő bájjal és egyszerűséggel meredt ki a suhanó foltokra. Tükörképe a szemközti ablakon kísértett, még ha elfordultam, is őt láttam: ő nézett vissza rám a tovamosódó Pest fényeiből. Mozdulatlanul vett körül.

Nem bírtam tovább, futnom kellett, menekülnöm. Kiugrottam a villamosból, futottam, mint tolvaj az éjszakában, nem láttam és nem akartam tudni, merre, csak előre, csak messzire, csak gyorsan, és futottam; hinni akartam, hogy gyorsabb lehetek a saját képzeletemnél, hogy nem tud utolérni a gondolat visszhangja, hogy  magam lehetek és kitéphetek mindent és beledobhatom a Dunába, hagyni akartam elúszni, végre egyszer nem az élre állni, nem gondolkodni, nem érezni és nem cselekedni, szenvedő alanya akartam lenni a cselekménynek, mint Dorian Gray, hű akartam lenni önmagamhoz és bábbá akartam válni, bábu akarok lenni – vitte volna a kiáltást a hűvös budapesti szél, ha nem fagy belém a sóhaj attól, hogy hirtelen ott termett előttem, elemi nyugalommal állt az üres úton mint akkor egyszer, mikor a lámpa körül szaladgált és nem értette, hogyan tudok hajózni a hajnalon.

Láthatatlan volt, mint a bűntudat. Elindult felém, léptei nem vertek visszhangot a száraz kövön. Rám nézett, és megfogta a kezem.

’Mostantól én vezetlek.’ – mondta, és elindult velem.  Ha majd tudni fogom, merre tartunk, ígérem, beszámolok róla.

captain@paperboat.hu I 4.5.6. I

Ide kötöttem magamat, tudván, hogy nem lehetek itt örökké. Újraírtam magamat, kettéválasztottam a Dunio előtti és Duino utáni Kapitányt, majd magasztos elvekkel ismét összekötöttem a kettőt. De vigyáztam, nagyon vigyáztam, hogy a hidakon csak én tudjak tökéletes biztonságban átmenni. Vigyáztam erre a törékeny egyensúlyra. A világom rendjét a buborék és a külvilág közti ingatag hidak stabilitása jelentette. Mindeddig – ha nem is tökéletesen – de betöltötték szerepüket.

Azt hiszem, végzetesen széttördeltem magamat. Túl sok helyre, túl sokat akartam adni magamból. Nem arról van szó, hogy ne tudnám fenntartani- csak nehéz, pokolian nehéz. Az eddig elválasztott dimenziók egymásra omlanak, mint kártyavárak tömkelege, és én, az építő nem tudom, mihez kezdjek a különböző színű és alakú, formájú és funkciói lapokkal. Válasszam őket ismét külön? Építsem őket egybe? Az lenne a legnagyobb bravúr, de vajon képes vagyok rá? Nem is vagyok építész, én kapitány vagyok, a Kapitány, a szabad horizont szülötte, akit most önmaga lékelt meg.

4.1.1

captain@paperboat.hu

Sokáig néztem a távolba a piros lámpák utolsó pislantása után. Egyedül voltam a peron mellett, a linea gialla túlsó oldalán. Itt maradtam. Egyedül álltam, az utolsó piros villanásba kapaszkodtam és csak hagytam, hogy vigye a könnycseppeket az őrült Bora…

Ő most is úton van. Hazamegy. Én nem mehetek haza vele. Itthon vagyok. Itthonról hogy térhet haza az ember? Hogyan élhetném túl ép szívvel mindezt, ha a hajómat a bizonytalanság áramlatára kormányoztam, és másfél éve gyakorlatilag hozzá sem értem a kormánykerékhez?

Nem értem az életet. Magamat pedig meg sem próbálom megérteni.

Lassan sétálok ki a sötét monfalcone-i utcára, és gyújtok rá az egyik utolsó cigimre. Minden lépéssel távolabb kerülök tőle, aki Haza megy, oda, ahova nem mehetek vele, mert nekem is Itthon kell lennem…

A Bora leszárította a könnycseppeket az arcomról. Már csak száraz sejtcserepek emlékeznek meg róluk. Én pedig a mentoltól mámorosan, lassan, elkeseredve, egyedül hazajövök.

4.1.0

captain@paperboat.hu

Én pedig most, hogy elment, és az üzeneteimet olvasom, a boldogságtól sírok… csak meglátom a nevét, és máris feltódulnak az érzelmek, olvasom, és mosolygok, remegek; a végére érek, egy egyszerű, de őszinte, szívből jövő, mély vallomáshoz, és legurul egy könnycsepp…

Boldog vagyok, mert van nekem. Boldog vagyok, mert lehetek neki. Szeretem.

…és szombatig már csak párat kell aludni

4.0.8

captain@paperboat.hu

semmiség van. Nagy, üres, fehér semmiség. Arra tartunk. Arra halad ez a hajó is, hogy többé ne legyen fehér és üres.

remény van. És ígéret. Egy szebb, jobb, élhetőbb jövő ígérete.

igazság van. Mert már semmi sem számít. Mert már lehullottak az álarcok. Mert már teljesen magunk vagyunk.

kétségbe vagyok esve. Rám hullik egy nálam hatalmasabb, erősebb, ősibb erő.

közel vagyunk. Mert a lelkünk beszél helyettünk.

tudom csak igazán kifejezni, mennyire szeretlek.

4.0.3

captain@paperboat.hu

Tényleg ébren álmodunk.

4.0.1

captain@paperboat.hu