Posts Tagged ‘szeretet’

A kör vége

December 30, 2009 - 10:06 pm 7 Comments

Az elmúlt egy év olyan volt, mint egy maraton. Rohanás, szünet nélküli vágtatás a folyamatos javulásért, egy jobb, nyitottabb helyért, az ösztöndíjért, a nyelvvizsgákért, a jó eredményekért, a könyvpublikációért, a blog sikeréért. Úgy gondolom, hogy ebben a sokszor embertelen hajszában jól teljesítettem és sikerült elérnem a célokat, amiket kitűztem.

Visszanézve sokszor csak a kilométerköveket látom, amik mellett elrohantam, és bele sem gondolok, hogy mennyi mindent hagytam az út mellett: verejtékcseppeket a porban, ahonnan az erőmet gyűjtöttem. Futottam, mert lebegett előttem valami és elértem: itt vagyok, de miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide? Miért kerülhettem ide?

Idén nagykorú lettem, tehát hivatalosan felnőtt, és kirepültem. Igaz, hogy félig- meddig még itthon lakok, de az életem már máshol élem, és ami nagyon fontos: én egymagam küzdöttem ki magam Duinoba, és ez az, ami számít. A konzervatív háttérből kinőtt egy nyitott és liberális ember. Igen, liberális vagyok, pedig gyerekkoromban minden vasárnap a templomban kellett ülnöm, hittanra jártam és konfirmáltam, egyházi iskolába jártam és vele együtt persze templomba; olykor már- már rigolyásan konzervatív családom pedig szintén nem ebbe az irányba lökött (anyukámat leszámítva, persze).

Árral szemben úszva értem el mindent, amit elértem.

Azt mondták, járjak templomba és higgyek, de én nem mentem el és erősen megkérdőjeleztem az egyház hatalmát és létjogosultságát. Nem lettem konzervatív, hiszen liberális vagyok, és az alapvető értékeim sem úgy értem, ahogyan az egyház.

Azt mondták, higgyek a szeretetben úgy, hogy másokat gyűlölök. Én hittem a szeretetben és az egyenlőségben; az emberben hittem, és nem a nemzetiségben, bőrszínben, vallásban vagy szexualitásban.

Azt mondták, higgyek a nemzet erejében és feltámadásában. Én hittem benne, és keményen megkritizáltam a nemzet attitűdjét, viszonyulását a világhoz, az ország rendszerét és útját. Mert hiszek a nemzet erejében és feltámadásában.

Idén válaszúthoz értem. Egy alakulóban lévő jellemből egy még képlékenyebb szilárd halmaz lettem, aki mégis képes volt eldönteni, hogy merre akar menni. A saját erőmet választottam- azt az erőt, amit azok raktak össze nekem, akiket szeretek, és azok, akik mellett elmegyek a földi utamon. Legyen az az anyukám vagy a volt  barát, a régi óvodatárs vagy az új csoporttárs, mind- mind hozzám adtak egy kis részt, ami azóta is bennem él és fejlődik, és azzá tett, ami lettem, de még inkább azzá, ami majd leszek.

Mit érne az idén felmutatott eredményeim és sikereim díszes sora nélkülük? Elmondhatom, hogy egy hihetetlenül sikeres évet zárok most, de nem azért, mert 200-ból egy lettem, aki megnyert egy nemzetközi ösztöndíjat, vagy mert érettségiztem és felsőfokúztam. Azért volt kiemelkedően sikeres ez az évem, mert nem felejtettem el, hogy mi az igazán fontos az életben. Nem vakon rohantam a célom felé, hanem figyeltem a tájra, az apró csodákra. Figyeltem az engem körülvevő szeretetre, és mert figyeltem rá, részese lettem, és mert részese lettem, önmagamban is megtaláltam a békét.

Boldog vagyok, mert ilyen életem lehet. Köszönöm mindenkinek, akivel megoszthattam a 2009-es évet! Köszönöm, hogy velem együtt utaztatok a Papírhajó fedélzetén! Mindnyájatoknak boldogságban, szeretetben és sikerekben gazdag új évet kívánok!

kör

3.0.0 captain@paperboat.hu

Karácsony

December 24, 2009 - 2:16 am 4 Comments

Azt mondják, ezek a napok különlegesek. Ilyenkor senki sem rohan, senki sem aggódik; mindenki magára figyel, feltöltődik, a szeretteivel van, újraértékeli önmagát hogy újult erővel térhessen vissza a mindennapok szürke kihívásaiba.

A különleges napokhoz ajánlom ezt a számot. Hallgassátok, értsétek, és vigyétek magatokkal az üzenetét, hogy a Szeretet, a karácsony igazi lényege ne vesszen el a villogó műanyag Mikulások árnyékában.

Boldog karácsonyt a Papírhajó minden Olvasójának!

Michael Jackson: Heal the World

There’s A Place In
Your Heart
And I Know That It Is Love
And This Place Could
Be Much
Brighter Than Tomorrow
And If You Really Try
You’ll Find There’s No Need
To Cry
In This Place You’ll Feel
There’s No Hurt Or Sorrow

There Are Ways
To Get There
If You Care Enough
For The Living
Make A Little Space
Make A Better Place…

Heal The World
Make It A Better Place
For You And For Me
And The Entire Human Race
There Are People Dying
If You Care Enough
For The Living
Make A Better Place
For You And For Me

If You Want To Know Why
There’s A Love That
Cannot Lie
Love Is Strong
It Only Cares For
Joyful Giving
If We Try
We Shall See
In This Bliss
We Cannot Feel
Fear Or Dread
We Stop Existing And
Start Living

Then It Feels That Always
Love’s Enough For
Us Growing
So Make A Better World
Make A Better World…

Heal The World
Make It A Better Place
For You And For Me
And The Entire Human Race
There Are People Dying
If You Care Enough
For The Living
Make A Better Place
For You And For Me

And The Dream We Were
Conceived In
Will Reveal A Joyful Face
And The World We
Once Believed In
Will Shine Again In Grace
Then Why Do We Keep
Strangling Life
Wound This Earth
Crucify Its Soul
Though It’s Plain To See
This World Is Heavenly
Be God’s Glow

We Could Fly So High
Let Our Spirits Never Die
In My Heart
I Feel You Are All
My Brothers
Create A World With
No Fear
Together We’ll Cry
Happy Tears
See The Nations Turn
Their Swords
Into Plowshares

We Could Really Get There
If You Cared Enough
For The Living
Make A Little Space
To Make A Better Place…

Heal The World
Make It A Better Place
For You And For Me
And The Entire Human Race
There Are People Dying
If You Care Enough
For The Living
Make A Better Place
For You And For Me

Akkor is, ha nem

July 31, 2009 - 11:28 pm 7 Comments

Tökéletes. Ennyi, sem több, sem kevesebb: egyszerűen tökéletes.

De vajon meddig képes az ember tökéletesnek látni a másikat…? Meddig lehetséges figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, amit minden egyes alkalommal belém pumpál, mikor csak teheti? Meddig lehetséges, meddig tehetem még meg, hogy vaknak, süketnek és érzéketlennek tettetem magam, éppen annyira érzéketlennek, mint ő maga? Meddig hagyom még, hogy játsszon velem, mint egy marionettel…?

Vajon mikor érzem meg a fájdalmat? Vajon mikor eszmélek rá, hogy mindez csak egy játék, amelyben a végtagjaimat már régen átfúrták, és most egy kötélen rángatnak? A játéknak vége! Hányszor de hányszor hittük és mondtuk már, de mégis… még mindig, újra és újra futjuk a mi kis köreinket, és ha találkozunk, én engedelmesen lefekszem elé, hogy ő a lehető legfájdalmasabban rúghasson belém. Majd megyünk tovább, mintha semmi sem történt volna. Hiszen végülis mi történt…? Semmi érdekes, megint nem voltam elég erős, és ő sem. Senki sem képes visszafogni magát, senki sem tudja megtenni, amit a másik elvárna, mert senki sincs tisztában azzal, mi is az egyáltalán, amit a másik fél akar. Egyáltalán; akar itt még valaki valamit…?

És hiába tudom, hogy már ezerszer és milliószor lezártam, túlléptem rajta, nem érdekel, elfelejtettem, megbocsátottam vagy éppen ismét megharagudtam, valahol tudom és érzem, hogy ez nem érhet itt véget. Vagy csak én vagyok makacs? Lehetséges volna, hogy csak én nem vagyok képes elfogadni az Élet Tengerének törvényeit…?

És azt is hiába tudom, hogy új távlatok nyílnak meg számomra, valami visszahúz, valami nem enged, valami mindig itt marad velem belül, helyét keresve, megpihenve majd ismét megbolygatva. Hiába érzem, hogy ami jön, mindent, valóban mindent fenekestül fel fog forgatni, mindent meg fog változtatni, legbelül a kezemet nyújtanám vissza, és szemeimmel megkérdezném: Elkísérsz? Ha nem is mellettem, de jössz velem az úton? El tudsz viselni, hogy elviselhesselek? Tudsz átvállalni egy picit a terhemből, hogy cipeljem a világod? Beszüntetnéd a tüzet, hogy a hajóm közelebb kormányozhassam a tiédhez?

Vagy ez már így marad örökre? Ez lesz a mi furcsa végeztünk, két ember távol egymástól, testileg és lelkileg egyaránt; más világban, más emberek közt, de valahol talán ugyanazzal a szívvel? És vajon melyikünk fogja ismét hagyni, hogy a kicsinyesség erősebb legyen a szeretetnél?

Semmi sincs cél nélkül. Minden történés és cselekedet felett egy felsőbb hatalom áll. Mindennek oka van. Neked is, nekem is; kettőnknek együtt és külön, egymásért s egymás ellen, riválisként és szövetségesként egyaránt. Te temetsz, én emlékművet emelek, te támadsz, én pedig feláldozom magam. Nyílt színi csaták és a lélek mélyen zajló háborúk, ezek vagyunk. Akkor is, ha nem szeretlek, és te sem szeretsz engem.

béna_captain

2.4.9

Szeretlek…

July 26, 2009 - 9:26 pm 4 Comments

… Svityó, mert azt hiszed hogy nem, pedig de

… nemzetközi szervezet magyar ága, ami odaítélte nekem az ösztöndíjat

… emberek ebben a szervezetben, akik nagyon jófejek és jajjdehűűdeohhdeááááh:D

… Csillebérc és Balatonszepezd

… pálinka ^^

… olaszországi iskola

… nyár, még akkor is, ha az olvasóim 1/3-át elviszed és nem tudnak olvasni :D

… Titeket, akiket a barátaimnak hívok, és akikkel mi nem véletlenül találkoztunk, mert véletlen nincs :)

bloggervilág

… liberalizmus

… szerelem :) <3-jelet is tudok már, de az picsás :P

… J.K. Rowling és Janikovszky Éva

… élet, te keserédes tenger, te égetően perzselő homokos part, te didergetően magas hegycsúcs, te… te élet.

… hülye oldalam, már csak így az előzőből kiindulva :D egyébként miközben írtam, a fenti mondatot Hamlet- stílusban szónokoltam, csak hogy némi vizuális és audio- élményetek is legyen a bejegyzés kapcsán

… válogatott családom

… irigység, ha ellenem irányulsz, mert jó rajtad nevetni

… szerelem

… Captain, te bloggerek bloggere, te jóképűek jóképűje, te jóseggűek jóseggűje, te minden aktív nyunyócsődörök királya, te fantasztikus. te leírhatatlan, ah, Captain

… egoizmus. Ennyi. :D

Szép az élet ^^ Most mindent szeretek. Persze azért SVityót egy kicsit mindennél jobban, csak hogy elhiggye. :)

elore 2.4.6

Az apró csodák

January 18, 2009 - 1:11 am 12 Comments

Feküdni a harmatos fűben, bámulva a Holdat,

egyedül érezni a nyáresti alkonyat szelét amely az arcodba süvít,

tekinteteddel követni egy pillangót, kecses mozgásának minden apró összetevőjét csodálva,

elmélázni a vízgyűrűk eltűnése közben,

a szerelmed szemébe nézni,

érezni, hogy szeretnek,

átadni magad a létezés örömének, annak hogy egyszerűen élsz,

megvalósítani magad minden téren,

ráébredni, hogy jó vagy valamire,

sírni a semmin, mert jól esik,

szíved minden örömét beleadni egy mosolyba, nevetésbe, felszabadultan örülve végigtangózni a város főterén marhára nem érdekelve hogy hányan néznek hülyének,

felfedezni a rejtett kincseket,

átélni ismeretlenek jóindulatát,

hazamenekülni az eső elől,

nevetni amikor sírni kellene és sírni amikor nevetni,

egybe fonni különböző értékeket,

hallgatni a tücskök ciripelését,

a víz partján a barátaiddal végignézni a napfelkeltét,

újra elolvasni a régi naplód,

és főleg mindezeket felszabadultan, semmitől sem gátolva megélni-

ezek az élet igazi, apró csodái, ezektől lesz szebb az élet. 

1.5.0 by Captain himself

Ca arrive…

December 17, 2008 - 10:29 pm 13 Comments

A tenger csendes.

Nem morajlik, nem zúg. A Papírhajó egy viszonylag nyugodt tengerszakaszon szeli a habokat, nyugodtan, békésen. A kötelékeket, melyek a többi hajóhoz kötik, melyek kapitányai a Papírhajó Kapitányának szerettei lágyan lengeti a jóreménység szele, melytől minden hajós szerencsét vár. 

A tenger csendes. 

Nem zavarja semmi; sem a közelmúlt sem pedig a közeljövő nagy viharai, régóta nem volt semmi említésre méltó. Sem zátony, sem lék, semmi ami akadályozhatta volna a kis hajó útját az Élet tengerén.

A Kapitány, ha nem is mindig nyugodtan és bizakodóan de – látszólag- biztos kézzel irányítja a hajóját. A kötelékek erősek, amely pedig meglazult, próbálja ismét megkötni. Ha nem is sikerül, hát annyi baj legyen, legalább nem szakadt el. 

A tenger csendes, a nap süt, a hullámok lágyan verik a kis hajó oldalát; látszólag minden rendben, látszólag minden tökéletes és semmi de semmi baj nincs. A Papírhajó egy nyugodt tengerszakaszon evez ahol útjának folytonosságát nem szakítja meg semmi zavaró körülmény.

Látszólag. Valójában ugyanis vihar dúl.

Iszonyatos vihar, mely, mint az összes többi, nem a semmiből, egyik pillanatról a másikra jött. Nem egy futó nyári zápor amely csak átvonul és nem hagy maga után más emléket csak néhány tócsát, melyeknen víztükrében a kisgyermekek nézegetik furcsán visszatetsző arcképüket az eső utáni csendben.Ez más, igazi vihar. 

Olyan, amelynek kitörése előtt már hosszú idővel vannak jelei, melyeket akarutonkon kívül nem veszünk figyelembe, vagy ha fel is tűnik átsiklunk felette vagy lerendezzük pár szóval, mondattal, monzdulattal- általában legyintéssel hogy "áh, úgysem" vagy "jaj, dehogy" vagy "biztosa nem". És általában amilyen magabiztosan tagadjuk le, nos olyan biztos az, hogy nincs igazunk. 

A Kapitány szívében dúl ez a vihar. Az igazat megvallva nem is a szívében hanem egy különb helyen, amelyet úgy hívnak: lélek. A lélek- a Kapitányé legalábbis, ugyanis csak őt ismerem eléggé ahhoz hogy ilyen messzemenő konzekvenciát le tudjak vonni- egy furcsa valami- valami, mondom, meghatározni nehéz lenne- ami a szív és az ész között helyezkedik el, mondhatnánk, közvetítő közeg amely egybe gyúrja a szív érzéseit, az agy érveit és létrehoz valamit, valamit amit mi úgy hívunk: döntés de valójában ez nem más mint kompromisszum amelyet a saját belső bizonytalanságunk szült. Ha pedig itt dúl a vihar, az elég kellemetlen következményekkel jár, és ezek alól még a Kapitány sem kivétel, noha ő maga annak tartja magát sok minden alól. 

Még régebben történt ugyanis hogy a Kapitány, egy kevésbé nyugodt időszakban távcsövével a messzi vizeket kémlelte amikor meglátott egy új hajót. Csinos kis hajó, állapította meg. Kicsit élesebbre állítva a távcsövét azonban olyat látott, hogy az állát a fedélzet padlójáról kellett felszednie meglepetésében, ugyanis az említet új hajó kapitánya egy olyasvalaki, aki nem kis ideig vele együtt utazott a Papírhajón! 

Nos ez volt az a pillanat, amikor Kapitány már tudta, hogy valami lesz, de nem akart róla tudomást venni, vagy ha éppen vett is, hát elnapolta a bővenn átgondolást, mert volt gondja ezernyi másik. Egy köteléke éppen elszakadóban volt, és mindenképp meg akarta menteni- sajnos vagy nem sajnos de nem sikerült neki. Ez viszont az a pillanat volt amikor eljött az idő arra- lévén a rossz dolgok kicsit összesűrűsödtek- hogy kialakuljon a vihar, amely azóta is tombol, egyre hevesebben és ádázabbul.

Kapitány sokszor kémleli távcsövével a vizet. Nézi a többi kapitányt, a többi hajót, a távoli tájakat, kikötőket keres, tájolójával keresi a megfelelő utat, merre kormányozza szeretett kis hajóját. Az Élet vize azonban – lévén nem az a fajta víz amely csak úgy engedi a hajókat szabadon úszni- egyre közelebb sodorta egymáshoz a Papírhajót és az új hajót, élén a régi- új kapitánnyal.

Amikor Kapitány erre rájött, az volt az a pillanat amikor nagyon gondolkodóba esett. Mit tegyen? Megfogott egy kötelet de lerakta, mondván, nem, nem létesít köteléket. Felvette, lerakta, méregette, halasztgatta- ezt hívjuk úgy, hogy titkolózott önmaga előtt-, remek alkalmat nyújtva ezzel a lelkében dúló viharnak a minél szélesebb körű tombolásra és rombolásra.

És miközben Kapitány tanácstalankodott addig az áramlatok mind közelebb sodorták egymáshoz a két hajót az Élet tengerén. Kapitány pedig most sem tesz semmit csak ül a kormány mögött, nézi a bágyadt sugarakat és egy régi több mint fél évvel ezelőtti viharra gondol, melyre azt mondta: "Veszélyes". Az a vihar- bár nem volt elég erős a hajó elsüllyesztéséhez- nagyon megviselte. Szegény Kapitány…! Talán nem is tudja, hogy mennyivel nagyobb vihart táplál önmagában, a lelkében.

A viharokkal le kell számolni. És a Kapitány ezt tudja. Ha nem is tud mindent, ezt az egyet minden bizonnyal megtanulta tizenhét és fél év hol gyötrő hol felemelő tengeri út után. S mint tanulékony kapitány, már nála van a kötél mert tudja, mit akar. Mindemellett a vihar még nem csendesül. Ahhoz több kell. Hogy elmúljon, előbb cselekedni kell és a Kapitány azt is tudja, hogy mit. Tudja, mit fog tenni. Kiáll a hajókorláthoz- ugyanúgy, ahogy egykor, mikor a távolt kémlelve figyelmes lett az új hajóra- és eldobja a kötelet a másik hajó felé. Feladja hiúságát és büszkeségét behódol nagy félelme, a megalázás előtt abban a reményben hogy elkerülheti és ezáltal győzelmet arathat felette.

1.3.7 by Captain himself

 

A név kötelez

November 8, 2008 - 4:24 pm 8 Comments

Azt mondják, a név kötelez. És valóban, akár már az utcai árustól megvásárolt kis tollon lévő feliratból megtudhatjuk, mit is jelent a nevünk ergo mire kötelez. S ennek rendje és módja szerint én tényleg "fejedelemnek, uralkodónak" érzem magam (ezt jelenti a török-magyar eredetű nevem). A név azonban mégis egy olyan dolog, amit nem Te választasz hanem úgy kapod. Adják.

Azért, hogy legyél hozzá hűséges, kövesd azt, amit megfogalmaz, teljesítsd a feladatot, amit ad. Hogy megfejtsd szimbolikájának jelentését mely elindít azon az úton, amelyen tovább kell haladnod, menned. Ez az a név, ami felvértez a harcra, amit meg kell vívnod, melyben győzöl vagy elbuksz- lényegtelen, ha kitartasz az mellett, ami vagy, ami a lényeged.

A név azonban csak egy dolog. Nem mi választottuk, de adatott nekünk: olyan, amelyet nem kértünk de kaptuk hogy felnőjünk hozzá. És akár tetszik akár nem, mindig elkísér és áldott-átkozott ómenként végig velünk lesz hosszú utunk során, melyet meg kell tennünk. Van, hogy véget ér azelőtt, hogy elmondhatnánk: igen, méltó lettem a nevem viselésére. Megszakad az út minden ok nélkül.

A név valahol a tudatod alatt, akár akarod akár nem de alakít, formál. Tetszik vagy nem, de ez is azon kevés dolgok egyike melyek ellen nem tudsz tenni. Nagyban részt vesz jellemed kialakulásában, többek közt ez adja a lényeged.

Azt a jelleget, lényeget amely sokszor nem látszik mert az emberek elhamarkodottan, felszínesen ítélnek és nem néznek a színfalak mögé, nem érdekli őket hogy a hajó rakterében mi van, ha nem tetszik nekik az, amit a fedélzeten vagy az, akit a kormány mögött találnak. 

"…köztünk minden ember más, különös és sokfajta szokás…"- énekli Kulka János és igen; mindenkiben van jó és rossz, "…a világot nem lehet felosztani jókra és halálfalókra"- írja Rowling.

Mert vajon minden lelkész tökéletes és feddhetetlen csak azért, mert lelkész és hivatásánál fogva Isten földi prófétája?

Vajon minden vezető felelős-e a rábízottakért, csak azért mert irányítja őket?

Vajon minden döntés jó-e csak azért, mert olyanok hozták akiket méltónak gondolnak rá?

Nem.

A lelkész is elköveti ugyanazt a bűnt mint minden más ember, csak ezeket a bűnöket eltakarja a reverenda.

A vezetők visszaélnek a helyzetükkel, melyet elfed a hatalom.

A döntések pedig visszásan sülhetnek el mert valahol mélyen mindig ott van a személyi érdek bennük…

Nem lehet azonban kollektívan elítélni mindenkit csak azért, mert egy adott csoport tagja- pláne nekünk nem. És észre kell vennünk, hogy ha a legjobb, legszentebb dolgoknak is megvan a sötét oldala, akkor a legrosszabbnak tartott dolgok is hordoznak magukban valami szépet és jót, olyat, amit esetleg még ők maguk sem látnak.

Ki tudja hogy az ádáz, mindenkin áthajtó, gátlástalan ember nem rendelkezik-e olyan tulajdonságokkal, melyek a hősöknek adatottak?

Vajon elítélhetünk-e valakit azért, mert rossz útra tért úgy, hogy nem tudjuk pontosan az okát annak, miért jár ezen az úton? Mert "…van úgy, hogy a jó cél érdekében kényszerű kalózkodáson át vezet az út és így végső soron a kalóz is jó tettet hajt végre"- hallhatjuk az egyik kedvenc filmemben, a Karib tenger kalózaiban.

Nem ítélhetjük el. Kötelezi a neve. Kötelezi a jelleme. Kötelezi mindaz, amelyet egy felsőbb gondolatra el kell érnie, és amit el is fog érni és mire ott van, megtalálja, megcsinálja, addigra megérti, miért volt szükség mindenre amit útközben talált, átélt. Mire véget ér ez a hosszú utazás, még akkor is, ha pokolian nehéznek és keservesnek éreztük is; meg fogjuk érteni, hogy volt értelme. Akkor, amikor már minden szálat, mozzanatot kristálytisztán látunk és átlátunk. De addig még nagyon sok van hátra.

1.2.2 by Captain himself

Illusion, confusion and confession

April 19, 2008 - 11:12 pm 1 Comment

Pár perce olvastam a solinthar.freeblog.hu cím alatt futó rendkívül jó blogot, és ott találtam rá erre a mondatra: "A becsületemre és az őszinteségemre büszke vagyok, és mások is erről
ismernek a legjobban. Furcsán hangzik, mi? Igen, kínosan őszinte
vagyok, kivéve a melegség kérdését. Ez az egyetlen, amiben hazudok, mert hazudnom kell."

Erre alapoznám a mai bejegyzést- ó, és még egy kis apróság is van itt: mint ez ismeretes, egyházi iskolában tengetem unalmasnak nem nevezhető hétköznapjaim. Pár hete írtam Nektek, hogy a kezembe akadt egy újság- ethos névre hallgat- amely az egyház kiadása. S ebben az újságban volt az a cikk is, melyben ez a fenomenális mondat vagyon: "A homoszexualitás a halál- én az életet választom."

Nem tudom, mily ichlet sugallta, de eltettem az újságot, és a napokban ismét a kezembe akadt, átvizsgáltam hát tüzetesebben. S mit ad Isten, a könyajánlónál rá is találtam a következő címre: A szeretet illúziója. Felkeltette az érdeklősésem, elolvastam a hozzá tartozó leírást: "Könyv a homoszexualitásról, kiváltó okok, gyógymódok és terápiák. 88 oldal, 850 Ft." A szerző nevét lespórolták. Bár őszintén, azt a címeres ökröt, aki erről képes könyvet írni, én sem reklámoznám.

A fent említett blogot vezető jóember gondolata nagyon beindított! Igen, én is mindig büszke voltam az őszinteségemre. Sokszor olyankor is az vagyok, amikor nem kéne. Vannak, akik megfednek ezért, mert szerintük jobb, ha csendben maradok, és arra várok, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat, akkor kimondom a megfelelő szót, és nyert ügyem van! Hát nem, ez nem így van, kedves majdnemmindenki! Én ilyen ember vagyok- ami a szívemen, az előbb-utóbb a számon is. Amit érzek, gondolok, azt ki is mutatom, az érzelmeim nem tartom meg magamnak, életem minden mozzanatát próbálom megosztani Valakivel. Nem szokásom hazudni.

Azonban a melegség, ahogy ezt találóan megfogalmazták, valóban más kérdés. Ebben sok mindenkinek hazudnia kell. Kell, mert az emberek zöme nem elég felnőtt, és olyan megátalkodottan szűklátókörű, hogy az már-már fokozhatatlan. Beskatulyázzák a melegeket, és kész. Részükről a melegség lerendezve, mocskos buzik, fuj.

Hazudnom kell. Kell, mert rá vagyok kényszerülve, muszáj, ha nem akarok gyakorlatilag öngyilkos lenni. Mert jelen helyzetemben a nyilvános coming-out felérne azzal! 

Tehát illúzió. A jó öreg egyház-pajtásban valahogy sosem tudok csalódni, mindig csak azt kapom tőle, amire számítok. A szokásos földhöz ragadtság, álszentség és elutasítás. Ne értsétek félre, nekem oly mindegy, mit mond az egyház (egyház, értsd: az a pár vén szattyán vezető). De arra azonban mindig jó, hogy éreztesse velem: bárányok vagyunk itt a farkasok közt. Magányos bárányok a vad és könyörtelen, szürke világ gonosz farkasai közt.  

Az illúzióknak van egy sajátosságuk, mégpedig az, hogy el lehet őket tüntetni. Nem kell hozzá más, csak szilárd akarat. S még az sem kell, hogy ez a sajátod legyen! Elég egy barát, abból az igazi fajtából, aki melleted van, és ha kell, visszarángat a földre. Még beléd is rúg egyet, hogy ébredj már fel.

Szerintem volt előttünk is rengeteg meleg, és rengeteg jó barát. Volt coming-out, és volt kétségbeesés. Volt illúzió is, és földrerángatás. Csakhogy a mi jó öreg egyházunk ebben téved: a szeretet illúziója nem az, ha abba vagy szerelmes, akibe szerelmes vagy, hanem ha nem szereted úgy azt, akit szeretsz, amilyen ő. Így hát illúzióban azok vannak, akik azt hiszik, a melegség betegség, és gyógyítani lehet, ki lehet nőni. Nem, nem lehet gyógyítani, mivel nem betegség.  Nem, kinőni sem lehet, mert nem múló elmebaj, vagy kamaszkori lázadás. Ez nem választás, hanem… adottság? Nem, az sem. Ez egyes embereknél a természetes. És ez nem illúzió!

Ez hát a valóság, de nekünk hazudnunk kell. Igen, kell, mert sajnos az ateista is simán egyetért az egyházzal ezen a téren. Mert az, hogy nem hisz a Teremtőben, még nem akadályozza meg abban, hogy kínosan szűk legyen a látóköre. És valahol azért is hazudnunk kell, mert magunk is illúzióban élünk. Igen, abban. Mert félünk attól, mi lenne, ha barátaink elhagynának, mert melegek vagyunk. Mi lenne- legalább megszabadulunk tőlük, mert ha elhagynak, hát sosem voltak barátok.

"A szeretet, ha elmúlt, sosem volt igazi."- modja a bölcs, és egyet is értek vele. Ebben a helyzetben igen.

S ha már minden illúziót eloszlattunk, akkor fel fog virradni az a nap is, amikor már nem kell hazudnunk.