Papírhajó

Sosem voltam különösebben oda az egyházért, de a mostani húzásuk után azt is komolyan fontolóra vettem, hogy ha egyszer valaha lesz gyerekem, egyáltalán megkereszteljem-e.

Történt ugyanis, hogy nekem szombaton szakkolis előadásra kell mennem, amit Matinnal megspékelünk egy kellemes kis szombat esti bulizással, mindkettőnk legnagyobb örömére Alteregoban. Mint ahogy az ilyenkor szokott lenni, anyukám be is írta az ellenőrzőmbe hogy csütörtök délután hazamegyek, ezért pénteken nem tudok ott lenni a suliban (ugyanis régebben pénteken már Budapesten voltam, most csak szombaton reggel megyünk de amúgy is van 210 oldalnyi tanulnivalóm szintén a szakkoli jóvoltából, szóval így sem fogok unatkozni). Ez eddig nem is jelentett különösebb problémát mert mindenki fel tudta fogni, hogy nekem ez ugyanúgy kötelességem mint a suli, a különbség csak annyi hogy ez kéthavonta van egyszer, és máshogy nem igazán tudnám megoldani (vagy legalábbis nem kötöm az orrukra). Új osztályfőnököm azonban akadékoskodni kezdett és felrúgva az év eleji megállapodásunkat az ilyen napok igazolásáról, kijelentette hogy már régen túlléptem a keretet és mit képzelek magamról. Végül elengedett nagy kegyesen az a karótnyelt k*rva merev idióta, bár húzta a száját. Már csak a koleszos procedúra volt hátra, de gondoltam, ha az iskola elengedett, azok már nem  nagyon tudnak mit akadékoskodni (én naiv). Osztályfőnököm ugyanis odaszólt a kolesz igazgatójának hogy nem engedett el, akármit is mondok (holott elengedett…).

Na, itt indult be igazán az események sora, ugyanis volt egy félórás beszélgetésem igazgatónővel, ami végülis normális volt mert vele lehet normálisan beszélni ha az ember úgy áll hozzá, és elmagyaráztam neki hogy nem értem mire megy ki ez az egész, hogy vannak szabályok amiket be kell tartani de szerintem inkább azokkal kezdjenek el keménykedni akik inkább vállalják az igazolatlant vagy szereznek nyilvánvalóan mondvacsinált betegséggel kapott orvosi igazolást mint velem, aki becsületesen elmondja nekik hová menne, mit csinálna. Hozzátettem, hogy igazán nem lehet panaszuk az iskolai és azon kívüli teljesítményemre sem, nem hiányzom sokat (egész évben 45 óra), és kértem hogy ugyan magyarázza már el miért nem akarnak most engedni, amikor egészen eddig semmi gáz nem volt ebből.

A vége az lett hogy igazgatónő is belátta hogy osztályfőnököm kissé abnormális, így mehetek. De azért biztos ami tuti, felhívta apám, akinek elfelejtettem beszámolni a kis pesti kalandomról, valamint arról hogy én igazából csak vasárnap jönnék  haza (igazgatónő előtt elszóltam magam, de sikerült kimagyarázni, de sajnos nem felejtette el ezt a részletet jóapámmal közölni). Apám meg felhívta anyukám, annak reményében hogy most jól kiosztja hogy már megint milyen szabados elvek alapján vagyok nevelve és milyen liberális nézeteket vallok (egyébként sosem késlekedik mindezt hangoztatni miután csak úgy mellesleg  közöltem vele hogy ha a Jobbik a Parlamentbe be, én az országból ki, és ne propagandálja nekem itt őket). Szóval a vége: rohadt nagy kavarás, veszekedés, és végülis kicsikart elengedés, de ez nevetséges. Nem látom be, mi a bajuk, ugyanis normális magyarázatot erre a kérdésre nem kaptam. Az meg, hogy mennyi szülői igazolásom van meg nincs, teljesen rendben is volt egészen addig, amíg az ofő ki nem találta hogy ja, akkor ő most a szakkoli miatti elutazásokat is beleszámolja, így lépi túl eggyel a megengedett keretet.

A történethez egyébként hozzátartozik, hogy azokkal meg egyáltalán nem akadékoskodik drága osztályfőnököm, akik késve hoznak igazolást vagy már régen túl vannak a kereten, sőt kedvencének ő maga igazol. Persze, tudom hogy mindez azért van mert nagyon oda akarnak figyelni rám, mert azért mégis a nagyapám unokája vagyok, de ahogy ezt már mondtam nekik is, ez szerintem engem semmire nem jogosít, mind negatív, mind pozitív értelemben ugyanolyan elbánásban szeretnék részesülni, mint a többiek.

Ez volt a bolondok napja. De fel a fejjel: szombaton Alter!! De ha gyerekem lesz, annyit azért mindenképp megtiltok neki, hogy bármit, aminek a legkisebb köze is van a református egyházhoz, 100 méternél jobban megközelítsen. A saját érdekében, persze. Mint ahogy mindez- osztályfőnököm idézve- csak az én érdekemben történt. Ámen.

VÁLTOZÁS!

A blognak új e-mail címe van: captain@paperboat.hu! Mostantól ide várom a leveleitek, illetve a rajzversenyre készült műveiteket.

1.8.8

Szia Zsombor!

Nem beszéltünk egy ideje, de remélem a blogom azért még olvasod Ha igen, akkor leírok ide neked pár dolgot, ami fontos lehet.

Először is azt, hogy nagyon jó hogy túl vagy Barnán, ő is rajtad. Tényleg. 

Másodszor azt, hogy te meg vagy hülyülve? Angol emelt szintű érettségi? Minek? Ősszel letetted a közepet ember! Nemsokára lesz felsőfokod! Bár… végülis gyorsan átszámolgattam a pontokat így is meg úgy is, veszteni ezen semmit nem vesztes max nyersz- igazad van, csináld Aztán ha rosszabbul sikerül mint a közép, érvényesíted azt. Ennyi.

Harmadszor pedig vigyázz, mert influenza van. Én el is kaptam, vagy nem tudom mi ez, de nem jó az biztos. Folyik az orrom, lázam van. Véletlen összeesés vajon ez azzal hogy a héten ismét eljárok úszni, vagy kapcsolat van a kettő között?

Ja és képzeld, a bunkó uszodaportás a suliban nem engedett le péntek reggel mert azt mondta hogy minden pálya foglalt holott ki volt írva hogy három szabad van… anyját. Frankó hogy mindeni használhatja azt a szaros medencét csak mi nem.

Említetted a srácot aki hajt rád. Azok alapján amit írtál róla, hát nem is tudom, ejtsd. Nem éri meg, meg különben is, kivitelezhető ez? Kell ez neked? Nagyon fontos hogy tudd mi az amire szükséged van. Ha nem ő az, akkor úgyis érzed. Én is éreztem mindkétszer, te is érezted Barnánál. 

Továbbá ne hidd azt, hogy csúnya vagy. Zsombi, te eszméletlenül szép pasi vagy! Ha nem lennénk barátok időtlen idők óta, rád hajtanék De tudod hogy nem fogok. Nameg két aktív mit kezdjen egymással? 

Bár ez is érdekes kérdés mert ha két ember igazán szereti egymást, ez akadály lehet köztük? Vagy mi kell ehhez? Önfeláldozás? Minek hívják ezt? Minek hívják azt amikor megteszel valamit más kedvéért amit önszántadból, magadtól csak úgy nem tennél? Tipp, de ez azzal jár hogy szereted? Vagy azért szeretsz valakit mert azt teheted vele amit szeretsz? Áh, már megint filozofálgatok… állíts ám le. Arra ott a Papírhajó. De ezt is ott írom, ráadásul nyilvános levél, de tudom ez néha már téged is fáraszt.

A héten egyébként elgondolkodtam azon hogy… tudod, mostanában előjön a múlt. De már nem úgy mint egykor. Alattomosan kúszik vissza, és nem a vágy hanem a hibák tudata.

Bevillannak pillanatok amikor tudom, hibáztam; máshogy döntöttem mint ahogy kellett volna. Például amikor nem maradtam még egy órát pénteken hanem mentem haza, amikor mondtam valamit pedig nem kellett volna, amikor ellenálltam pedig okosabb lett volna ha hagyom és fordítva… 

Rájövök, mennyit hibáztam a múltban. Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy ezek a dolgok nem számítanak hibának. Akkor, ott, abban a helyzetben, azzal a tudással, azzal a hozzáállással ezek tűntek a jó megoldásnak; nem maradni, elmondani, elmenni, nem visszamenni, nem elhagyni… és végülis, ezek a döntések vezették az életem ide. Ahol most nem annyira jó mint amennyire lehetne, de ki tudja, mire lesz még jó mindez. Sok idő mire kiderül. Vagy mégsem. Nem tudom.  

Szóval ha ugyanezt érzed Barnával kapcsolatban, csak hagyd az érzéseket elmenni. Ne kapaszkodj beléjük, ne rágódj rajtuk. Ami volt, elmúlt. 

Remélem nemsokára újra találkozunk Szeretném látni megint azt a hülye fejed

Puszi,

Captain

1.6.2 by Captain himself

Habár közvetlen senki nem kért meg rá Magnifique nyitva hagyta a bejegyzése végén a lehetőségek kosarát így, mivel már epedezve vártam egy felkérésre ezt a sors kezének közbenjárásaként fogtam fel és ki vagyok én hogy ellenálljak neki? Íme tehát hét dolog, amit eddig nem tudtál rólam, vagy nem emlékszem hogy leírtam már valaha.

1) Nincsen mandulám. Sem orr- sem… nos, sima mandulám Az elsőt hároméves koromban vették ki mivel állandóan begyulladt ezért több baj volt vele mint amennyi haszna volt. A dolog nagyon viccesen alakult (főleg én röhögtem rajta, gondolhatjátok…) mivel a szemét visszanőtt, ezzel párhuzamosan az orrmanduláim oly mértékű növekedésnek indultak hogy már-már hallószerveim épségét veszélyeztették (vagyis gyakorlatilag kilökték volna őket). Ez persze bedurrantotta a váladéktermelést és egy cuki kis arcüreggyulladással párosult. Végül az utolsó műtétemre a hetedik születésnapomon, 1998. június 24-én került sor, azóta nincsen semmi baj a manduláimmal, lévén már nincs semmilyen. Ezek után képzelhetitek amikor színlelt betegként lemegyek a koleszos orvoshoz mert haza akarok jönni és benyögi hogy mandulagyulladás… hát nem kicsit röhögtem ki szegényt.

2) Unokatesóm és köztem egészen pontosan egy év és egy nap van (1991.06.24-1992.06.25) együtt nőttünk fel ráadásul egymás szomszédságában. Gyakran voltunk lepasszolva a nagyszüleinkhez ahol mindig valami olyat csináltunk amit nem szabadott. Például kitaláltuk hogy milyen vicces lenne ha az ugrálókötelet átfűznénk a csilláron és felmásznánk a plafonra, melynek vége persze az lett hogy a csillárt sikerült leszedni a helyéről és eltört, vagy amikor az ezüst-evőkészlet legértékesebb darabjaival vakartuk le a barackfák kérgét vagy amikor poénból beütöttünk egészen pontosan 1.254.754 forintot a pénztárgépbe mely csak a pénzügyőröknek tűnt fel és a nagyapánk kőkeményen megadóztatták utána (ez volt talán a "legjobb" dobásunk). Emlékezetes marad azonban az is amikor unokatesóm megállította a Metro mozgólépcsőjét mert megnyomta a piros gombot (na és ugyan ki beszélte rá??).

3) Sokáig szemüveges voltam. Az első szemüvegem ellen tíz körömmel tiltakoztam (hisztis tudtam ám lenni ha akartam) és anyukámnak csak úgy sikerült rászoktatnia hogy megvárta amíg elmélyülök a játékban aztán rámcsempészte mert nem vettem észre. Durva… aztán sokáig volt szemüvegem (3-kb. 12 éves koromig). Nem azért kellett mert nem láttam hanem mert kancsal voltam.

4) Kicsi koromban a kedvenc mesém a Hófehérke volt és (galád módon kihasználva helyzetem hogy nagyszüleim nem voltak képesek semmit sem megtagadni tőlem) megkaptam a hét törpe műanyagváltozatát de Hófehérke csak Barbie-ban volt ezért ezt még az oly engedékeny nagymamám sem vette meg nekem sajnos. A dolog lényege az, hogy néztem a mesét és közben párhuzamosan játszottam a cselekményt a törpékkel, Hófehérkét pedig egy kicsi sötétzöld felhőmintás labda helyettesítette (aki a mai napig megvan . Voltak azonban részek (pl. amikor a banyát üldözik a törpék) amiktől nagyon féltem ezért amikor már tudtam hogy ez fog jönni először gondosan bepakoltam a törpéket a fotel mögé majd végül én is odabújtam, így vészeltük át egyészen a banya haláláig. Utána kipakoltam őket én meg sírtam mert Hófehérke meghalt, de aztán jött a herceg akit pedig az azóta is kedvenc plüsskutyám, Pluto alakított (Plutot a harmadik születésnapomra kaptam). 

5) A legtöbb ember két kézzel fúj orrot de én csak az egyik kezem használom ehhez a művelethez és nem egyszerre fújok hanem külön- külön a két orrlyukamból. Ezt a fogást még a doktor néni mutatta az arcüreggyulladásom idején mert így könnyebben el lehetett távolítani az oda nem illő váladékot. Ez olyan mélyen beidegződött hogy akármennyire is próbálom, nem tudom máshogy csinálni. De nem is kell

6) Amikor kicsi voltam nagyon sokszor kértek fel unokatesómmal hogy alkossunk koszorúspárt esküvőkön ill. lagzikon, és mi ezt már nagyon untuk. Gondoltuk hát egyszer hogy mennyire jó lenne ha a buli elején lelépnénk, elbújtunk hát a ruhatárba. Na jó, az igazat megvallva nem is annyira az elején volt ez hanem már a közepe felé mert már épp hozták a levest, de mi nem ettünk belőle mert nagyon jól elbulizgattunk a ruhák között egészen addig, amíg be nem rontott anyukám és ki nem cibált olyan idegesen ahogyan még nem láttam. Kiderült ugyanis, hogy- bármily meglepő- feltűnt nekik és keresztszüleimnek hogy eltűntünk, ezért elkezdtek keresni minket és már a rendőröket is hívták. Végül oda kellett állnunk a rend őrei elé hogy bocsánat amiért feleslegesen ki kellett jönniük miattunk és soha többet nem tűnünk el. 

7) Hetedikes voltam (13 éves) amikor nagypapám pálinkája elnyerte az ország egyik legrangosabb díját. Osztálykirándulás előtt pár nagymenő arc megkeresett hogy ők vennének egyet az éjszakára mert kíváncsiak, milyen. Én kérésüknek megfelelően csórtam egyet, és elvittem nekik, ezzel teljesítve a részem nem maradt már mint várni a pénzt amit majd összedobnak. Az lett a vége hogy a fél literes akácmézes barack kb. negyede sem fogyott el amitől totálra beálltak (kis töketlenek…) és persze lebuktak, a cimkéről pedig nem volt nehéz rájönni hogy ki volt a szállító. Állati nagy balhé lett és én azt hittem itt a végem, anyukámnak alig mertem elmondani (de jól fogadta végül, annyi büntetést kaptam hogy egy hétig nem netezhettem). A nehéz része a papámnak való bevallás volt, bár ő meg csak egy jót röhögött rajta. Végül a történet a ballagási beszédek sorába is bekerült, az egyik megrendelő örökítette meg aki az egyetlen volt aki fizetett és vele azóta is jóban vagyok. Látnotok kellett volna papám arcát, olyan büszkén nézett az ő legidősebb unokájára mint még soha

Szóval ennyi lenne. Kicsit igazságtalannak tartanám ha most továbbadnám akárkinek is mivel én sem direktben kaptam szóval én is azt mondom, aki akarja, írja meg és hivatkozzon rám

1.3.9 by Captain himself

Most biggyesztettem be a kis angolból fordított versikét (én fordítottam! ),beteg az egész család, csak én nem. Itt fekszik a nappaliban mindenki, a monitor meg persze pont feléjük néz. Ez alapból nem baj, hisz anyum tudja, de tesóm orrára még nem kötném a dolgot, pár nem hülye ő, csak még nem fogná fel szerintem. Szóval, csak óvatosan

Ma keresztül- kasul elolvasgattam pár blogot. Meg előjöttek régi emlékek is. Mármint olyanok, melyek nem velem történtek meg, hanem hallottam innen- onnan (barátomtól, ismerőstől, baráttól) és az agyam elkezdett pörögni… csak pörgött és pörgött ezen a problémán, a felmosástól az üvegfestésen át a macska szemének kamillázásáig.

Ugyanis amikor egyszer- egyszer egy új ismerettséget kötöttem, mindenki mondta, milyen szerencsés vagyok anyukámmal, hogy ilyen könnyedén veszi, elfogadja, sőt, asszisztál hozzá, enged a barátomhoz, kikérőt ír, miegymás.

Ahogyan elmondtam neki, az sem volt semmi. Jóemlékezetű első barátom idején történt a dolog (említettem már őt, …….. …. néven fut errefelé), ő ugyanis már túlesett a nagy anyai coming-outon, és szerinte "ez alap". Ennek fejtegetésébe most hadd ne kezdjek bele, hogy mi az alap meg mi nem. Nem véletlen van annyi olyan meleg amilyen (nem negatívan értem! Egyszerű tényközlés. Senki ne vegye magára!).

Egy vasárnap este, ahogy indultam vissza középiskolai tanulmányaim folytatása alatt kijelölt tartózkodási helyemre (kolesz…), hagytam neki egy levelet, melyben minden részletesen leírtam. Gondoltam, itt lesz neki egy hét, hogy eméssze a dolgot. Meg is találta a levelet, meg is emésztette, és pénteken ugyanolyan széles mosollyal fogadott a buszmegállóban, mint mindig. Aztán persze beszéltünk a dologról… elmondta, hogy igen, ő már tulajdonképpen sejtette, mert (hogy is mondta…?) "látott már jeleket". Hála Istennek nagyon jól ismerjük egymást, szóval ezért is alakulhatott ez így. Igazán megértő volt, totál. Nem zárkózott el, kíváncsi volt, és azóta még inkább beavatom a dolgaimba- hiszen ez nálam így alap. Hogy nem hazudozok összevissza, hanem nyíltan és egyenesen, őszintén elmondom mit érzek, mi van. Mit akarok, mit szeretnék.

A barátom, amikor megismerkedtünk, elmesélte, mi történt előző pasijával. Mármint velük, úgy a kapcsolatukkal kollektíve. A (nevezzük csak így) anyja éppen akkor tudta meg, hogy fiacskája meleg. Hihetetlen balhét csapott, tragédiának, betegségnek fogta fel, egy perverziónak, barátomat pedig a megrontójának. Mint azóta kiderült, A-t sem kell félteni, de erről most nem írnék:D Ezt nem a személyeskedés helyének szántam, és nem is lesz az

Barátom eddig nem merte elmondani. S rajta kívül még nagyon sok ismerősöm nem meri, titkolja, hazudik. Mondják, hogy azért, mert félnek a reakciótól. Félnek a kitagadástól, a patáliától, attól, mivé válna a kényelmet és biztonságot nyújtó családi fészek.

Mert mivé válna? Ez csak a benne élőktől függ, illetve attól, aki megtudja. Esetünkben ez a szülő, vegyük először az anyákat (az apával majd külön foglalkozunk .

Mi van, ha az anya kiakad, nem fogadja el, "perveziója" megtagadására szólítja fel fiát, vagy akár lányát (mert leszbikusok is vannak, mindig is voltak, elég csak Szaphót olvasni)? Mi van akkor?

Akkor ez a gyerek peches, de nagyon. Ugyanis szülője abból a rétegből való, aki rohadtul irtózik az egésztől, tudomást sem akar venni róla, leírja hogy rossz, és innentől kezdve el van intézve. Rossz és kész, aki mást mond, az menjen a… na oda.

Namost. Ha egy pár gyermekvállalásra adja a fejét, az a hetero házasság egyik alapvető eleme szerintem. A szülő és a gyermek közötti kapcsolat lényege az, hogy a szülők támogassák gyermekük, segítsenek neki olyan felnőtté érni, hogy élete értelemmel legyen megtöltve, és tudja majd őket viszont segíteni, ha öregségükre már gondoskodásra szorulnak.

Milyen szülő az, aki ilyenkor önmaga megtagadására kéri, utasítja gyerekét?

Milyen szülő az, aki azzal fenyegeti meg gyerekét, hogy amennyiben nem változik meg, akkor ne számítson rá, takarodjon otthonról?

Persze, van rá példa, hogy az ember viszolyog a melegektől, míg egy hozzá nagyon közel álló ember be nem vallja neki: meleg. Onnantól kezdve megnyílik a téma felé, és toleráns lesz. Mert a szeretete nagyobb, mint viszolygása, előítéletei, mint saját korlátai. Igen, a szeretet képes minderre, az őszinte, tiszta szeretet.

Akkor adja magát a kérdés: mennyire szereti, sőt, szereti az a szülő gyermekét, aki nem tudja így elfogadni őt?

Milyen szülő az, aki ahelyett, hogy segítene gyermekének önmaga megvalósításában, abban, hogy élete minél könnyebb legyen, minél több terhet igyekezne levenni a válláról, segítene neki átvészelni az élet nagy viharait- s főleg egy ilyen nagyot!!- ridegen elfordul tőle?

Milyen szülő az, aki a maga céljai elérésére akarja felhasználni gyermekét- aki vele akarja beteljesíttetni azokat a célokat, melyeket ő maga nem tudott elérni?

Milyen szülő az, aki mindig jobban akarja tudni, mi a jó a gyermeknek- ergo olyan hülyének nézi, hogy "majd ő megmondja!"?

Én megértem, hogy ő nyilván nem ilyen életet képzelt el csemetéjének. De gyermeke sem. Nem ő választotta az utat.

AZ ÚT ADTA MAGÁT.

A coming out egy angolból fordított kifejezés, melyet arra használunk, amikor a melegek kitárulkoznak- vagyis, elmondják valakinek másságuk. Lehet így az eleje kicsit… ovisoknak való magyarázat, de jónak láttam ezzel kezdeni

Ahány meleg, annyiképpen veszi ezt. Van, aki lazán, könnyedén veszi az egészet, mondván ez ő: aki így nem tudja elfogadni és tolerálni, az magasról le van… hát, igen

Aztán megint más egyszerűen nem tudja rávenni magát. Huszon, sőt, nem egy harmincakárhány éves koráig titkolózik, úgy hiszi, jobb ha magában tartja ezt a sokak által bűnösnek titulált “elfajzást”. Van, aki talán abban reménykedik hogy így az elfolytott hajlam elmúlik.

Ez is egy hatalmas tévedés: nem hogy nem múlik el (hiszen ezt kinevelni nem lehet- mint ahogy benevelni sem…), de az elfolytott vágyak, indulatok csak felhalmozódnak, és kibírhatatlan gyötrelemt okoznak hordozójának.

A két véglet között ott a harmadik: én is ide estem bele. Nos, lássuk hogyan volt ez Most csupán azt írom le, hogyan szembesültem a “problémával”, hogyan dolgoztam fel, és hogyan jutottam el oda, hogy ideje beavatni valakit.

Tulajdonképpen csajokban sosem gondolkodtam. Vagyis… általános iskolában volt egy lány, akire nagyon hajtottam, meg úgy éreztem mintha szerelmes lettem volna belé… de nem, utólag belegondolva, tiszta fejjel és a tények teljes tudatában, sok emberrel a hátam mögött be tudom látni, hogy ez nem volt több, csupán egy kísérlet saját magam “normalizására”, vagyis mintegy önbizonyítás lett volna ha összejövünk. De erre nem került sor (az okokba ne menjünk bele). Utólag belegondolva sokszor alakították ilyen véletlenek az életem jó irányba, melyeket akkor baromi szarul éltem meg, de hosszútávon jó hatással voltak rám- vagyis a hosszú rossz nélkül nem érhetett volna egy nagyon nagyon jó dolog

Igen, a lány visszautasítása- akivel egyébként azóta is jó barátságot ápolok, és tudja rólam- is egy ilyen rövid távon rossz, hosszú távon jó dolog volt.

Az első előbújásom az első barátommal való kapcsolatom kezdetén volt: ő győzött meg, hogy ezt el kell mondanom valaminek. Egyrészt, másrészt meg addigra én is beláttam: ez így nem mehet, nem titkolózhatok és hazudozhatok mindenkinek hogy hová megyek, és hogy ki is ez a bizonyos srác, aki hirelen belesétált az életembe.

Visszagondolva, ez volt az egyetlen jó dolog, amit tett velem (meg persze tapasztalatot adott, mit hogyan kell tenni egy kapcsolatban. Például: nem kell komolyan venni, ha a kapcsolat végén az öngyilkossággal fenyegetőzik XD).

Körülnéztem magam körül, hogy ki is lehetne az áldozat…? Három ember volt az, aki eszembe jutott: az egyik egy régi barátom, akit akkor már több, mint 12 éve ismertem, és mindig is a legmesszemenőbbekig megbízható volt és megértő. A másik egy új osztálytársam, akit akkor alig fél éve ismertem, de már nagy fokon élvezte a bizalmam. A harmadik pedig az unokatesóm, aki egy évvel fiatalabb, mint én: a kezdetektől fogva nagyon jóban voltunk, tulajdonképpen minden dolgom megosztottam vele. A három ember között sorsolással döntöttem: az unokatesóm “nyert”.

Elmentem hát hozzájuk ottaludni, de előtte pár nappal bejelentettem neki, hogy majd akarok valamit mondani neki, hogy tuti ne tudjak kibújni a dolog alól.

Eljött a szombat, és nem voltak otthon a szülei, csak kettőnké volt a ház… és akkor elmondtam neki. Nagyon izgultam és féltem, hiszen soha nem csináltam ilyet előtte, és nem tudtam, hogyan fog viszonyulni az egészhez… belekezdtem hát a rizsába… és az expozíció befejezése után, amikor elértem a lényeghez, hogy elmondjam, kimondjam: meleg vagyok, lefagytam. Nem tudtam kimondani…

Így hát papírt és ceruzát kértem, és leírtam. És hatalmas megkönnyebbülésemre, nagyon jól vette. Elmondta azt, ami erőt adott ahhoz, hogy még több és több embernek elmondjam ezt: és ezért nagyon hálás vagyok neki a mai napig. Elmondta, hogy szeret, és így is szeret, bárhogy, hiszen ez nem számít: ha ilyen vagyok, így kell boldognak lennem.

Egy nagy baja volt csupán ennek az én nagy első coming-outomnak: az, hogy annyi erő még nem volt bennem, hogy tudatosítsam egyáltalán magamban a teljes igaszságot, így annak egy enyhített változatát adtam elő: mégpedig a biszex- szöveget… persze tudtam én magamban, hogy ez nem így van, és biztos vagyok benne hogy ő is tudta. De hagyta, hadd mondjam így, ha nekem ez könnyebb, és én sem erőltettem magam tovább- elég nagy erőpróba volt nekem ez így, magában. Lassan egy éve már ennek, és ezalatt rengeteg ilyen és totál nem ilyen előbújás történt. Ezeket majd később…