Papírhajó

Lehet, hogy neki elege van belőled. Lehet, hogy azt hiszi, nincs már értelme semminek, és jobb, ha magadra hagy. Azt hiszi, hogy az életedet végleg elszúrtad. Nem hisz benne, hogy valaha is lehetne jobb, ezért lemondott rólad.

De most jól figyelj rám. Nem sokáig leszünk kettesben. Ő olyasvalaki, aki bármikor visszajöhet, anélkül, hogy hívnád. Egy ismerős mozdulat, illat, hang, bármi, ami régen kedves volt, most egy sebet szakít fel, ahonnan a vérrel együtt lassan ő is előszivárog…

Az időnk kevés. A múltad bármikor kész visszatérni, a jövőd pedig alig várja, hogy elkezdődjön- már ha megadod neki az esélyt. És én éppen erről akarok most veled beszélni.

Ne törődj senkivel, csak magaddal! Hunyd be a szemed. A levegőt lassan fújd ki, majd lélegezz egy mélyet. Hagyd, hogy a tiszta, új levegő átjárja minden sejtedet. Most csak te vagy és én, nincsenek mások, nincsen külvilág, nincs múlt és nincs jövő. Csak te vagy és én. Nem lát és nem hall senki.

Most őszinte lehetsz. Senki nem fog kinevetni vagy kigúnyolni érte. Az egyedüli, akit becsaphatsz, most csak te magad vagy. Mondd, mit érzel?

Sok érzés kavarog bennem. Egyrészt gyengének érzem magam, mert hagyom, hogy a múlt újra és újra megkísértsen. Szánalmasnak, mert a saját gondolataim és fantazmagóriáim az ő nem létező érzéseiről hamis reményeket ébresztenek bennem. Pontosabban: én ébresztek magamban hamis reményeket, mert könnyebb elhinni, hogy neki kellek, “mert ismerem”, mint elfogadni, hogy az élet túlszaladt rajtam, és hogy tovább kell lépni. Makacs vagyok és önző, mert nem hiszem el azt, ami igaz, csak akkor, ha számomra kedvezően alakulnak a dolgok. Gyávának érzem magam, mert a vészkijáraton akarok távozni ahelyett, hogy szembenéznék önmagammal, és az egyenes úton mennék tovább.

Köszönöm. Félig máris győztél, mert őszinte voltál önmagadhoz. És most figyelj jól. Nem vagy sem gyenge, sem szánalmas, nem vagy makacs, sem önző, és a legkevésbé sem vagy gyáva. Ember vagy, aki elkövet hibákat.

De akkor mi különböztet meg embert és embert…?

Semmiségnek tűnhet, ám igazából ezen áll vagy bukik minden. Minden ember egyforma a hibái által. Különbséget csak a bátorság tesz. Van, aki nem mer szembeszállni önmagával és elmenekül, mert azt hiszi, máshol majd jobb lesz. És van, aki megküzd önmagával, és – noha fájdalmak és szenvedések árán, de- győz. Maga mögött hagyott egy akadályt, amely erősebbé tette. Továbbmehet. Lezárt egy szakaszt.

És mi van azokkal, akik elmenekültek…?

Ők sem kerülhetik el a szembenézést. Egyszer úgyis eljön, hiába menekülnek el. Minden csak az ő bátorságukon múlik. Akárhogy is érzik, a jövő csak akkor kezdődhet el, ha a múlt sebe végleg beforrt.

2.5.2

Fejemben csak úgy csikorognak a fogaskerekek, elmém naponta ezernyi és ezernyi újabbnál újabb, jobbnál jobb, színesebbnél színesebb, káprázatosnál bombasztikusabb ötletet szül, miről lehetne még ide írni. Tegnap a fürdőkádból kipattanva rohantam végig az egész házon (anyum legnagyobb örömére persze hatalmas víztócsákat hagyva mindenhol), és "Királyságom egy papírért és ceruzáért" felkiáltással vetettem rá magad éhes keselyűként az íróasztalomra (pontosabban az íróasztalom helyén lévő kupacra, melyben van minden a zoknitól kezdve a laptopon át a lenyúlt témazáró-dolgozatig, szóval valahogy olyan mint a Papírhajó, minden jól megfér egymás mellett) hogy leírjam az ötleteket, nehogy akár egy is elvesszen. Sajnos ugyanis rövidtávú memóriám gyenge. 

Ihletet általában a legszokatlanabb helyeken kapok: pl mint most, fürdés közben (ráadásul feküdtem a kádban a víz alatt és öblítettem a sampont a hajamról), vagy az illemhelyen vagy akkor, amikor a buszmegállóban épp nem azon gondolkodok hogyan szervezném át a menetrendet és hová lehetne a házunk elé is odabiggyeszteni egy megállót, csak a kényelmesség kedvéért, hogy ne kelljen mindig rohannom és a két kilométernyi sprint után hányingertől kerülgetve felszállnom a buszra.

A kérdés csupán az, hogy az ötleteket hogyan valósítsam meg? Példának okáért: ha van egy nagyon jó ötletem, amiről még senki nem írt, akkor az önálló bejegyzés legyen, vagy szőjem bele a Two gay blogs-ba (melyet sajnos hanyagolok kicsit). Valószínű önálló lesz, a TGB-vel más tervem van és másra fog kihegyeződni (12 részesre tervezem, de ha így haladok a harmadik sem lesz kész idén. Pff). Szóval várni kell, várni várni várni, mint Látens beígért bejegyzésére, amire nagyon kíváncsi vagyok. 

A várakozás azonban azért jó, mert a végén mindig valami nagyon jó dolog van, amire megérte várni (pl.: Advent- Karácsony. Bár ezek a karácsonyok már… de ezt majd karácsonykor fejtem ki itt . Vagy lehet a várakozás végén egy srác, akivel hosszas várakozás, titkolt (önmagad előtt is titkolt) reménykedés után összejössz. 

Mindez azonban azért kap akkora hangsúlyt- az új ötletek, az új várakozások, egy egészen új valami- mert érzem, egy egészen új Captain született meg nemrég. Hogy mikor, azt nem tudom, de nem is lehet a változást körülhatárolni: elkezdődik és tart, egy nagyon hosszú és rögös út, feljebblépés egy lépcsőfokkal, egy kicsit ismét közelebb kerülés ahhoz a bizonyoshoz, amit nem tudom, hogy mi, de nyitja valami fenenagy titoknak.

Vidám vagyok, boldog, felszabadult, telepofával röhögök a világba. Nemsokára ismét iskola, ismét célok, ismét kihívások, ismét elemeben leszek- ez olyannyira lelkesít hogy már abban vagyok- az agyam is felpörgött, tegnap óta megint annyit telefonáltam és szerveztem hogy eszméletlen! Végre nem érzem azt amit nyáron éreztem, hogy céltalan kóválygássá satnyult csupán ez az Ösvény, amin járok. 

Céljaim vannak: az őszi angol érettségimen a maximum, nyár elején angol felsőfok, megnyerem azt a rohadt ösztöndíjat és külföldön fogok tanulni ha belegebedek is, és kiváló minősítéssel akarom elvégezni a szakkolit.

Változok folyamatosan és mindig, hatások érnek, folyamatok indulnak el körülöttem és bennem, olyannak érzem magam mint egy vulkán, nyughatatlan, bizsergő és élettel teli, mely kitörésre készül. Szeptember elsején ki is tör és végre ismét nem csak a Papírhajóján mutatja meg, hogy igenis tud és akar és képes rá, hanem megint nekivág!

Ilyenkor látom hogy van értelme végigcsinálni mindent. Összeszorítani a fogam és tűrni, elviselni azt ami nagyon szar, végigmenni a leghosszabb úton, lemerülni a legvadabb tenger legmélyére, átkormányozni a hajót a legádázabb hurrikánon is; van értelme gürcölni, veszteni, bukni és sírni ezerszer hogy boldog lehessek most, egyetlen egyszer!

Van értelme, mert szeretek és szeretet vesz körül, és ha a világon más nincs is, csak szeretet, akkor nincs több kérdés hogy van-e értelme: van, és kész, nincs mit magyarázni tovább.

by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>