Kal javaslatát követve úgy döntöttem, hogy több részre szedem a Nem szolgálok c. bejegyzés után kibontakozott, kommentek sokaságában hosszan és mélyen megvitatott legfontosabb kérdéseket, és mindegyiknek egy külön bejegyzést szánok. Így olyan fontos témákat, amik a kommentekben előjöttek, rendszerezettebb sémában lehet megvitatni, meg- vagy újragondolni, és nagyobb az esélye annak, hogy esetleg valamiféle konszenzus is kialakulhat – ami, és szerintem ebben sokan egyetértünk, végül is mindannyiunk jól felfogott érdeke lehetne egy szinten.

Ha tehát részekre bontva folytatjuk a vitát, akkor mindenek előtt szükségünk van egy alaptézisre. Az én alaptézisem a következő: ma Magyarországon a meleg közösség tagjai nem egyenjogúak a társadalom többségét alkotó heteroszexuálisokkal.

Miért nem? Hiszen mondhatjuk, és mondják is páran, hogy a melegeknek, csak úgy, mint bárki másnak, joguk van mindenhez, amihez a heteroknak is: az alkotmány – sem a régi, sem az új – nem tesz különbséget meleg és nem meleg, leszbikus és nem leszbikus között az alapvető jogok gyakorlásának szempontjából. Mindenkit ugyanúgy megillett a törvény előtti egyenlőség, a melegeknek is pontosan ugyanannyi joguk van ebben az országban bármire, mint bárki másnak. Így tehát nem indokoltak azok az extra jogok, amikért a melegszervezetek évek óta lobbiznak. Igen, ezek igenis extra jogok, hiszen többet kérnek annál, mint amivel a társadalom többsége élhet, és amiktől egyébként a melegeket sem tiltja el senki és semmi.

Én azonban nem így gondolom. Szerintem a meleg közösség tagjai másodrangú állampolgárok csupán. Igen, igaza lehet annak, aki a fenti logikát vallja magának, ez tagadhatatlan – azonban csupán egy szempontból. Tény, hogy a melegek és nem melegek közötti különbségtétel nem jelenik meg az alapvető jogok gyakorlásánál, kivéve egyet, ez pedig a házasság és a gyerekvállalás joga. Tény, hogy melegként van jogom házasodni – de boldog lennék én attól, ha nem a szerelmemet venném el? Vajon felhatalmazást nyújthat bármilyen parlamenti szupertöbbség arra, hogy generációkkal előre eldöntsenek egy kérdést, amiben még a normális társadalmi párbeszéd sem vette kezdetét? Magyarországnak valóban át kell állnia a melegeket mesterségesen, a jövőben is kötelező jelleggel másodsorban tartó államok sorába? Lehet törvényi szinten kategorizálni a szeretet, és egy formáját alacsonyabb rendűnek bélyegezni a másiknál?

Ti hogyan gondoljátok?

captain@paperboat.hu I 4.4.9 I

A budapesti UWC project keretében csütörtökön nyolcan ellátogattunk egy romaiskolába tanítani, gyerekekkel foglalkozni. A program a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány segítségével valósulhatott meg, melyért ezúton is szeretnék köszönetet mondani!

Az iskola nem volt mindig romaiskola, csupán pár éve jutott el arra az álláspontra az igazgatóság, hogy ha a tanulók közel 90%-a amúgy is roma, akkor miért ne legyenek ‘”hivatalosan” is romaiskola? Azok lettek, bár ez semmilyen extra forráshoz vagy támogatáshoz nem juttatta a romos és lepukkant iskolát.

Ide mentünk tehát nyolcan, és azt kell hogy mondjam, egy nagyon- nagyon érdekes lehetőséget kaptunk. Három órát tartottunk interaktív, játékos foglalkozásokkal, és délután is maradtunk játszani, beszélgetni, ismerkedni a gyerekekkel és a tanárokkal.

A tanárok mélységes megosztottak. Azok, akik már több évtizede ott tanítanak, emlékeznek még a dicső múltra; arra, hogy ez az iskola hogyan nyert sorban versenyeket, hogyan adott kiváló sportolókat az országnak, és hogy milyen magas színvonalon tudtak akkor tanítani. Mióta azonban ugrásszerűen megnőtt a roma gyerekek aránya, a magyarok pedig inkább másik iskolákba vitték a gyerekeiket, elkeseredettek és lemondóak lettek. Nem látják sok értelmét a tanításnak, a küszködésnek; annak, hogy próbáljanak valamiféle tudást, értéket átadni a gyerekeknek.

Mellettük pedig vannak a lelkes fiatalok, a hozzánk hasonló idealisták, akik önként mentek oda tanítani, és vállalták a feladatot -amit sokan lehetetlennek hisznek-, hogy felzárkóztassák és integrálják a roma közösséget a magyar társadalomba.

Sajnos a munkájuk tényleg közel áll a lehetetlenhez. De miért? Mi az oka annak, hogy a romák nagy többsége (mert nem lehet általánosítani, noha kb. 90%-os arány felett már lenne rá alap) nem is kér az európainak, modernnek vallott, a magyarok többsége által követett életstílusból? Miért mondanak le a jobb élet reményéről, arról, hogy élhetnek normális körülmények között?

Sajnos az a baj, hogy Magyarország már szinte mindent megtett értük, ők azonban nem sokat tesznek önmagukért. Nem tudom kárhoztatni a tanárt, amikor azt mondja, hogy nincs is értelme tanítani, mert a gyerekek lusták és buták. Milyenek lennének, ha otthonról a szükséges alapok nélkül küldik őket iskolába? Milyenek lennének, ha csak a családi pótlékért és a ki tudja, milyen más juttatásokért vannak a világon?

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a roma gyerekek integrációja elbukott. Nem azért, mert ez egy halott elképzelés- mert ha Magyarország el akar kerülni egy kvázi polgárháborús helyzetet a jövőben, akkor nem lehet nem integrálni őket. Hanem azért, mert az integráció eddigi formája téves volt és megalapozatlan. Az oktatás elviekben két pillérre épül: az otthon és az iskola együttműködésére, a gyerekért. Az iskola azonban semmit sem tud tenni, ameddig az otthon olyan, amilyen.

Mi lehet akkor a megoldás? Szakítsuk ki ezeket a gyerekeket az otthoni környezetből? Ez önmagában még jó ötletnek is tűnik, hiszen akkor (elviekben) egy olyan környezetben nőhetnének fel, ahol nem csak elutasítás éri őket. Azonban senkinek sincsen joga őket elszakítani a családjaiktól, bármennyire is szükség lenne rá, csupán erősen indokolt helyzetekben. Itt viszont közbeszól az emberi természet: számtalan olyan eset van, hogy a gyerekek hazaszöktek, mert hiányzott nekik az anyjuk- az ő részeges, szeretet nélküli anyjuk. Értheti ezt valaki…? Nem, így tehát felülírni is igencsak nehézkes lenne.

Akkor tehát a szegregáció lenne a megoldás…? Nem, nem hiszem. Nem kreálhatunk két párhuzamos társadalmat az országban. Nem különíthetjük el őket csak azért, mert cigányok. Ez szembemegy az Európai Unió alapelveivel, nem is beszélve az alapvető emberi jogokról.

Szerintem a megoldás a két rendszer ötvözete lenne. Legyenek roma iskolák, lehetőleg roma tanárokkal, illetve lelkes és önfeláldozó önkéntesekkel. Legyen oktatás a roma közösség minden szintjén- az olvasástól a háztartási ismereteken át a felvilágosításig. Az oktatás az egyetlen eszköz, amivel végre lehetne javulást kicsikarni ebben a helyzetben. Azonban nagyon fontos, hogy olyanok tanítsanak, akiket ők is elfogadnak – ezért is lenne nagyon fontos, hogy először ki tudjunk nevelni egy szűk roma értelmiségi réteget (erre egyébként vannak törekvések, elég csak a pécsi roma gimnáziumra gondolni. Duinoban is lesz jövőre egy roma, neki is mindenképpen vissza kell jönnie majd és itthon kamatoztatnia a UWC értékeket). Azonban nem a jelenlegi standard oktatást kell alkalmazni. Lazítani kell. Nem a tudás- hanem az értékközvetítést kellene a speciális roma oktatás központjába helyezni. Ezek mellett kell, hogy a romák és nem romák találkozhassanak, megismerhessék egymást- erre egyébként jó eszköz lehet a kötelezővé váló középiskolai szociális munka.

Át kell alakítani a szociális hálót. Nem pénzt kell nekik adni, hanem élelmet, tüzelőt, könyveket, tanszereket- a megélhetéshez szükséges és a személyiségfejlődéshez elengedhetetlen dolgokat. Mert az valóban fenntarthatatlan, hogy a juttatások nagyon nagy része a kocsmákba megy el.

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban pedig kell egy erős roma vezetőség. Egy olyan (lehetőleg demokratikusan választott) egységes roma politikai vezetés, ami elszántan képviseli a romákat, és hidat képez a többségi és a kisebbségi társadalom között, megteremti a hatékony kommunikáció lehetőségét és megismerési fórumként is szolgál.

A fent leírtak nem kínálnak komplex megoldást. Ez az én személyes nézetem, ami nagyon nagyjából lefedi azt, amit gondolok a helyzetről és a lehetséges megoldásokról. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ehhez rengeteg minden kéne, ami jelenleg nem adott- a képzett emberek, akikben van annyi önfeláldozás, hogy elkezdik ezt a nehéz és hosszú munkát; egy elszánt és szókimondó, a problémát gyökerénél megragadó kormány (egyébként nagyon várom az egységes európai romastratégiát); valamint pénz, pénz, pénz… rengeteg pénz. Na meg persze idő, mert ez nem egy olyan probléma, ami máról holnapra fog megoldódni.

4.0.6

captain@paperboat.hu