A klisékbe fulladt hullámok kecses báját,

a sablonosan ringó hajók kicsinyes varázsát,

az egyszerűségben megragadt holdsugár felszíni táncát-

Ő mindezt szerette, imádta, istenítette,

Elmondani nem tudta, meg sosem értette;

Egyszerűen, alázattal becézve szerette.

Zsomborban nem volt színekkel telt lélek.

Halálra ismételt, kecsesen csengő rímeket

Bájosan villogtatva árnyékokban illegett,

Hiszékeny emberek arcai közt ténfergett,

Keserédes lelkét édesen csábítva,

Szavakat kereken formálva

Vágyott önmaga megtalálására.

Zsombor leszámolt, elvégzett, kiégett.

Mondatainak tárgyat kéreget.

Folytatni nem tudja, ha nem kap eleget.

Zsomborra az életet rácsapták,

Lehullott percek és órák

Ódáit neki nem adták.

captain@paperboat.hu I 4.3.2 I

Nem mondott semmit, mert nem tudott mit mondani. A gondolatai, az érzései még sosem voltak – a maguk komplex végtelenségében – ilyen szimplán egyszerűek.

Hagyta, hogy a jéghideg víz nyaldossa meztelen lábát. Tovább gondolt a holnapnál. Megpróbálta eggyé formálni a múlt irrelevánsan sokszínű képeit a távoli köddel, amit jövőnek hívnak talán. És mosolygott.

Mosolygott a saját helyzetén, amire jó szót találni most sem tudna. Látta, hogyan úszik egyre messzebbre az esőcseppek kíséretében az a kis darab, amit magából itt hagy. Nem tett semmit, hogy újra magához ragadja, egyetlen erőtlen kísérletet sem tett az elmúló dicsőség visszaszerzésére.

Elvégre is ő erre szerződött. A múlandóságra, az élet zavaros hasonmásának szolgálására tette fel önmagát.

Ami régen káosz és bizonytalanság volt, most nem zavarta. Elfogadta önmagát, önnön olykor fontosnak hitt porszem- létét úgy, ahogy volt. Lelépett a kormány mögül, és a szelek zavarára bízta magát. Itt, a fordulón, a tetőpont csúcsán jött rá: a lényegnek már vége van.

Távolról néztem, hasonlóan szótlanul. Tudtam, az ő hajóján másnak nincsen hely. A végtelenben utazók egyszemélyes kalandra szerződtek.

captain@paperboat.hu I 4.3.1 I

Három évvel ezelőtt tettem vízre életem kis hajóját ezen a virtuális tengeren, a vitorlabontás után közel egy évvel pedig az én életem is szelet kapott, mégpedig nem is akármilyet.

Most mégis úgy érzem, ez a szél, ami tovább repített minden addig ismert horizontnál, kicsit túl messzire sodort a parttól. Nem látom már a kikötőt, ahonnan elindultam, és olykor kétségbeesetten próbálom újra megtalálni. Azt hittem, a végtelen az én végzetem, de ez, úgy tűnik, talán még nekem is túl nagy, túl összetett és túl komplex.

A Papírhajót erős, nagyon erős hajónak hittem, Nem kétség, tényleg kibír egy- két csapást, de vajon meddig vallhatom magam valóban felelősségteljes, felnőtt, érett Kapitánynak, amíg az utasaimat gondolkodás nélkül, önző módon olyan vad viharoknak teszem ki, melyekre nem számíthattak, melyeket nem láthattak, melyekről nem mesélt nekik senki?

Lehet távlat a végtelen? Lehet életcél elérni azt, amit még senki sem ért el? Lehet így élni, a hullámok vad nomádjaként?

Lehet így élni, Kapitányként vezetni az életem hajóját egy tengeren, ahol néha már-már saját magam áldozatának érzem magamat? Lehet viharból viharba fordulni, és mégis ugyanolyan erősen, ha nem erősebben ismét nyugodt vizekre érni?

4.2.4

captain@paperboat.hu