Most biggyesztettem be a kis angolból fordított versikét (én fordítottam! 
),beteg az egész család, csak én nem. Itt fekszik a nappaliban mindenki, a monitor meg persze pont feléjük néz. Ez alapból nem baj, hisz anyum tudja, de tesóm orrára még nem kötném a dolgot, pár nem hülye ő, csak még nem fogná fel szerintem. Szóval, csak óvatosan 
Ma keresztül- kasul elolvasgattam pár blogot. Meg előjöttek régi emlékek is. Mármint olyanok, melyek nem velem történtek meg, hanem hallottam innen- onnan (barátomtól, ismerőstől, baráttól) és az agyam elkezdett pörögni… csak pörgött és pörgött ezen a problémán, a felmosástól az üvegfestésen át a macska szemének kamillázásáig.
Ugyanis amikor egyszer- egyszer egy új ismerettséget kötöttem, mindenki mondta, milyen szerencsés vagyok anyukámmal, hogy ilyen könnyedén veszi, elfogadja, sőt, asszisztál hozzá, enged a barátomhoz, kikérőt ír, miegymás.
Ahogyan elmondtam neki, az sem volt semmi. Jóemlékezetű első barátom idején történt a dolog (említettem már őt, …….. …. néven fut errefelé), ő ugyanis már túlesett a nagy anyai coming-outon, és szerinte "ez alap". Ennek fejtegetésébe most hadd ne kezdjek bele, hogy mi az alap meg mi nem. Nem véletlen van annyi olyan meleg amilyen (nem negatívan értem! Egyszerű tényközlés. Senki ne vegye magára!).
Egy vasárnap este, ahogy indultam vissza középiskolai tanulmányaim folytatása alatt kijelölt tartózkodási helyemre (kolesz…), hagytam neki egy levelet, melyben minden részletesen leírtam. Gondoltam, itt lesz neki egy hét, hogy eméssze a dolgot. Meg is találta a levelet, meg is emésztette, és pénteken ugyanolyan széles mosollyal fogadott a buszmegállóban, mint mindig. Aztán persze beszéltünk a dologról… elmondta, hogy igen, ő már tulajdonképpen sejtette, mert (hogy is mondta…?) "látott már jeleket". Hála Istennek nagyon jól ismerjük egymást, szóval ezért is alakulhatott ez így. Igazán megértő volt, totál. Nem zárkózott el, kíváncsi volt, és azóta még inkább beavatom a dolgaimba- hiszen ez nálam így alap. Hogy nem hazudozok összevissza, hanem nyíltan és egyenesen, őszintén elmondom mit érzek, mi van. Mit akarok, mit szeretnék.
A barátom, amikor megismerkedtünk, elmesélte, mi történt előző pasijával. Mármint velük, úgy a kapcsolatukkal kollektíve. A (nevezzük csak így) anyja éppen akkor tudta meg, hogy fiacskája meleg. Hihetetlen balhét csapott, tragédiának, betegségnek fogta fel, egy perverziónak, barátomat pedig a megrontójának. Mint azóta kiderült, A-t sem kell félteni, de erről most nem írnék:D Ezt nem a személyeskedés helyének szántam, és nem is lesz az 
Barátom eddig nem merte elmondani. S rajta kívül még nagyon sok ismerősöm nem meri, titkolja, hazudik. Mondják, hogy azért, mert félnek a reakciótól. Félnek a kitagadástól, a patáliától, attól, mivé válna a kényelmet és biztonságot nyújtó családi fészek.
Mert mivé válna? Ez csak a benne élőktől függ, illetve attól, aki megtudja. Esetünkben ez a szülő, vegyük először az anyákat (az apával majd külön foglalkozunk .
Mi van, ha az anya kiakad, nem fogadja el, "perveziója" megtagadására szólítja fel fiát, vagy akár lányát (mert leszbikusok is vannak, mindig is voltak, elég csak Szaphót olvasni)? Mi van akkor?
Akkor ez a gyerek peches, de nagyon. Ugyanis szülője abból a rétegből való, aki rohadtul irtózik az egésztől, tudomást sem akar venni róla, leírja hogy rossz, és innentől kezdve el van intézve. Rossz és kész, aki mást mond, az menjen a… na oda.
Namost. Ha egy pár gyermekvállalásra adja a fejét, az a hetero házasság egyik alapvető eleme szerintem. A szülő és a gyermek közötti kapcsolat lényege az, hogy a szülők támogassák gyermekük, segítsenek neki olyan felnőtté érni, hogy élete értelemmel legyen megtöltve, és tudja majd őket viszont segíteni, ha öregségükre már gondoskodásra szorulnak.
Milyen szülő az, aki ilyenkor önmaga megtagadására kéri, utasítja gyerekét?
Milyen szülő az, aki azzal fenyegeti meg gyerekét, hogy amennyiben nem változik meg, akkor ne számítson rá, takarodjon otthonról?
Persze, van rá példa, hogy az ember viszolyog a melegektől, míg egy hozzá nagyon közel álló ember be nem vallja neki: meleg. Onnantól kezdve megnyílik a téma felé, és toleráns lesz. Mert a szeretete nagyobb, mint viszolygása, előítéletei, mint saját korlátai. Igen, a szeretet képes minderre, az őszinte, tiszta szeretet.
Akkor adja magát a kérdés: mennyire szereti, sőt, szereti az a szülő gyermekét, aki nem tudja így elfogadni őt?
Milyen szülő az, aki ahelyett, hogy segítene gyermekének önmaga megvalósításában, abban, hogy élete minél könnyebb legyen, minél több terhet igyekezne levenni a válláról, segítene neki átvészelni az élet nagy viharait- s főleg egy ilyen nagyot!!- ridegen elfordul tőle?
Milyen szülő az, aki a maga céljai elérésére akarja felhasználni gyermekét- aki vele akarja beteljesíttetni azokat a célokat, melyeket ő maga nem tudott elérni?
Milyen szülő az, aki mindig jobban akarja tudni, mi a jó a gyermeknek- ergo olyan hülyének nézi, hogy "majd ő megmondja!"?
Én megértem, hogy ő nyilván nem ilyen életet képzelt el csemetéjének. De gyermeke sem. Nem ő választotta az utat.
AZ ÚT ADTA MAGÁT.
2.6.3