Lejárt ugyanis a 3 hónapra szóló vízumom (komolyan mondom, mintha valami ügyefogyott turista lennék…), így el kellett hagynom a nagybecsű Thai Királyság területét, hogy egy másik országban található thai nagykövetségen kérvényezzek új vízumot, amivel aztán visszamehetek. Felvetődik a kérdés, hogy megéri-e…? Utánaszámolva: igen. A thai Bevándorlási Hivatalnál is meg lehet hosszabbítani a tartózkodást, de minden egyes extra nap után (kapaszkodjatok meg), 10 eurónak megfelelő összeget kell fizetni. Ez, ha csak három hónappal is számolunk, 900 euró. A szingapúri út viszont vízumostól-repülőjegyestől-mindenestől alig 300 eurómba került. Megéri a hülyének is.

Már csak azért is, mert Szingapúr egy must-see. Eleinte Nepál nézett ki esélyesnek, bár végül az a terv nem működött, és itt jött a képbe Szingapúr, mint a legközelebbi állam, ahol több ismerősöm is van, ami ingyen szállást jelent és vendégszeretet – gondotlam először. Majd mikor két hétig egyik UWC-s ismerősöm sem tudott szállást adni, akkor ez a kép elszállt, és foglaltam egy olcsó hotelt valahol a piroslámpás negyed közepén. Majd érkezésem utáni napon találkoztam Alan-nel, aki évfolyamtársam volt és jelenleg a szingapúri katonaság ékköve. Alan-nel mindig is nagyon jól kijöttünk, ez nem volt másképp szombaton sem, ahol Alan a tőle megszokott őszinteséggel kijelentette: nagyon sajnálja, hogy a szülei nem tudnak befogadni, de szégyellik, hogy mivel kisebb lakásba költöztek, így esetleg csak egy kanapét tudnak kiutalni nekem.

Komolyan mondom, mérföldeket esett az állam. ‘What the fuck are you talking about’ – mondtam – ‘I’m young, I’m European, I can handle it!’ (‘Mi a faszról beszélsz, fiatal vagyok, európai, nem gond!‘) Így hát szégyen ide, szégyen oda, végülis sikerült bejutnom Alan szüleinek lakásába, és lássatok csodát, végül addig csűrődtek-csavaródtak a dolgok, hogy egy külön szobát is kaptam.

Visszatérve a városra (bár igazán el sem kezdtem írni róla) – Szingapúr egy nagy WOW. Tényleg. Lehet, kevesen tudjátok, de odavagyok az építészetért, kisebb koromban sokszor házakat, hidakat, vagy akár komplett városokat terveztem és próbáltam meg kivitelezni legókból vagy építőkockákból. (Töredelmesen bevallom, idén nyáron is terveztem egy várost, igaz, csak papíron.) Szingapúr egy olyan keverék, ami nekem mindig is nagyon tetszett: szépen, stílusosan megfér egymás mellett a régi és az új, a történelmi és a modern, a brit gyarmati múltat reprezentáló európai, a kínai gyökereket bemutató ázsiai és a modern, fejlett pénzügyi központot jellemző üveg-acél építészeti stílus.

Szingapúr mindemellett tiszta, amit a kihágásokért kiszabható irreálisan magas büntetések garantálnak – a szemetelésért gondolkodás nélkül több, mint 80.000 forintra büntetnek, a tiltott helyeken való cigizés pedig akár egy 160.000 forintos csekket is eredményezhet, és ez még csak a kezdet. Talán túlzó, de mindenképpen elrettentő és visszatartó. Szívesen látnék egy hasonló rendszert Budapesten.

Az utcák szélesek, a közlekedési rendszer logikus és átgondolt, könnyen és olcsón el lehet jutni A-ból B-be bármiféle különösebb komplikáció nélkül. Bármerre néz az ember, itt nyomát sem látja a válságnak: építkezések, a földből alig hónapok alatt kinövő újabb felhőkarcolók, a “régi” (30-35) éves társasházak ledózerolása és újjáépítése, átalakítások, fejlesztések mindenfelé. Szingapúr, bár kicsi és sok ember lakja, nem zsúfolt és koszos, hanem rendezett és tiszta, mindemellett pedig meglepően zöld.

Igen, Szingapúr szép és élhető, de a gazdasági sikerért elég nagy árat fizettettek a szingapúri társadalommal. A szociális biztonság relatív: nincsen nyugdíj, nincsen ingyenes egészségügyi ellátás, nincsen minimálbér és nincsen segély a munkanélkülieknek. Más kérdés, hogy ezekre nincs is kimondottan szükség, hiszen a legtöbb szingapúri eleget keres ahhoz, hogy félre tudjon tenni – bár ez a kijelentés relatív, hiszen a szingapúri élet igencsak drága lehet. A lakások, ingatlanok ára az egekben van – első sorban azért, mert kevés a hely.

Aggasztóbb azonban a politikai helyzet. Szingapúr elviekben parlamentális demokrácia, de a függetlenség óta még nem volt választás, amit ne a PAP (People’s Action Party) nyert volna meg. A szabadságjogok elég rövid pórázon vannak tartva – itt például elképzelhetetlen lenne egy tüntetés vagy Occupy mozgalom, de még Amnesty International csoport sem létezik Szingapúrban. Az országot évtizedek óta gyakorlatilag egy ember irányítja, aki, bár mélyszegénységből a hihetetlen sikerbe vezette az országot, vasakarattal ragaszkodik a hatalmához. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én inkább élnék szarul de szabadon, mint jól de csak megszabott keretek között mozogva. Persze, nem olyan rossz a helyzet hogy ne mondhatnád ki, amit akarsz, de Szingapúr előtt nincsen igazi politikai alternatíva. Egy kicsit olyan ez, mintha mostantól fogva mindig 2/3-ot szerezne a Fidesz (és elgondolkodtató, hogy a PAP évtizedek óta tartó, és valószínűleg még sokáig véget nem érő hatalmát pont egy választási reform alapozta meg).

Ami még nagyon-nagyon bejön, az a multikulturalizmus. Szingapúrban élnek kínaiak, indiaiak, nyugatiak – feketék, fehérek, ázsiaiak, és nincsen jelen, vagy csak elenyésző mértékben a rasszizmus. Béke van, senki nem akarja lecibálni a muszlim nők fejkendőjét, senki nem akarja lemosni az indiaiak testfestékét és senki nem akarja kimonóba kényszeríteni a nyugatiakat. Like. Talán nem véletlen, hogy Szingapúr ad otthont a világ legnagyobb UWC iskolájának (bár arról, hogy a United World College of South East Asia mennyire “igazi” UWC, sokat lehet vitatkozni).

A szingapúri társadalom, bár nem kimondottan rasszista, mélyen tagolt, de nem származás, hanem tudás, teljesítmény alapján. Szingapúr iszonyatosan teljesítmény- orientált, mindenkin nagy a nyomás hogy nagyon jól teljesítsen (nem véletlen talán, hogy UWC-SEA produkálja évről évre a legmagasabb IB-átlagot a 13 UWC között). Szingapúrban mindennek és mindenkinek megvan a helye, amit a tudása, a teljesítménye alapján szerez meg, de ha egyszer beskatulyázta az embert a társadalom, akkor onnan csak nagyon nehezen – vagy talán egyáltalán nem is – tud kikerülni.

Összességében Szingapúr egy gyönyörű hely, amit érdemes meglátogatni (főleg ha az ember szeret vásárolni, és sok mindent megengedhet magának – egymást érik a plázák!). Igaz, nagyon kicsi, de változatos, sokszínű és izgalmas hely – és hosszú idő után az első, ahol nem érzem magamat sétáló kiállítási tárgynak csak azért, mert fehér a bőröm.

captain@paperboat.hu I 4.8.6 I picture source: sify.com

Előre szólok, hogy képek most nem lesznek- örülök, hogy végre ide jutottam Majd később.

Nehéz az előző bejegyzés után bármit is mondani, de az élet megy tovább… mégpedig nem is akármerre, hiszen lassan vége van az évnek és elközeleg a négyszázadik bejegyzés is

Vége lett a harmadik félévnek. Ehhez egyelőre csak két komment: az első: végre. A belemet kidolgoztam, vért izzadtam: 15 beadandó, három prezentáció (ezek mint az érettségi jegy adott százalékát fogják kitenni), a szakdolgozat, az egyetemek, a gap year, a student life mindenféle vetülete, a Street Performance szervezése… naponta haltam meg, nem mellesleg az összes évfolyamtársammal együtt. Kis kompenzációt jelent, hogy a márciusi Project Week-et Párizsban fogom tölteni, ami azért elég jóféle

És íme a második komment, de csak röviden: basszus. Már csak egy félév van… de már erre a gondolatra elszorul a torkom, szóval inkább nem is fejtegetem tovább.

Duinoban esett a hó. Ez egy történelmi esemény- ilyen nem gyakran fordul elő. Egyébként egész észak- Olaszország el volt havazva, az olaszok meg persze nem dolgoznak (az összeomló gazdaságuk és a fucked up miniszterelnökük sem ösztönzi őket kivételesen), nameg nem is nagyon számítottak ilyen időjárásra, de az azért valahol mégiscsak nevetséges, hogy öt centi hó ennyire lebénít egy országot… a buszok és a vonatok alig jártak, ha igen, akkor is csak horribilis késéssel. Mi végülis egészen jól eljutottunk Trevisoig (Ellie is jött velem, most is itt van), ahol 6 rohadt órát kellett várnunk egy fűtetlen állomáson, ameddig jött a busz, ami kivitt a reptérre. Ezalatt megismerkedtünk a helyi rendőrségi erőkkel, akik felvették az adatainkat, nameg kérdezték hogy ugyan mit csövezünk, meg fucked up amerikai hülyékkel, akiknek törölték a járatát az USA-ba (és ezt a szimpla tényt kb. 15 percen át fejtegették azzal a hülye akcentussal, amitől a falnak megyek).

Miután nagy nehezen kiértünk a reptérre és becsekkoltunk, örömmel fedeztük fel, hogy a Wizzair gépe nincs késésben. Naaaagyon naivak voltunk. Röviden, tömören: 13 órát vártunk arra a kurva gépre. Az egészben pedig az volt a legszarabb, hogy mindeközben semmilyen tájékoztatást nem kaptunk: mindig csak tologatták az indulás időpontját, kaptunk ingyenkaját bizonyos időközönként, de amúgy a teljes bizonytalanságban hagytak minket. Aztán jött a hír, hogy lezárták Ferihegyet- és én összeomlottam. Egy hülye lépcső alatt embriópózban sírtam mint valami kis retardált gyökér, éhes voltam és fáradt, akkor már közel 30 órája nem aludtam, és csak haza akartam jutni- haza, értsd, ki Olaszországból. Kurva Wizzair. Soha, soha, SOHA ne válasszátok őket.

Végülis fél éjfélkor landoltunk itthon, a reptéren pedig Viktor szedett fel minket és vitt haza, adott alánk ágyat, belénk reggelit meg jókedvet Ezúton is nagyon – nagyon köszönöm, pajti <3

Másnap, miután már képesek voltunk felfogni a körülöttünk zajló világot, nekivetettük magunkat Budapestnek, ahol részem volt egy meglepően kellemes találkozásban, a karácsonyi vásárban és az egyetlen dologban, ami jelenleg hiányzik az olasz kultúrából: egy kiadós latte macchiattoban.

Ezek után Viktor, aki nélkül én már komolyan nem egyszer kivégeztem volna magamat (mintegy az események merő véletlen egybeesései nyomán persze), elvitt a találkapontra, ahol apukám (argh) felszedett minket és hazahozott Fagyivárosba.

Ma itthon nem sok mindent csináltunk: délben papám megreggeliztetett minket pálinkával, fagyiztunk, filmeztünk, élveztük azt, amiben nagyon régen nem volt már részünk: a kötetlen, aggódás és határidők nélküli szabadidőt.

Holnap ismét Budapest, Ellie megy haza, Shoya (amore della mia vita <3) pedig érkezik karácsonyra

Egyébként furcsa, hogy a másodévesekben szisztematikusan kifejlődik ez az enyhe Olaszország- utálat… de hát mit van mit tenni, ilyenek ezek…

3.9.8

captain@paperboat.hu

Június 30 és július 18 között Izraelben voltam, egy iskolai project ment ott, abban vettem részt plusz ha már arrafelé sodort az élet, akkor meg is néztem, ugyan mi akad abban a szerencsétlen kis államocskában

Június 30-án indult a gépen Ferihegyről. A becsekk előtt azonban elkaptak a biztonságiak… lévén, hogy Izraelbe megyek, ami nem a világ legbiztonságosabb országa, keresztül- kasul kikérdeztek mindenről, mindezt olyan bunkó stílusban, ami engem is hasonló hang megütésére sarkallt, szóval volt egy pont, mikor azt hittem, nem engednek fel a gépre. Amikor a facebookomon kellett leveleket megmutatni, akkor nagyon kedvem lett volna otthagyni az egészet a francba, mert szerintem ez a megmozdulásuk perelhető lett volna egyébként, de végül csak biztonságosnak minősítettek… mintha legalábbis én akarnám felrobbantani magamat valahol…

A repülés egyébként nagyon jó volt, még sütit is kaptunk, meg török ásványvizet.

A Project neve SEED (Student Engagement in Education for Development), amit természetesen támogat a UWC. A lényege az, hogy szegényebb helyeken szervezik meg diákok évente, lehet jelentkezni, és az adott környezetben segítenek azt, amit kell. Volt, aki árvákat mentett Bolíviában, Kambodzsában… mi pedig Tel Aviv egyik nagyon lepukkant negyedében tettük ugyanezt. Olyan gyerekekkel foglalkozó cserkésztáborba mentünk, akiknek a szülei nem lehetnek velük, mert illegális bevándorlóként menekültek Izraelbe – jellemzően háborúk elől – de illegális létük miatt kitoloncolták őket, de az ott született gyerekek maradhattak, mert helyben születtek, tehát állampolgárok. Kemény :S

Nem mindenki beszélt angolul, de volt tolmácsunk, a legtöbb dologhoz pedig nem is volt szükség ilyen fajta kommunikációra: játszottunk, rajzoltunk, festettünk… Iszonyúan édesek voltak a kis kölykök, csak úgy lógtak rajtunk, rajtam jellemzően 4-5 egyszerre, a hátam majd’ leszakadt tőlük Jó érzés volt segíteni, tevékenyen részt venni valami hasznosban, gyakorlatba ültetni a UWC eszméit. Minden téren jól éreztem magam. Egyébként lehet, hogy az utolsó pillanatban voltunk ott, két okból is: indexen olvastam, hogy csomó gyereket toloncolnak a szülők után, illetve hogy küszöbön áll az Izrael – Irán összecsapás… kegyetlenségek, háborúk megint… másra sincs szüksége a világnak.

A háború, bármilyen borzalmas is, sajnos az izraeli társadalom többsége által támogatott alternatíva. Ok, én aláírom, hogy számukra lételem a hadsereg, hogy a hosszú szolgálati idő (fiúk: 3, lányok: 2 év), az ország védelméért van, de egyetlen vitás helyzet sem egyoldalú… Akármennyire is demokráciának vallja magát Izrael, a jobboldal gyakorlatilag korlátlan hatalma (huh, így leírva ismerősen hat a dolog) simán kinyírja a békepárti baloldalt, ráadásul a nemzetközi események is az ő kezükre játszanak.

Izraelben egyébként általánosan jelen van a társadalomban a konzervativizmus és a hagyománytisztelet. Ami érdekes,  mert az országban 4 Gay Pride kerül megrendezésre egy évben (ebből az egyik Jeruzsálemben), és mindegyik népünnepélynek számít, nem pedig kordonos birkavonulás, mint a mi budapesti gyönyörűségünk. Egyébként az országban engedélyezett a melegházasság és az örökbefogadás is (!). Tel Aviv egyértelműen a Közel- Kelet melegparadicsoma. A beach egyik szakasza (közvetlenül a fallal elkerített vallásos beach mellett…) a melegek közismerten kedvenc találkozóhelye – és, hát igen, van is min legeltetni az embernek a szemét A város főutcáján pedig egymást érik a meleg szórakozóhelyek, a fő parkban pedig egy gyönyörű LMBT Központ várja a segítségre, támogatásra vágyó melegeket, leszbikusokat, biszexuálisokat és transzneműeket. Ugye nem csak én érzek erős kontrasztot?

Ami abszolút meglepett, az a péntek estétől szombat estéig tartó teljes OFF. A szó szoros értelmében az egész ország leáll, megbénul- ami, hagyománytisztelet ide vagy oda, valljuk be, elég nagy botorság egy, a világban érvényesülni és gazdaságát élénkíteni kívánó ország részéről a XXI. században. Nem jár sem busz, sem vonat, nincsenek nyitva a boltok… ezen viszont a magán busztársaságok nagyon jól keresnek, így gyaníthatóan ez még sokáig így marad, és a mi 4-es metrónk is hamarabb lesz kész, mint Tel Aviv földalattija.

A blogger már csak Izraelben is blogger marad, akár ír, akár nem – mi sem támasztja ezt alá ékesebben, mint hogy Matin jóvoltából találkoztam blogom egyik lelkes jeruzsálemi olvasójával Nagyon kellemes volt, még egyszer köszönet mindenért.

Egy éve már tudtam, hogy duinoi diák leszek: izgatottan számoltam vissza a napokat, lázasan pakoltam, búcsúzkodtam… tudtam, hogy nagy kalandok várnak rám, de ez az egész még visszagondolva is elég hihetetlennek tűnik. Nem csak azért, mert ellátogattam olyan helyekre, melyekről álmodni sem mertem korábban (mint pl. Jeruzsálem, Holt- tenger), hanem azért is, mert olyan értékes és életre szóló tapasztalatokkal lettem gazdagabb, melyeket mások talán sosem élnek át. Egy, a mi irányunkba igyekvő, megosztott kultúrájú nép kivetettjeinek sorsa, a világvallások központjában pezsgő melegélet látványa, történetek a háborúról araboktól és izraeliektől, a béke utáni reménytelen vágy érzése… sosem fogom elfelejteni ezt az izraeli utat. Nagyon hálás vagyok azért, hogy elmehettem, örülök, hogy jelenlétem hasznos lehetett, és remélem, visszatérhetek még egy békés Izraelbe- és akár Palesztinába is.

3.5.6

captain@paperboat.hu