Papírhajó

A terem tömve volt emberekkel, de én egyedül voltam.

A főasztal mellett álldogáltam, a pezsőm kortyolva. Igaz még 10 óra sem volt de már halálosan untam magam, nem is beszélve arról hogy a lábam is szorította ez a cipő. Utálom az ilyen fazont, de ide ilyet illik felvenni. Az illemszabályokról alkotott véleményem sutba dobva felvettem de ez sem szolgált mást csak azt, hogy tovább erősítette bennem ezt a fajta hozzáállást.

Másrészt, szerintem nagyon jól néztem ki, szeretem az ingeket, ez az új pedig amit egy kisebb vagyon elköltése révén szereztem be nagyon szép volt és kényelmes, csak úgy mint az új öltöny amit az előbb említett vagyon kb. háromszorosáért újítottam be, szóval miután anyukám fizetésének nagyjából 3/4 részét magamon hordtam (és akkor az ékszerekről meg a parfümről nem is beszéltem) igencsak méltánytalannak találtam volna 10-kor lelépni erről a nem mindennapi eseményről amit olyan régen vártam de most azt kívántam, bár ne is tudtam volna hogy megrendezik.

Pedig minden gyönyörű volt és fantasztikus: a zenekar pazarul játszotta a fülbemászó dallamokat, még az étel is finom volt (pedig elég finnyás vagyok) na és a lényeg: a szecessziós épület dísztermében a magyar melegek színe- java gyűlt össze egy olyan régimódi bálra, ahol jobban megismerhetik egymást. Mondanom sem kell, persze nem a közeli, nyitva hagyott termek nem rendeltetésszerű használatára szerettek volna példát statuálni. 

Nem volt olyan közöttük, aki ne tetszett volna valami miatt: egy- egy szép szempár (olykor rémisztően ismerős barna, zöld vagy kék), markáns arc, formás alak és mégis… mégis…

Azt tudtam, hogy kerültem oda és azt is, hogy ők hogyan. Mint bloggert, az értelmiséghez soroltak, bár már a vacsoránál kétségeim támadtak odaillőségem felől, amikor egy kukkot nem tudtam hozzászólni a társalgáshoz. Rosszkedvem csak fokozódott.

Negyed tizenegy. Az épület harangja egyet ütött. Ahogy a teremben a hangulat egyre jobb lett, az enyém úgy süllyedt egyre mélyebbre és mélyebbre, főleg ahogy az egyik exem kart karba öltve ment az egyik legszexibb férfival a bárpult felé. Úgy döntöttem, ideje elmenni.

Végül anyukám pénztárcájának kifosztásának emléke némi lelkifurdalást keltett bennem így inkább a gondolatszellőztetés mellett döntöttem. Kimentem az erkélyre, elővettem egy cigit (pedig nem is dohányzom de akkor olyan átkozottul jól esett), rágyújtottam és elmélázva néztem az éjszakai fényekben fürdő nagyvárost. Egyedül voltam egészen addig amíg a zenekar nem hagyta abba a játékot hogy egy kis pihenőt tartson. Akkor ugyanis kijött az erkélyre egy másik bálozó is.

Eddig nem is vettem észre hogy itt van. Nem volt különösebben kirívó de jóképű volt. 

Ahogy kilépett, tekintete egy pillanatig elidőzött rajtam majd alig láthatóan irányt váltott és tőlem pár centire könyökölt rá a korlátra. Úgy döntöttem az alapvető illedelmi formák betartásának elmulasztása igencsak rossz fényt vetne rám (bár igazából már ez sem érdekelt volna, hiszen egy órával azelőtt a bárpultnál hallottam két embert akik arról beszélgettek hogy vajon "a fenomenálisan szar Papírhajó blog írója, az az idióta Captain eltolja-e a képét ide").

Visszaköszönt. Olyan hangja volt hogy megrogyott a térdem. 

Nem álltam meg és ránéztem.

Gyönyörű szeme volt. Mély kék és olyan kifejező, de olyan… abban a szemben benne volt minden. Mindenek előtt rengeteg de rengeteg kedvesség, szeretet ami csak arra vár hogy odaadhassa valakinek, gyengédség és az a szunnyadó tűz ami szintén csak szikrára vár és az a titokzatos, lappangó árny mely a múlt idők szenvedéseiről tanúskodott. 

-Szia.- köszöntem rá ismét.- Szép este, nem? Imádok ilyenkor kint lenni. A legtöbb ihletet ilyenkor kapom, amikor ilyen harmónia vesz körül.- majd értetlenkedő arckifejezését látva kezet nyújtottam neki.- Captain.

-Ó.- szólt halkan, kezet ráztunk, majd ő is bemutatkozott. Orvos volt. – Na és jön már az ihlet?

-Még nem. Igazából most nem is nagyon akarom, hogy jöjjön.

Megértette.

-Ha nem akarod, akkor pedig biztos hogy jönni fog. Ez az élet már csak ilyen. Sosem úgy alakul, ahogy mi akarjuk.

-Ezzel azért vitatkoznék… nekem sokszor úgy alakult. Láttad a srácot aki koktélozott azzal a magas, kreollal? Nos, vele sok minden úgy alakult. Ő volt talán az egyetlen barátom, akivel szinte minden úgy alakult.

-Jártál vele? Szép szeme van. Csak úgy, ahogy neked.

-Köszönöm…- tettem hozzá félszegen. Már a számon volt a "Neked is", de ezt olyan gyerekesnek éreztem volna kimondani. 

Még sokáig beszélgettünk. Hogy miről, nem emlékszem rá. Azt tudom csak, hogy roppant szimpatikus volt és nagyon jól éreztam magam vele.

Sok-sok óra múlva, amikor már nem éreztük az ujjaink a hidegtől, visszamentünk a terembe és felkért táncolni. Táncolni. Engem. Utálok táncolni.

Mégis azt mondtam: igen. Utólag a cipőt valósággal le kellett vágni a lábamról, annyira feldagadt a három órányi tánctól.

A nap első sugarai már nem találtak minket a bálon. Hazafelé mentünk- hozzánk-, és elmélyülten, kötetlenül beszélgettünk mindenről. Nem tudom hogy jutottunk el a nagyvárosból a kisvárosba, de vele ez az út is nagyon rövidnek tűnt.

Megálltunk a házunk előtt. Mélyen egymás szemébe néztünk.

- Örülök, hogy találkoztunk.- mondtam.

Nem mondott semmit, csak mosolygott. Olyan szép mosolya volt és annyira aranyos arca azzal a pár szeplővel… egyre közelebb hajolt… közelebb és közelebb…

_____________________________________________________________________________

Azt mondják, az álmok valóra válnak. Remélem, tényleg így van.

1.1.8

Mozgalmas egy hét van mögöttem, egy nappal korábban hazajöttem, és ez jó érzéssel tölt el Kiszabadulni végre a sok hülye közül ide itthonra. Ahol az ember hangosan énekelhet azt amit akar, akkor amikor akarja és olyan hamisan ahogy jólesik és: senki nem szólja meg érte, ez a legjobb az egészben

Elgondolkodtatott ez a hét sok mindenen. Kezdődött minden vasárnap egyik barátom felkiáltásával ("…utálom már hogy Halak vagyok!"), majd folytatódott az iskolai megpróbáltatásokkal, és barátomnak is elég nagy szüksége van most egy támaszra.

Szóval G (nevezzük így azt a barátom, ki utálja csillagjegyét) kedden kijelentette: nem szeret Halak lenni. Nos, amit eme jegyről tudni kell: víz jegy, negatív polaritású, álmodozó, elvont, művészlélek. Igen, G-t is valahogy így lehet jellemezni, rendkívül kreatív és elvont tud lenni (sőt, másmilyen nem is tud lenni ). S hogy mi sarkallotta erre a kijelentésre? Nos, nem más, mint az, hogy felismerte magában azt, hogy bár tudja, mi a valóság, fentebb él, vagyis: a saját álomvilágában létezik, és a szürke mindennapi valóságot oly mértékben képes figyelmen kívül hagyni, hogy ajha.

Saját szavaival: "elképzelek magamnak valamit hogy milyen jó lenne, aztán persze nem úgy lesz, és akkor pofára esek- és ez fáj." Fáj hát, persze hogy fáj! Én már csak tudom… bár nem Halak a horoszkópom de majdnem ugyanaz a kettő- víz, negatív polaritás, álmok… a különbség csupán az, hogy míg én kardinális, vagyis cselekvő jegy vagyok, addig ő nem. Na jó, az asztrológiával leállok, mert sajnos rajtam kívül ez szinte senkit nem izgat XD

Álmok… igen, megértem hogy mi a gondja velük. Tehát vázoljuk: van egy álomvilág, valahol a felhők felett. Ez nyilván idilli: minden tökéletes és úgy jön össze minden, ahogy én akarom. Azok kerülnek oda akiket szeretek, akiket pedig nem- nos, azok valahogy kimaradnak a szórásból .  Ezzel szemben itt van a lenti világ: sok ember, mindennapi gondok, problémák, szürkeség, sokszor "elnyomás", szabályok, melyekhez igazodni kell… jaj, ez marha rosszul hangzik!

Nem is csoda, hogy az érzékeny lelkűek melyik választják- naná, hogy a saját kis idillüket!

A probléma csupán annyi, hogy a lenti reális világ problémái valódiak, megoldásuk sürgető, itt kell teljesíteni, itt kell jót nyújtani, itt kell tulajdonképpen élni. Itt kell rohanni, tanulni, dolgozni látástól Mikulásig, itt vannak háborúk, járványok, itt rabolhatnak ki és késelhetnek meg: egyszóval, itt van minden probléma, melyeket meg kell oldani.

Hogyan egyeztethető ez össze az álmok idilli földjével? Ahol angyalok repkednek mindefelé, béke van és nyugalom, s más dolgunk sincs, mint lágy zene mellett henyélni egy patakparton, hallgatva a víz csobogását, madarak csicsergését…?

A kettő azonban összeegyeztethető- a kérdés csak az, hogyan csinálja az ember. Az álmok áthozhatók a mindennapokba, mint ahogy a mindennapok is átvetíthetőek az álmokba. Mert lényegében nem mindegy, hogy egy sárkányt terítessz le vagy éppen tételeket tanulsz tonnaszámra? Dehogynem- csupán az egyik itt, másik ott nagy probléma, de súlya ugyanakkora. A kulcsszó pedig: pozitivitás! 

Mert ugye van, aki így éli meg, van, aki amúgy: van, akinek csalódás, hogy az álmodozás helyett élnie kell (->Halak), s van, aki álmait átvetíti, mindennapi feladatait is mintegy eszménnyé emeli, és megoldásuk köré már-már szinte csodás legendát költ- így már beleillik a mesevilágba, nem? És, mint tudjuk, ott minden megoldható!

Naiv, gyerekes, éretlen… csodás, mesés és páratlan! Döntsd el, melyik ez! Sokan vannak, akiknek ez csak egy nagy badarság, de nekem nem az. Szeretem a meséket, bennük nőttem fel, és talán bennük is élek. S tulajdonképpen mindenki. Vannak gonoszok és jók, Szőke herceg a fehér lovon, mint ahogy csúf banya is… vagyis Szerelmem és osztályfőnököm, "racionalizálva".

Nem jó az, ha az ember beleposhad a mindennapokba, túl kell nézni a mindennapokon, szükség van az álmokra!

A naiv és kicsiny gyermekektől tanulhatjuk a legtöbbet!

Az ő gondtalanságuk a mai rohanó, stresszes, globalizált világban példa kell hogy legyen! Ne irtsuk ki magunkban az álmokat, a vágyakat, az idealizált tündérvilágot- a meséket… ne nézzük le a kisgyermeket! És ne öljük meg azt, amelyik bennünk lakozik, sőt! Dédelgessük, óvjuk és védjük! Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ne nőjünk fel közben, de, nagyon is- de egy kis pici gyermeket meg kell őriznünk magunkban, egy olyan tisztát és bűntelent, aki még mentes a világ minden mocskától és szennyétől…

Szentimentális baromság? Gyermeki hülyeség? Tudom, van, akinek az. De ez engem cseppet sem érdekel. Bennem ott él a kisgyerek, és szeretem. Óvom és védem, tisztaságát és lelki gazdagságát őrzöm és gazdagítom: hagyom, hogy hasson rám, alakítsa életem, lelkem, hisz tőle ered minden szeretet, jóság… minden, ami nem gonosz és rossz, törtető és önző, amilyen ez a világ.

A gyermek az álmaival bennem él. Bár kicsi, de sok tekintetben bölcsebb mint én. S rá támaszkodva, hagyatkozva, érzéseire és szívére hallgatva gyerekjáték a legnehezebb kihívás is. Bátran vágok neki- hajrá! Mert a gyermeki szeretet, az őszinte és egyszerű, minden érdeket nélkülöző tett erőssé. Ez az, mely barátokat szerzett nekem, szerelmet és támogató családot. 

Mert ahogy minden éjszakát, még a legsötétebbet is elűzi a fény, a hajnal, ahogy a legmélyebb árkokból is van felemelkedés, a legnagyobb bukásokból is van újrakezdés- úgy a gonosz világot is képes a bennünk lakó álomvilág megszelídíteni, és erejével megoldni, eltüntetni, minket pedig a relaitások világában is a felhők fölé emelni.

-azt hiszem, ez lett eddig a legelvontabb bejegyzésem. nem gond, ez is én vagyok -