Farang, farang, farang, farang… farang!

Nem tudod, pontosan miért, mert egyetlen thai ember sem képes pontos felvilágosítást adni, vagy félremagyaráz: de több, mint három hónap thaiföldi élet után megtanultad, hogy a thai népesség zárkózott, magának való talán, és legjobban csak ebben a mesterséges, önmaguk által kreált és körbehatárolt világban érzik magukat, ahol a király az ISTEN, a kritika csak feléd érvényes, a különbözőségen, a máshogyan felfogott vagy értelmezett életvitelen, viselkedésen nevetnek, de megütköznek, ha azzal szembesülnek, hogy a világ más részein máshogy mennek a dolgok, pletykálnak és suttognak a hátad mögött mert a konfliktusok, nézeteltérések nyílt rendezése illetlen.

Te, a farang, az idegen, nem vagy thai, és minden, amit képviselsz, non-thai. A gyarmatosítástól ebben a régióban egyedül Thaiföld menekült meg- hirdetik büszkén, és nyilván sokat segít az országnak, hogy nyersanyagukat, természeti kincseiket, erőforrásaikat nem rabolták el az európaiak, és nem építettek ki egy export-orientált, hazai fogyasztásra és kiszolgálásra nehezen alkalmas út- és vasúthálózatot. Thaiföld a maga útját járja évszázadok óta, ami egy szinten örvendetes, de valahol nem tudom nem úgy érezni, hogy talán jót tett volna nekik egy-két év konstans európai jelenlét, egyetlen ok miatt: hogy hozzászokjanak a gondolathoz, hogy nem csak ők léteznek a világon.

Persze, Thaiföldön sok külföldi él, de kis közösségekben, koncentrálva valahol a business district és Pattaya, Phuket meg Krabi között. Az átlagos thai nem csak hogy jól megnéz magának, főleg egy nyomornegyedben, hanem rád mutat, miközben izgatottan suttog valamit, megbámul, mintha valami érdekes látványosság lennél. Ez valahol érthető, hiszen anno Shoya is nagy izgalmat váltott ki a fagyivárosi általános iskola ebédlőjében – de 10 évesek, nem felnőtt, vagy kimondottan öreg emberek körében! Lehetne mondani, hogy a nyomornegyed népe nem sok nem-thai embert látott, de ez nem állja meg a helyét: eleve itt van Father Joe 40 éve, több non-thai Mercy- alkalmazott, és önkéntesek hada jár-kel több évtizede Khlong Toey utcáin.

A non-thai, vagyis a thai mentalitástól, stílustól, felfogástól különböző dolgokat csak a király engedélyével lehet behozni Thaiföldre – csakis a király “tudja” eldönteni, hogy melyik külföldi dolog jó, és melyik rossz Thaiföldnek és a thai népességnek. Rossz volt például sokáig a közgazdaságtan, csak hogy egy példát említsek. Ezekre a külföldi dolgokra gyanúsan tekintenek – mint mindenre, ami egy kicsit is eltér a meghatározott thai viselkedéstől. Nincs rugalmasság, nincs empátia, ha nem felelsz meg a normáknak, akkor valami érdekes, különös lényként még elmész, de ne számíts arra, hogy a pincér az étteremben vagy a pultos a boltban a legkisebb erőfeszítést is megtegye annak érdekében, hogy megértse, mit akarsz. Kínosan nevet, elfordul, és megpróbál úgy tenni, mintha ott sem lennél, vagy mindenre rábólint, majd levegőnek néz.

Sokan (köztük én is) ellenzik, ahogyan vallási vezetők régi dogmák alapján akarják meghatározni, hogy hogyan működjön egy társadalom, egy ország. Ők (és én) legtöbbször az európai álszent keresztény kurzust hozzuk fel példának, pedig épp olyan pusztító lehet például a jámbornak tűnő buddhizmus is, ami alapján az emberek birkaként elhiszik, hogy nekik jó az, ami van, nem állnak ki magukért, és kérdés nélkül fogadnak mindent, ami velük történik. Ha van is ellenvetésük, ha nem is tetszik nekik valami vagy szenvednek a dolgok miatt, akkor azt elnyomják magukban, ami hosszú távon nagyon káros. Thaiföld jelenlegi királya hosszú ideje tartó regnálásának kezdetén felvillantotta a változás lehetőségét, de végül ő sem lett más, több, mint egy közönséges féldespota.

Nyilván ez mind iszonyatosan általánosító, és joggal merül fel a kérdés, hogy Captain, aki szereti magát az általánosítás, a sztereotípiák elleni harc hősének látni, hogyan állíthat ilyet?

Tény, és hazugság lenne elhallgatni, hogy ez természetesen nem egy kizárólagos, általános viselkedés, és az ellenkezője is jelen van. A Mercy alkalmazottai például teljesen nyitottak és rendesek, a külföldiek által gyakran látogatott helyeken ezek a jelenségek nem jönnek elő olyan élesen, mint a nyomortelepen, és néhány random járókelő, aki beszél angolul (tehát egy az ezerből) is inkább érdeklődő, mint kinéző.

A gyerekek is más megítélés alá esnek. Az ő körükben mindig kisebb szenzáció, ha Marsha vagy én felbukkanunk egy- egy iskolalátogatás vagy HIV/ADIS prevenciós előadás keretében, ami érthető, mert gyerekek, és még nem láttak, tapasztaltak, éltek át sok mindent, így egy ilyen nagy esemény, mint egy non-thai ember felbukkanása, elég nagy izgalmakat tud kiváltani, ami viszont jó érzés. Az viszont, amikor rádhajt két horda ladyboy, már nem olyan vicces.

Az árvaházi gyerekek képezik a legédesebb kivételt. Ők szeretnek mindenkit, aki törődik velük, aki kimutatja, hogy számára ők fontosak és értékesek. Tiszták, mert gyerekek, és nem volt senki, aki bemagyarázza nekik, miért is jobb thai-nak, mint non-thai-nak lenni.

Thaiföld mozog, fejlődik, halad egy nyitottabb, jobb, igazságosabb társadalom felé, csak iszonyatosan lassan, mert a hatalmas nemzeti büszkeség, a király feltétlen nélküli szeretete (és minden böfögésének arannyal való bevonata), a zárkózottság és az a notorius kategorizálás, amivel a külföldiek között különbséget tesznek (megpróbálni elmagyarázni egy rakat thai-nak, hogy a “nigger” egy diszkriminatív szó… huh, ezt nem kívánom senkinek) nagy erővel fékezik őket.

Duino nem csak a UWC miatt hiányzik. Olaszországhoz nem csak az iskolám miatt kötődök, hanem hiányzik az érzés, az olasz mentalitás és életvitel, az ország és a városok hangulata… keveset tudok arról, merre és hogyan fog alakulni a jövőm, de az biztos, hogy ugyanez a nosztalgia nem fogja Thaiföld felé terelni a gondolataimat.

captain@paperboat.hu I 4.9.2 I image source: edge.ebaumsworld.com

Ott hever előtted az asztalon, egy kis bogyó, semmi több, ugyanolyan, mint a többi, egy kis bogyó, és mégis, minden problémád kulcsa, hiszen

véget ér a titkolózás, a kettős élet, az álnevek és álnők időszaka, véget érnek a beszólások, a személyiségzavar, önmagad titkolása, a kettős identitás, a másodsorba nézés a többi ember és a kormányzat részéről, a pokol tüze sem fenyegetne már, Isten is megbocsátana és neki tetsző életet élhetnél, nem kéne leszegett fejjel járnod az utcán, sőt, mindenki előtt, fényes nappal, bárhol, bármikor kézen fogva járhatsz a pároddal és megcsókolhatod, és hirdetheted a világnak hogy egymáséi vagytok, hogy összetartozok, ez mind már nem a titkos pillanatok sötétjében, aggódva, félve elkövetett fél-bűntett lenne hanem az embereknek, a kormánynak és Istennek tetsző dolog, mert

hetero lennél. Lehetne házastársad, elvégre is ehhez két igen és két nem kell, bűntudat nélkül mehetnél templomba, már nem éreznéd magadon a pokol perzselő tüzét a pap szavai nyomán, normális lehetnél, mint mindenki más: normális mert lehetne egy normális munkád, ahol önmagad lehetsz, a saját hétköznapi valóddal, tudod: ház, ellenkező nemű házastárs, gyerekek, kutya, hétvégi kirándulás a Balatonhoz, fárasztó anyós, és egy kicsit együgyű, egyszerű, de mindenképpen normális élet.

Te bevennéd? Te lennél hetero?

Te bevennéd? Te megszöknél? Te meghunyászkodnál? Te meghajlanál a meggyőződésesek, a tévúton járók, a gyűlölködő látens melegek, az Isten nevében ellened uszító álkeresztények, a múlt századokból itt maradt eszmékkel legózók előtt? Te legyőzötté nyilvánítanád önmagad, feladnád azt, amivel Isten, Allah, a Sors vagy bárki vagy bármi teremtett, és lennél valaki más? Megszöknél a rád ruházott élet elől, hogy egy gumiszagú utánzatot élj? Vagy netán félsz a fekete bárány szerepétől, és vonzónak találod az egyhangúan bólogató fehéreket, akik az egyéniségedre éhesek? Feladnád önmagad, és gyáván egy másik sors mögé bújva próbálnál elfeledkezni az igazi életed bukásáról?

És ha beveszed ezt, mi mindent még? Hogy utána már csak az lehet a jó ember, aki szőke és kék szemű? Ha ezt bevennéd, akkor mi állítana meg a többi efféle dolog beszívásában? Mitől lennél önmagad, hogyan állíthatnád meg, amit elkezdtél?

Már ne haragudj, de ugye ezt te sem gondolhatod komolyan?

Te úgy vagy jó és értékes, ahogy vagy. Meleg, hetero, nő, férfi, kicsi, nagy, kövér, vékony, magyar, cigány vagy bármilyen nemzetiségű, fekete, fehér, európai, ázsiai, egészséges, beteg, vak, látó, süket, halló, néma, beszélni tudó – teljesen mindegy, mi vagy és mi nem- magad vagy, az egyetlen, a megismételhetetlen.

Csak rajtad áll, mit hozol ki belőle. De egy biztos: sosem fogsz semmit sem nyerni ebben az életben, ha önként adod fel. Akkor minden szar automatikusan garantált.

captain@paperboat.hu I 4.4.6 I

Ide kötöttem magamat, tudván, hogy nem lehetek itt örökké. Újraírtam magamat, kettéválasztottam a Dunio előtti és Duino utáni Kapitányt, majd magasztos elvekkel ismét összekötöttem a kettőt. De vigyáztam, nagyon vigyáztam, hogy a hidakon csak én tudjak tökéletes biztonságban átmenni. Vigyáztam erre a törékeny egyensúlyra. A világom rendjét a buborék és a külvilág közti ingatag hidak stabilitása jelentette. Mindeddig – ha nem is tökéletesen – de betöltötték szerepüket.

Azt hiszem, végzetesen széttördeltem magamat. Túl sok helyre, túl sokat akartam adni magamból. Nem arról van szó, hogy ne tudnám fenntartani- csak nehéz, pokolian nehéz. Az eddig elválasztott dimenziók egymásra omlanak, mint kártyavárak tömkelege, és én, az építő nem tudom, mihez kezdjek a különböző színű és alakú, formájú és funkciói lapokkal. Válasszam őket ismét külön? Építsem őket egybe? Az lenne a legnagyobb bravúr, de vajon képes vagyok rá? Nem is vagyok építész, én kapitány vagyok, a Kapitány, a szabad horizont szülötte, akit most önmaga lékelt meg.

4.1.1

captain@paperboat.hu

Ránézek az órámra: 18:15. Nincs késő, de már sötét van.

Felvillan, meggyullad és füstölög. Késik. Nem jó jel.

Elsétál előttem egy pár. Egy fekete férfi és egy fehér nő: a férfi valószínűleg bevándorló, a nő pedig európai. Még messziről is hallani lehet, hogyan nevetnek együtt, összebújva, hazafelé sietve. Szép.

Körülnézve úgy látom, csak én találom szépnek. Az emberek összesúgnak. “Azzal a négerrel…?” Egy idős asszony pedig lelkesen magyarázza a barátnőjének, hogy az a duinoi átok hozta ide ezt a fajta állatot.

Állatot, érted…?

A duinoi átok. Nem állom meg cinikus félmosoly nélkül.

A duinoi átok… Collegio del Mondo Unito. United World College. Egyesül Világ Kollégium.

Elnézek a távolba: látom a város fényeit a tengeren. Egy nagy tartályhajó fut be éppen a kikötőbe.

Elgondolkodom. Mondatok, emberek, érzések, sorsok jutnak az eszembe. Kérdések az iskoláról, a UWC-ről, arról, amit csinálunk. Arról, ami az emberekkel ezen a helyen történik. Az önhittségünkről, arról, hogy azt hisszük, csak attól, hogy rárakjuk a logónkat valamire, az attól jobb lesz. Mert mi vagyunk a UWC.

Agyelszívás. Nyugatosítás. Agymosás. Kiszakítás. Elszakítás. Kapcsolatok elvágása. A kulturális kontextus átrendezése. Mélyvízbe dobás.

Nekem mindez simán ment. Európai vagyok, a világ nagy részében nyugatinak számítok. A nyugati kultúrkör része vagyok, nyugati kontextusban, nyugati értékek szerint.

De vajon mennyire jó mindez…? Mit ér el a UWC a jelenlegi működési formával? Mennyire tudjuk igazolni mindazt, amit teszünk? Mennyire jogosan akadnak ki a nyugatiak, amikor a számbeli fölényünk adta lehetőségeket kérik számon rajtunk?

Imádom Duinot. Büszke vagyok arra, hogy itt lehetek. A világ összes kincséért sem adnám fel. De vajon mindenki így érez?

“Azt mondták, szégyen, mennyire európai lettem… hogy elfeledtem, ki vagyok. Hogy nem az vagyok, aki voltam. Hogy tiszteletlen vagyok.”

Az élet a buborékon kívül van. Sőt, ott van igazán. Mi egy álomvilágban élünk, és hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a valóságot mi teremtjük, és hogy ez ezután sem lesz másképp. Hogy mi vagyunk a jövő nagy nemzedéke.

Könnyű álomvilágban élni és leszarni, hogy a buborékon kívül sok dolog nem úgy megy, mint itt. Hogy ha kipukkan, márpedig ki fog pukkanni ez a fal, akkor nem leszünk képesek megbirkózni a helyzettel. Hogy mennyire nem érdekel minket, hogy létezik más is rajtunk kívül. Persze, figyelemre és tiszteletre méltó a szoc munka rendszerünk, de mennyire hatékony…? Mennyien tudunk valós változást hozni? Egyáltalán: szükség van arra, hogy két év alatt váltsuk meg a világot? Nem arra hivatott az iskola, hogy olyanná neveljen, hogy majd utána tudjunk valami jót, értékeset, maradandót alkotni…?

De akkor megint oda lyukadok ki, ahol előtte voltam. Felünk európai vagy észak- amerikai. Hatalmas a kulturális fölényünk. Egymás között a végletekig fejlesztjük az idealizmusunkat, minden probléma nélkül, büszkén hirdetjük fennkölt, sokszor már- már provokáló elveinket, bármilyen formába öltve, de közben nem törődünk azzal, hogy másoknak ez mit jelenthet. Akár másoknak közülünk. És meglepődünk, ha kisiklik a gépezet.

Mi vagyunk a Nyugat. Mi képviseljük az emberi jogokat. És? Akkor bármiben is több jogunk lenne kifejezni magunkat? Akkor bármiben is jobban, kivételesebbek, ügyesebbek, rátermettebbek lennénk?

Megpróbálom összeszámolni, hányszor hallottam egy afrikait felszólalni az iskolagyűlésen. Hogy hányszor láttam egy ázsiait meggyőződésesen érvelni. Nem jutok sokáig. Mi vagyunk az oka. Mi, a nyugati módon viselkedő nyugatiak. És igen, egy bizonyos fokig igazunk van: hiszen az iskola a nyugati környezetben működik, és az emberi jogok alapötletei nyugati vívmányok, amire joggal vagyunk büszkék- de sajnos nagyon- nagyon képtelenek vagyunk belátni, hogy hol van a határ.

És akkor még nem is gondoltam az iszonyatosan képmutató, hatalmas álszentségekre. Nyugatiak. Az otthon kényelméből, biztos anyagi háttérből könnyű bármit is mondani, bármilyen alapelvet kitalálni, ami mentén ennek az egésznek működnie kéne. Nem felejtitek el egy picit, hogy ez nem United European College hanem United World College? Itt vannak a csodás elveink, amikben hiszünk, amik mentén élni akarunk, amit később ki akarunk teljesíteni- és a végén beleesünk a saját csapdánkba, életképtelenek leszünk, mert nem tudjuk, milyen a valóság, és magunkkal rántjuk a többieket is.

A világ nem attól lesz más, ha a föld alá sokkoljuk azzal, hogy mi ennyire vagy annyira mások vagyunk. A világ attól lesz más, ha sikerül kimeríteni a mindennapok kicsi csodáit, ha nap mint nap a legtöbbet meríted a hely adottságaiból, és megtudsz valamit, amit tegnap még nem tudtál.

Persze, fantasztikusak vagyunk, hogyne lennénk…?! Csak úgy tűnik, mi túlságosan is tisztában vagyunk a saját fantasztikumunkkal, ők zavarodottak, aztán meg az egészből nem lesz semmi sem.

És ez most nagyon negatív. És annyira realista, hogy már erőteljesen torzít is. Én is beleestem a hibába. Én is istenítettem a helyet – bár minden okom megvolt rá – és én is elszálltam. És kibaszottul fáj leszállni.

De amíg ilyen kérdések és gondolatok merülnek fel bennem, bennünk, sokunkban, és tudunk beszélni is róla, addig nincsen gáz. Amíg meg tudunk küzdeni magunkkal, addig azért vagyunk itt, amiért itt kell lennünk. Nem két évben fogjuk megváltani a világot. És lehet, hogy egyáltalán nem is fogjuk. Ki tudja…?

Amíg extrémek között ingadozunk, addig mi biztosan nem fogjuk.

Nem érdemes… visszafordulok, megveszem a jegyemet, és felszállok a buszra, hogy visszamenjek a duinoi átokba, és megpróbáljam rendszerbe rakni ezeket az összevissza gondolatokat.

3.9.1

captain@paperboat.hu

Mivel jelenlegi kedvencem Mika, ezért szóljon tőle a kezdődal. Stuck in the Middle- ezt a számot nagyon nekem írták.

I look at you,
You look at me,
We bite each other.
And with your better words you kick me in the gutter.
But my troops are bigger than yours
‘Cause you’ll never stand my fight.
Ours is a family that’s based upon tradition
But with my careless words I tread upon your vision.

Ez a kis szövegrész különösen közel áll a szívemhez Mókásan, könnyeden, ám mégis komolyan és egyértelműen fejezi ki ezt a nagyon szorult és szar helyzetet, amihez hasonlót senkinek sem kívánok.

Az én esetem azonban nem annyira középen ragadt, szerintem kiszabadítottam magam- cselekvési szabadságot illetően legalábbis biztosan- a többi pedig… egyelőre nem számít.

Awww <3 örök kedvenc. Igen, magabiztos arc, öntudatos fellépés, harcias elszántság… de a színfalak mögött nem egyszer szorongok, félek és hiszem azt, hogy ne lennék képes valamire. Tulajdonképpen egy bizonyos szinten a félelem visz előre: a félelem attól, hogy elbukok, hogy nem sikerült naggyá válnom. Van bennem nagyfokú kétkedés is: kétkedés a jövőmet és a sikert illetően. Elbukni viszont szintén félek: félek, mert úgy érzem, minden egyes sikeremmel egy újabb nagy középujjat mutatok a kétkedőknek, a rosszindulatú irigyeknek, és egyben egy újabb bátorító löketet adok a magukban kétkedőknek, a kishitűeknek, a félelmekkel küzdőknek.

Impossible is nothing.

Szerintem a blogomat olvasva egyértelmű lehet, hogy nagyon nem áll távol tőlem a lázadás, rendbontás, a polgárpukkasztásra való hajlam illetve annak lelkes helyeslése, és a maradisággal szembeni türelmetlenség (mondjuk hogy ez utóbbi mennyire jó vagy rossz, arról lehetne vitatkozni). Ez a szám olyan kis könnyeden lázadó, lazán megmondó, mégis egy mély értelmű kedvencem. Kowalsky stílusát régen nagyon nem kedveltem, egy- másfél éve kezdtem el megszeretni- emlékszem, mielőtt megkaptam az értesítést, hogy megnyertem az ösztöndíjat, a teraszon rajzolva is ezt a számot hallgattam. Véletlenek márpedig nincsenek…

És ha már lázadás, rendbontás és polgárpukkasztás: következzen az egyetlen és örök Madonna Nem is érezném magamat igazi melegnek, ha kihagynám Madonna AZ előadó. Noha sajnos nem jutottam el budapesti koncertjére (mire lett pénzem, természetesen már csak a drága jegyek voltak eladóak :’( ), személyes nagy kedvencem. Elsősorban személyisége miatt: imádom a szövegeit (különösképpen ezt), a klipjeit és azt, ahogy elő- illetve eladja magát. Nagy kár, hogy mostanában leállt az ehhez hasonló, karakteres és jó számokkal. :’(

And the three men I admire the most
The Father, Son and the Holy Ghost
They caught the last train for the coast
The day the music died

Szinte kiállt a fikázásért úgy, hogy nem is sért senkit. Ártalmatlan szöveg beszólásba csomagolva. Imádom

When everybody’s in, and you’re left out
And you feel your drowning, in a shadow of a doubt
Everyones a miracle in their own way
Just listen to yourself, not what other people say

When it seems you’re lost, alone and feeling down
Remember everybody’s different
Just take a look around

Egyszerű: a szövege… hihetetlenül optimista, reménykeltő, csak úgy árad belőle a hit és a fel nem adás… igazi UWC zene.

Szinte bármelyik számukat idetehettem volna- mindegyiket más és más ok miatt szeretem- de mégis a Boulevard of Broken Dreams mellett döntöttem.

Mindannyiunk életében van úgy, hogy egyedül kell járnunk életünk útján. Van úgy, hogy a barátaink, szeretteink nem kísérhetnek el. Vannak dolgok, melyeket egyedül kell átélnünk, csaták, melyeket egyedül kell megvívnunk. Az életünk teljessége, személyiségünk egészsége és lelkünk erőssége kívánja így. Az egyedüllét néha hasznos. Mindenkinek szüksége van rá. Az ember általában önmaga legnagyobb ellensége és segítője egyben: az egységig vezető lépcsőfokokon nem szabad egyedül lépdelni; az utolsó fokra fellépni viszont csak egyedül lehet.

Depressziós…? Lehangoló…? Kiábrándító…? Nem. Sokkal inkább kegyetlenül realista.

Az idealizmus a világ legjobb dolga, de nem szabad, hogy a egyben világ egyetlen dolga is legyen.

but then what kind of scale
compares the weight of two beauties
the gravity of duties
or the ground speed of joy?
tell me what kind of gauge
can quantify elation?
what kind of equation
could i possibly employ?

Néha le kell szállni egy kicsit. Kiadni ezt is. Az ilyen gondolatoknak is van helyük- nem velük van a baj, hanem azzal, ha rossz helyre kerülnek. Pontosan ezért van szükségem erre a számra: elgondolkodtat, segít helyre tenni a gondolataimat. Annak idején, a Papírhajó bezárása előtti héten sokszor hallgattam, míg (vizsgákra való készülés helyett) a blogon gondolkodtam.

3.5.7

captain@paperboat.hu