Papírhajó

Zakatolva halad a vonat Budapest felé péntek este. Kint sötétség, az ülésen mellett Coelho Alkimistája, amit frissen olvastam ki. Még nagyon új számomra. Ölemben az mp4-em, hallgatom a számokat, nem is figyelek a sorrendre, hagyom, hadd menjenek egymás után. Most semmi nem érdekel. Gondolkodok. Hogy min, talán még én sem tudom.

I've seen it on your face
Tells me more than any worn-out old phrase
So now we'll go separate ways
Never again we two
Never again, nothing I can do

Igen, külön utakon járunk. Ő már nincs velem, én nem vagyok vele. Soha többet nem leszünk egymással- mondaná bárki. Hazugság. Az emléke mindig bennem él, főleg most hogy megtapasztaltam, mennyire hiányzik. Most, amikor már nincs itt, amikor már nem lehet. Most, amikor a régi szép napok eltűntek. Talán hülye vagyok, hogy ezen gondolkodok még ennyi idő távlatából is…? És akkor mi van azokkal, akik több évet várnak arra, hogy megkapják akit akarnak, és addig nem jut nekik semmi csak szenvedés és vágyakozás? Ez lenne a szerelem? Az igazi? Vagy csak én nem vagyok elég bátor hogy továbblépjek? Az életben mindennek célja van, még akkor is ha nem látjuk rögtön. Minden tanít valamire, minden jelenség hordoz valamilyen jelet számunkra. Megtanulni meglátni ezeket a jeleket nem nehéz, mindent tudsz amit tenned kell. Egyszerűen a szívedre kell hallgatnod. Tudja, mi a helyes. Egy életed van, hogy megtedd. Vagy most, vagy soha.

… és miután mindez megtörtént Velünk, és sikeresen leráztunk egy pedofilt is aki el akart minket vinni hármasban, és hadd ne mondjam kinek kellett volna letérdelni, szóval ezután kéz a kézben elsétáltunk a Nyugatihoz, és felszálltunk a hazafelé tartó vonatra.

Két srác, éppencsak összejöttek (újra), természetes hogy a fülkés és szinte teljesen üres vonatban nem bírtak magukkal A kalauzok pedig sajnos nem vakok… a nő elég jófej volt, mosolygott meg minden, de a pasi… mintha megöltem volna az anyját, minimum úgy nézett… de a jegyünket azért lekezelte, még jó… (retour/retúr??? jegy volt, Ő őrizte, ha rajtam múlt volna akkor perceken belül elhagytam volna őket).

Iszonyatosan álmosak voltunk, így elaludtunk elterülve az üléseken. Én korábban kivettem a zsebemből a telefonom, és írtam anyumnak hogy mikor érek haza. Amikor lefeküdtem, akkor pénztárcám is kivettem, mert nyomott ahogy elterültem. És ez volt a vesztem, ugyanis mikor Ceglédnél felébredtünk, akkor már egyik sem volt meg.

Áttúrtuk az egész fülkét annak reményében hogy talán meglesz, de természetesen nem lett meg egyik sem (vadiúj telefon volt, alig egy hetes!!). Elmentem a kalauzért, mert ilyen esetekben ugye neki kell szólni, és a pasi jött szembe, aki félrelökött, így felkenődtem az egyik füle ajtajára (ja, a poén az hogy ezek zárhatóak. Ti tudtátok? Mert én nem. Vagy csak én vagyok hülye?), és amikor közöltem vele hogy mégis mi lenne a problémám, akkor bunkón csak annyit vetett oda, hogy "Biztos a barátod rakta el.". 

Ezt természetesen Szerelmem nem hagyta annyiban, és elment hogy megkeresse a női kalauzt, aki nagyon készségesen segített, írt kárjelentő vagy milyen papírt, meg jótanácsokat adott, vígasztalni próbált, egyszóval le a kalappal. De a férfi… félválról sem vette az egészet és látszott rajta, hogy nagyon szeretne már túl lenni ezen… nagyon szívesen áttúrtam volna a zsebeit, hátha… ugyanis az egész vonaton voltunk kb öten, és lehet hogy akkor még túlzok…

Ezt követte a rendes procedúra, elmondtam anyumnak, aki nem volt oda érte, de nem kaptam leszidást, csak elmondta hogy mekkora címeres barom voltam (mintha magamtól nem jöttem volna rá…), majd ma reggel be a rendőrségre, feljelentés, SIM- letiltás, de a legszebb az egészben az, hogy két éves hűségnyilatkozattal vettük meg a telefont, és fennállt a veszélye, hogy így ezt a Voda felbontottnak fogja tekinteni és nagy összegű pénz megfizetésére ítél, de végülis ez nem fog bekövetkezni, tudnak adni új SIM-et a szerződésen belül, a régi számmal és ingyen hívható személyek listájával. Viszont így vissza kell térnem a régi telefonomhoz, ami enyhén nagy csalódás lesz ezután a szupi Motorola után…

Természetesen a családomtól is megkaptam a magamét, főleg jóapámtól, aki nem késlekedett hosszútávú konklúziót levonni ebből, s ez persze egy újabb indok volt arra hogy nekem támadjon, és kihozzon a mai nap amúgy is elég ingatagan járó sodromból, és ismét leteremtsem és elhordjam mindennek, aminek tartom, mindezt természetesen érvekkel alátámasztva. Ezután anyumat hívta fel, hogy "egy 16 éves gyereket elengedni a pesti éjszakába…". Nos, anyum is elküldte egy igencsak meleg éghajlatra miután felvilágosította hogy nem 16 vagyok hanem 17, és ő is (csakúgy mint én) emlékeztette a két éve elmaradó gyerektartásra, melynek összege már elérte és át is lépte az 1.000.000 forintos lélektani határt (pontosan: 1.115.000 forint). 

Szerelmem viszont végig mellettem állt és segített, rendelkezésemre bocsátotta a telóját hogy ott helyben el tudjam intézni a szükséges dolgokat. Sajnos most tőlem több száz kilóméterre van fenn Kárpátokban, én meg halálra izgulom magam, hogy megeszi egy medve vagy ilyesmi XD Bár a mai SMS-e után azért megnyugodtam egy kicsit (anyum telefonja üzemel most közösben).

És most megyek, s idegességem levezetésének második folyamata következik: pattanás- és miteszernyomkodás. Jippí.

by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>