Elfordultam, és kiviharzottam az étkezőből. A tetőn talált rám. Egyedül ültem a kéménynek támaszkodva, jobb kezemben egy régen leégett cigit tartogatva meredtem a templom közeli tornyára. Hazug mocskok, gondoltam magamban, olyan akar ő is lenni, mint ti… ti vagytok a példaképe, a készre szabott személyiség, amit felvehet a csődöt mondott sajátja helyett… - Na, mi [...]
- Szia. - Szia. – mondtam én is, majd határozatlanul néztem, ahogy leszáll a villamosról és kilép a ritmikusan szálló hó alá. „A Baross tér következik” – hallotta Zsombor. Az ajtók záródtak, Kis Esti azonban nem távolodott: a villamost nézte, pontosabban valahol a villamos és a felhős ég között kalandozott a tekintete, meg- megízlelve Zsombor [...]
Melankolikusan feküdtem az ágyamon, valami olyasmiről gondolkodva, amit a legtöbben úgy írnának le hogy ’az élet értelme’ vagy hogy ’mi végre vagyok ember’ vagy hogy ’miért születtem ide’, esetleg még úgy hogy ’milyen felsőbb összefüggésbe rendszerezhető be az életem, mint jelenség’. És akkor megjelent ő, váratlanul és hívatlanul, mint mindig: rá sem kellett néznem, láttam, [...]
Ő már tudta, hogy ez az éjszaka sem lesz más, mint az éjszakái általában. Legalábbis úgy mostanában. Semmiképpen. Látod, Zsombor nem tud más lenni, mint akivé teremtette őt a misztikus Felső Erő. Zsombor nem lesz sosem egy önzetlen hős, még akkor sem, ha szeret önzetlen dolgokat tenni, Zsombor mindig is fog magának olyan dolgokat követelni [...]
És akkor hirtelen ismét feltűnt mellettem. Régen nem láttam már. Noha akartam őt, vágytam a társaságára, valahogy sosem volt – mondhatnám, hogy alkalmas vagy megfelelő, de minek hazudnék – bennem elég erő ahhoz, hogy ismét magam mellé ültessem és megkérjem, meséljen nekem rólam, mondja el, ki vagyok és mit tervel velem az élet, palántázza vissza [...]
