Amikor megszülettem, 1991. júniusában, akkor első gyerekként érkeztem az egész családba. Nem csak szüleim első gyerekeként, hanem az egész család első unokájaként, dédunokájaként, unokaöccseként stb. Hatalmas adagnyi szeretet és figyelem összpontosult egyedül rám- egy évig egyedül rám. Egy év múlva követett unokatestvérem, akire már kevesebb jutott- ez az arány pedig folyamatosan csökkent.

Hogy kiből kaptam direkt hatást, az már közel sem annyira egyértelmű, mint az, hogy kitől kaptam direkt szeretetet. Tény, hogy meleg vagyok, de ahogy Seconda is mondta: én az a büszke típusú meleg vagyok, akinek ez sosem okozott (nagy) problémát, nem került miatta lelki válságba. Nem akartam menekülni, változtatni: elfogadtam, hogy vagyok, aki vagyok; így kell élnem az életemet, így kell boldognak lennem. A melegségem a génjeimbe van kódolva, amit két részről örököltem.

Az anorexiás zsidóknak pszichológusok szerint a génje hordoz egy bizonyos üzenetet, ami a második világháború borzalmai alatt égett beléjük: „nem élhetsz”. Vajon az én génjeim is hordoznak efféle jelentést? Vajon nekem is van egy genetikai üzenetem, parancsom, amitől nem tudok szabadulni? Vajon nekem is végzetem van, amit be kell teljesítenem, mert egyszerűen így vagyok felépítve?

Ha van is ilyen, akkor egyértelműen nem az, hogy nem élhetek. Az eddigi életem egy rögös sikersztori, így inkább azt a parancsot tudom elképzelni, hogy „legyél önmagad”, vagy „érd el, amit el kell érned”. Kivel szemben kéne önmagamnak lennem? Hogyan, kiken keresztül tudom elérni, amit el kell érnem?

Anyukámmal mindig is jól kijöttünk, jól megértettük egymást, soha nem voltak komoly nézeteltéréseink. Őt is megdobálta az élet, neki is át kellett mennie az önelfogadás és az önállósodás rögös folyamatán az apámtól való elszakadás révén, így szerintem nagyon meg tud érteni. Itt nincsen probléma.

A probléma forrása apám. Vele sosem volt komoly apa- fiú kapcsolatunk. Sosem tekintettem rá igazi apaként, noha kiskoromból még vissza tudok emlékezni olyan időszakokra, amikor próbáltam. Ő és én alapból más személyiségek vagyunk. Míg én művészlélek, empatikus, liberális, nyitott, befogadó, változékony, rugalmas ember vagyok, addig ő realista, kemény elveket fanatizmussal valló, konzervatív (ál- konzervatív?), hagyománytiszteletet (tettető) ember. A problémákra, nehézségekre is teljesen máshogyan reagálunk. Én a körülöttem található kapaszkodókat ragadom meg, ha lefelé süllyedek: a blogomat nyomom mélyre magam helyett, kiadom magamból a feszültséget. Mintegy védőhálóként működik körülöttem azon emberek sokasága, akikre számíthatok, ha baj van. Objektíven próbálom vizsgálni azt, ami történt: megpróbálom kideríteni az okot, és visszailleszteni a gépből kiesett alkatrészt, vagy átszervezni a mechanizmust.

Ő vagdalkozik, nem ismeri el a felelősségét, nem adja ki magából a feszültséget. Az erős férfi mítoszába burkolózva sebezhetetlennek tekinti magát, és igaza megkérdőjelezhetetlen.

Ő magának akar mindent, élvezi a rá irányuló figyelmet a családon belül, és igyekszik kihasználni a mélységes megosztottság előnyeit, míg én arra törekszem, hogy az unokák között ne legyek mindig első, mert egyenlő akarok lenni, mivel nem hiszem, hogy születésemnél fogva jobb lennék náluk (mint ahogy azt apám teszi).

De mennyire lehetek különböző egy olyan embertől, akinek a génjei bennem vannak, elméletileg a Captain- jelenség felét adják?

Az életem minden szakaszában az egyik központi szerepet az apám játszotta. Úgy volt jelen, mint egy példa, amit követni érdemtelen. Aki mindenképpen negatív szereplő: valaki, aki zavart, bizonytalanságot, törést hozott egy amúgy jól funkcionáló gépezetbe: a családomba. Akinek a személyisége alapból különbözik az enyémtől: de egy ilyen szoros genetikai és tényleges életbeli kapcsolat feltételez némi hasonlóságot.

Igen, hasonlítunk- igazság szerint csak hasonlítottunk. Ahogy kiléptem a gyerekkorból, és elindultam kis kamaszként a felnőttség felé, éreztem bennem a jelenlétét. Kicsit a Harry Potter- Voldemort pároshoz tudom hasonlítani: egy-egy reakciómban, gondolatomban éreztem, hogy ott van ő. Mikor azonban felfedeztem, nem éreztem jól magam. Mintha egy felébredő szörnyet éreztem volna magamban. Valakit, aki nem én vagyok, akinek semmi keresnivalója bennem, aki összeegyeztethetetlen velem, mert nem fogadja el a melegséget, mert régimódi, mert mentálisan nem egészséges, mert romboló, mert nem felelősségteljes, mert egyszerűen mindenben az ellentétem. Ezt azonban sosem tudta elfogadni, és a saját szája ízére akart formálni. Kiskoromban tudat alatt, azonban felnőve egyre tudatosabban utasítottam el ezeket a kísérleteket, és az erősebb szándékra erősebb eltéréssel válaszoltam. Minél inkább a saját klónjává akart tenni, annál inkább kerestem új, neki nem tetsző irányokat, amelyek felé a saját utamat járhattam. Belegondolva gyakorlatilag megmentettem az életemet, és el kell ismernem, hogy jól harcoltam.

A blogomat visszaolvasva, régi reakcióimon, döntéseimen eltűnődve arra jutottam, hogy szisztematikusan kiirtottam őt magamból. A kezdeti, mondjuk 90 fokos eltérés lassan, de biztosan 180 fokosra nyílt. Egy teljesen új, teljesen eltérő irány lettem: apám alternatívájává fejlesztettem magam.

Kérdés azonban, hogy kiirtottam, vagy csak elnyomtam? Ha a korábban már leírt alapvető különbségekre gondolunk, és az azóta eltelt idő tapasztalataira, akkor szerintem egyértelműen kiirtottam, és jó munkát végeztem. Ezt persze véglegesen majd 20- 25 év múlva lehet megmondani, de egyelőre úgy néz ki: sikerrel mentettem meg magamat, és építettem egy önálló, új, független életet- azok segítségével persze, akik szintén más értékek szerint élnek, mint ő.

De vajon a génjeimben volt kódolva a változás lehetősége, vagy a puszta akaratommal tudtam magamon változtatni? Tényleg képes lehettem gyakorlatilag a fele részemet egyszerűen kilökni és a színtiszta sajátommal pótolni? Ezekre a kérdésekre majd az élet ad választ.

Pszichológusok szerint a nagyszülő- unoka hasonlóság sokszor hangsúlyosabb, mint mondjuk az apa- fiú hasonlóság. Ez még nálam is helytálló, mert nagyapámat az esetek többségében követendő példának tekintettem. A szellemiségünk nem, de a személyiségünk egy bizonyos fokig hasonlít. Az eltéréseket viszont sokkal könnyebben lehet magyarázni: neki háborúban telt a gyerekkora, a családja megélhetéséért dolgozott és erősen konzervatív szellemben nevelkedett, míg én jólétbe születtem, békében nevelkedtem, és a konzervatív szellem nem olyan mértékben és nem ugyanolyan módon hatott át. Anyukám sosem volt klasszikus értelemben vett konzervatív, az önelfogadásra nevelt. Az egyház konzervativizmusát pedig az iskolai éveim alatt megutáltam, mert a fejlődő személyiségem gátját láttam (és látom a mai napig) benne.

Az, hogy elfogadtam a melegségem, megteremtette a lelki béke és az önkiteljesedés alapjait. Ez a folyamat (logikusan) párhuzamosan ment végbe önmagam felépítésével, apám kilökésével, az ő elutasításával. Noha konkrét példát nem tudok, de biztos vagyok benne, hogy nem egy döntésemet a tőle való különbözőség szándéka indikálta, és nem pedig a saját józan eszem vagy szellemiségem.

A véletlenekben nem hiszek. Szerintem minden okkal történik, mindennek magyarázata van, mert minden irányít egy felső erő- akárhogyan is hívják azt a felső akármit vagy akárkit. Nem hiszem, hogy apám véletlenül lett apám, akivel egy elválaszthatatlan elem mégis örökre összeköt: csillagjegye, az Oroszlán az aszcendensem, ami (főleg a Napban állva) elég érdekes egy Ráknál.

Körbenézve és mélyrehatóan vizsgálva az életemet, az eddigi befolyásoló tényezőket, igazat kell adnom annak az asztrológusnak, aki már másfél éve megmondta, hogy külföldön fogok tanulni és élni. A viharos apa- fiú kapcsolat csak nekem profitál. A különbözőségből erőt tudok meríteni, ami az életemet előre hajtó erő. Új vagyok, tehetséges és sok mindenre képes. Ami vagyok és leszek, egy folyamatosan változó állandóság: a családom terhét tovább hordozó, de attól ismételten meg- megváló új úttörő, aki új alapokat rak le, amire a saját életét építi. Azt hiszem, büszke lehetek arra, hogy jól tudtam felhasználni a nekem adott segítséget, jól tudtam megharcolni magamért és az életemért. Itt vagyok Duinoban, és az új kezdetén hideg fejjel és racionalistán szembe tudok nézni a múltammal. Lezártam az eddigi harcaim, mert apámat, mint befolyásoló tényezőt sikerült kilöknöm az életemből. A magam ura vagyok, kiteljesedhetek, élhetek úgy, ahogy akarok: magam miatt bocsánatot nem kérve, büszkén, személyiségem felvállalva.

3.2.4

captain@paperboat.hu

Mert sajnos kettős életet kell élnem- bár ebben igazából semmi meglepő nincs, hiszen melyik melegnek nem? Azelőtt is kettős életet kellett élnem, mielőtt kijöttem Duinoba. A közvetlen környezetem egy része előtt a hetero jófiút kellett játszanom. A kettős élet hazugságba kényszerített: nem csak szavak, hanem életvitel szintjén is. Fájt, és fáj a mai napig, hogy nem büszkélkedhetek el például a blogommal, egy- egy olvasói levél bizalmasságával, azzal, hogy milyen jól sikerült beilleszkednek a bloggerközösségbe. Ez azonban csak egy szelete a dolognak.

Nem oszthatom meg az érzéseimet sem. Nem tudhatják, ha különösen boldog vagy egy kicsit is szomorú vagyok, mert az kérdésekre adhat okot. Szinte hallom is nagyapám hangját, ahogy a csajok felől kérdez, mert természetesen velük asszociálnának mindent, és én nem mondhatom, hogy nem. Egyszerűen nem. Azt a részemet kell távol tartanom, gondosan elrejtve és az oda vezető utakat alaposan lefedve, amelyik az egyik legbefolyásosabb, legdominánsabb elemem. Azt a részemet, amelyik nagyban irányítja az életem, ami segített a személyiségem kiformálásában.

Hazudnom, titkolóznom kell olyan emberek előtt, akiket szeretek, akiket érdemesnek tartok a bizalmamra, de mégsem avathatom be őket, ha fenn akarom tartani a családi békét, a beszélő viszonyt. Fogalmam sincs, mekkora szintű elutasítással vagy toleranciával fogadnának, gyanítják-e, gondoltak-e már rá, van-e akárki a környezetükben, aki mesél nekik a melegségről, vagy van élménye vele… utálom, hogy hazudnom kell, mert utálom a hazugságot. Tartsam őket tudatlanságban, amíg csak tudom? A földrajzi távolság ebben kimondottan segít, de nem segíthetne az ellenkezőjében is? A dolgok nyugodt és elvonult megfontolásában, a napi konfrontációk kikerülésében?

A barátaim közül már nincs olyan, aki ne tudná, és ne fogadná el. Az igazi probléma itt egyértelműen a családom. Az egyik félről tudom elképzelni az elfogadás egy lassú folyamatát, a másik félről viszont egyértelműen és teljesen lemondhatnék, és meggyőződésem, hogy egyenesen zaklatásnak lennék kitéve, ha outolnék. Apám részéről még azt is el tudom képzelni, hogy Olaszországba is eljön, akár a pappal is, hogy „észhez térítsen”.

Duplán fájdalmas a helyzet akkor, amikor a blogomat végre az arcom fémjelzi, és nem (az egyébként nagyon menő) kis kék bábu. A háttérhelyzetem egyszerre bizonytalan, veszélyes és erős, biztonságos. Duinoban a melegek jogai mögött szinte 100% áll ki. Nem kell titkolóznom magamról: úgy élhetek melegként, hogy az embert látják bennem, és nem a meleget. Nem súgnak össze mögöttem, nyíltan kérdeznek, én pedig nyíltan válaszolhatok. A kabátomon viselhetem a 2QT2BSTR8 feliratú kitűzőt (too cute to be straight- túl helyes, hogy hetero legyen), mert viccesnek, nem pedig magamutogatónak tartják. Itt lehetek, aki vagyok. Kimondottan sokan szeretnék látni Kis Estit is, mert érdekli őket, ki az, akinek a gondolata naponta mosolyra késztet…

Két ilyen szinten ellentétes közeg között mozogni pedig nagyon nehéz. Két világnak vagyok része egyszerre, és akármennyire is igyekezek, tudom, hogy ha végleg le akarom bontani a kettő között húzódó falat, akkor nagyon nagy nehézségekkel kéne szembenéznem.

Így hát lassan egy- egy téglát veszek csak ki ebből a falból, de azt hiszem, az alapot meghagyom. Tudom, hogy túléltem már sok nehézséget, sokszor kellett már felvennem a kesztyűt és küzdenem, és minden egyes harcomból megerősödve kerültem ki, de ez más.

Viszont egyre nehezebb és nehezebb lesz. Akármennyire is megtépáz Duino, ugyanakkor nagyon nagy fokon megerősíti az öntudatom, az önképem. Szilárddá teszi a magamba, mint melegbe vetett hitem.

Bele kéne tehát nyugodnom, hogy ennyi, ez így van és kész? De nem, ez nem lehet, ez hazugság, ez így nem fair, nem jó, nem igaz- üvölti az egyik felem, míg a másik szimplán csak szemet huny az ügy felett.

A jövőben szeretnék olyan ember lenni, aki valami nagyot, maradandót alkot. Valaki, aki minden tudását és tehetségét arra tudja fordítani, hogy segítsen az emberiségen. Szívesen mennék például Afrikába menekülteket segíteni, de tudom, hogy ezzel nem elégíteném ki a saját becsvágyam. Én aktív, dinamikus és lendületes harcot akarok vívni emberek jogaiért, köztük a mi, melegek jogaiért is. Aki pedig teljes odaadással küzd valamiért, az igazán csak őszintén szállhat ringbe.

Ugyanakkor egy másik részem pedig nyugodt, önreflexióval és gondolkodással teli életet akar, amelyben kiteljesíthető az írói ambícióit.

Lehet egyáltalán egy olyan valakinek, akinek a személyisége ennyire szerteágazó, az élete egységes? Talán nem, de ez még mindig nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy miért kell egy, az őszinteséget szerető embernek hazugságban élnie a szerettei előtt.

3.2.3

captain@paperboat.hu

Szeretek Captain lenni. Szeretem a Papírhajót. Szeretem ezeket a motívumokat, amiket én kreáltam magam elé. Függönyként omlanak le a színpadra, és vonnak falat a nézők és a színész közé.

Amikor elkezdtem a blogomat, akkor egyértelmű volt az álnév. Egyértelmű volt egy pici kegyes hazugsággal kezdeni mindent. Miért?

Annyi minden kiderül itt rólam. Tudjátok a koromat, tudjátok, hová jártam / járok iskolába. Tudjátok, hogy ösztöndíjas vagyok, tudjátok, hol lakom. Nem sok utánajárással jár, hogy megtaláljatok iwiwen vagy facebookon. Két év alatt olyan konkrét és egyenes ösvényt építettem nektek, aminek a végén egyértelműen én vagyok, és nem más. A saját nevemmel, a saját arcommal, a saját őszinte mosolyommal, egy nem őszinte világban.

Inkognitó. Indok…? Van még több? A legjobb barátaim olvassák a blogomat. Az anyukám olvassa. Kis Esti olvassa. A másodévesem olvassa. Az inkognitó előttük elvesztette az értelmét.

A többi blogger ismer. Többségünk személyesen, aki pedig nem, az minimum ismerősöm facebookon, és nem eggyel sms-ezek, telefonálok ilyen vagy olyan rendszerességgel.

Egy „átlagos” Olvasóim előtt pedig mit tudok, akarok még elrejteni? Közülük is már nem eggyel msn-eztem, beszéltem, találkoztam. Nem akarok, és azt hiszem, nem is tudok mit rejtegetni továbbá.

Azt akartam írni, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor a Papírhajó és az anonimitás többé összeférhetetlen fogalom- de rájöttem, hogy ez már nagyon régóta így van. Az image, az álca maradt csak meg. A téveszme, hogy ez a buli még maradhat álarcosbál. A gond csak az, hogy az álarcot két év alatt szisztematikusan lebontottam, téptem, szaggattam magamról. Kecsesen is meg nem is, szépen is meg nem is, direkt is meg véletlen, de azt hiszem, nincs már rajtam.

A következő pár bejegyzésem 100%-ban rólam fog szólni. Rólam és az apámról, rólam és Kis Estiről, rólam és a bloggerekről, rólam és a családom többi részéről, rólam és mindenről, ami én vagyok, ami ide vezetett, ahol vagyok.

Ha eddig élhetett is az őszinteségnek ez a furcsa, arctalan változata, most legfőbb ideje véget vetni neki.

Hello. Én vagyok a Papírhajó Kapitánya.

3.2.2

Az utóbbi időben azt hiszem elég olyan bejegyzéssel bombáztalak titeket, amelyeknek az igazi jelentését csak hosszas elemezgetés vagy jó intuíciós képességek birtokában lehetett felismerni. Így most íme: az elmúlt hét két részletes leírása.

Az iskola tantervében szerepel egy ún. Project Week, ami minden tanévben (háh, mekkora meglepetés) egy hetet vesz igénybe. Arról szól, hogy a diákok szervezhetnek projectet, ami egy szocális munka vagy ilyesmi. Erről egyébként már írtam itt.

Szóval február 20-án repültünk Velencéből Budapestre A kis nyolcfős csapat összeállítása kicsit random volt, de egy dolog mindenképpen összekovácsolt minket: a kőkemény melegség

8-ból négy ugyanis queer volt: jómagam, a norvég másodéves Liv biszexnek vallja magát de köztudomású, hogy leszbikus; Ellie szívem nemrég jött rá, hogy biszex, és Shai már Ljubljanában bevallotta, hogy bizony leszbikus.

Így hát az első szombat esti utunk az Alteregóba vezetett. Jól éreztük magunkat: volt rúdtánc, a travi show nekik nem tetszett annyira, mert ugye nem értették Dömper szövegét, viszont a helyet nagyon megkedvelték.

Ellie és Liv pedig majdnem összejöttek a rúdon- sajnos csak majdnem, és Ellie azóta ugyanabba a spirálba veri magát, mint amibe én rángattam magam Ole (Mr. Norway) kapcsán. Majdcsak túljut rajta…

Nos, de lépjünk tovább: vasárnap miután felébredtünk, maradt még idő egy gyors városnézésre, majd irány Kecskemét! Ugyanis a projectünk, az angoltanítás Kecskeméten volt, ahol a vasútállomáson már várták őket a host familyk. Szétosztottuk őket, mindenki megkapta, akihez be volt osztva, engem a családom kapott meg, és hazakocsikáztunk Fagyivárosba, ahol rövid szunyára hajthattam fejemet,

ugyanis hétfőn reggel angol tanítás premier Az egész összességében jó volt, szerintem jó órákat tartottunk. Minél kisebbek, annál okosabbak és ügyesebbek voltak- ez az első nap meglepetésként ért és naaaagyon kiakadtam. Nem hiszem el, hogy mit csinálnak a Refiben, mióta nem járok oda, de az angoltanítást kicsit mellőzik. Gyakorlatilag az idegösszeomlás szélére kerültem a harmadik olyan osztály után, amelyik nem volt képes együttműködni, beszélni, játszani… nem hittem volna, hogy ilyen rosszul áll a dolog. Aztán a negyedikesek visszabillentették a jókedvemet, így utána is igyekeztünk picikhez menni, mert ők elképesztően jók, okosak és nyíltak.

Így megerősödött bennem a tudat, hogy nem leszek tanár, vagy csak valami hiperiskolában, ahol a jövő Einsteinjeit nevelik.

A PW nagyon sokat kivett belőlem. Nem bírtam, hogy ilyen hihetetlen szinten én vagyok mindennek a közepe: a PW vezetője, akinek mindent irányítani kell, aki fordít (ami egy nagyon nehéz munka, egyszerre két nyelven működtetni az agyad hosszú távon). A másik pedig az a szakadék, ami az otthoniak és köztem keletkezett, amiről majd még írni fogok. A gond az, hogy sokan (a nagy többség) nem igazán érti, mi is az a UWC, olyan megfoghatatlan, megérthetetlen nekik az egész. Annyit vágnak, hogy kint vagyok, jó nekem, és nem hiszik el, ha panaszkodok, ha úgy kezdek egy történetet hogy “Velencében az történt, hogy…” akkor forgatják a szemüket hogy “Jaa, te Velencébe járogatsz” és még sorolhatnám. Sajnos nagy szakadékot ás az ösztöndíj köztük és közém, így nem értették meg sokan most sem, hogy nem azért vagyok otthon, hogy pihenjek, hanem azért, mert dolgozok. Egy iskolai projectet vezettem, és ez nem volt relaxáló. Én viszont senkit sem akartam megbántani, így igyekeztem magamat olyan sok részre választani, amennyire csak tudtam, hogy mindenkivel lehessek- és ez nem volt nehéz. Igazából nem voltam sehol, és ezt mindenki érezte. Nem jó dolog ez, de erről majd később írok részletesen.

A nemzetköziek amúgy jól érezték magukat: a host familyk minden este megitatták őket, a nagyapám szintúgy. Magyarország tetszik neki, jót röhögtek a ‘kuki’ és ‘puszi’ szavainkon (a kuki angolul süti, a puszi pedig a lányoknak van, a fiúknak nincs ), tanultak pár magyar szót (csillagok, köszi, nem lehet, nem, igen, áldás békesség -.-, szia), tetszett nekik Budapest, Kecskemét és Fagyiváros is (a fagyit pedig imádták- bár sajnos be kell látnom, igazuk van: a gelato tényleg jobb, főleg a világdíjnyertes trieszti Zampolli).

Csütörtök este mentünk vissza, hogy szombat délutánig még élvezzük Budapestet. Így a magyarországi tartózkodás PW része véget ért- és jól ért véget. Igaz, sokat kivett belőlem, de jó volt. Minden úgy ment, ahogy mennie kellett: mondhatnám, mint a karikacsapás? Igen, egyébként igen. Nem voltak fennakadások, mindenki tudta a dolgát (aki meg nem, annak megmondtam, mit kell tennie), a büdzsét sikerült 150 minuszról 5 pluszra átfordítanom, ami azért szerintem elég jó eredmény (közgazdásznak kell mennem, de komolyan vagy egyenesen pénzügyminiszternek, együtt többet érek, mint az összes parlamenti idióta együtt). A host familyk csodás munkát végeztek, a családom is nagyon segítőkész volt (apám persze megint alakított, de erről most nem akarok írni).

Én ekkor találkoztam Kis Estivel. Péntek délután.

Nehéz erről bármit is mondani, írni, nyilatkozni. Jó. Jó volt, most is jó, és remélem, jó is lesz. Remélem, hogy lehet jó. Lehet, hogy irreálisan komolyan veszem, hogy nekem irreálisan sokat jelent, de úgy éreztem, kölcsönös, és azt hiszem, ő igazán olyan ember. Olyan megmagyarázhatatlan, olyan… önmaga. És ez az, ami több mindennél.

Szombaton pedig repültünk vissza Velencébe.

Az élet Duinoban szép. A nap süt, a tenger hullámzik és meleg hőhullámokat nyom az arcodba minden újabb hullámmal. Tanulunk és teszünk azért, hogy a világ egy jobb hely legyen. A közösségi egyetértés pedig minden harc, küszködés és önmegkérdőjelezés után elhozza a belső békét is.

Még akkor is, ha ez a belső béke egy olyan helyhez köt, amellyel lassan elszakadnak a kapcsolataid. Amely mindig a tiéd lesz, mindig a tiédnek érzed, mindig szereted, de most valahogy halványodik, lassan eltűnni látszik a láthatáron. Ami mindig megdobogtatja a szíved, de mindig szomorúságot is ébreszt benned. Amiért felelős vagy, de ami nem látszik felelősnek érted.

Igen, jó volt a PW. Kis Esti is jó. Ő nagyon jó. Ő anélkül dobogtatja meg a szívem, hogy eltűnni látnám, ami furcsa. Ésszerűtlen, érthetetlen, mégis felfogható, elfogadható.

Azt hiszem, néha muszáj az ész ellen cselekedni, hogy egyenesbe hozzuk az életünket.

3.2.1

Kis Esti is jó. Maga az érzés, hogy van, él, létezik valahol. És hogy én is élhetek, létezhetek, és valahol, valahogy része lehetek, mint ahogy ő is részem.

Akárki akármit mond- az élet szép.

Ilyen pozitív hangulatban kezdtem neki önmagam mélyelemzésének. Az eredmény nemsokára a blogomon, több részben.

3.2.0

Az unokatestvéremnek írt levél egy részlete, amit blogolhatónak éreztem.

Ígérem, nemsokára a költői magasságokból a közérthetőség talajára süllyedek, hogy értsétek is, miről szól, amiről most szó van.

3.1.9

Lehetnél az nekem, mint a tengernek a part- a tökéletes eltérés teljes egésze, a végtelenek határa- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint papírnak a toll- a sercegés feszült izgalma, a vonalak kacskaringóiból születő alkotás, az új, az ismeretlen, az egyedi- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint az éjszakának a hajnal- az örökké véget érő kezdet, a fény földre hullásának vörös kezdete- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint szemnek a kép- inspiráló, vibráló, befogadó, elutasító, átjátszó, megbolondító színhalmaz- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint feketének a fehér- feloldhatatlan ellentét, amely nélkül mégis értelmetlen az élet- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint a csend a parti sétánynak- örök társ, elválaszthatatlan kötődés, soha el nem múló csodaforrás- de nem, te több vagy.

Lehetnél az nekem, mint a sziklának a hullám- neki- neki feszülő kihívás, a haladás és a maradás harca, a hatalmas, örökké láthatatlanul lebegő kérdőjel- de nem, te több vagy.

Mi vagy tehát…? Több vagy, mint inspiráció, mint ellentét, mint motiváció, mint kecsegtető kihívás, mint kérdőjel, mint ismeretlen, mint társ, mint kötődés, mint ellentét, mint bármi, ami szó:

önmagad vagy.

3.1.8

Van, aki nem tud helyesen írni. Van, aki angol szavakkal szövi tele a szöveget. Van, aki minden mondata végére felkiáltójelet tesz. Van, aki állandóan csak picsog. Van, akinek akkora arca van, hogy a blog szinte bele sem fér a képernyőbe. Van, aki meg elveszik benne, annyira nincs önbizalma. Van, aki mániákus. Van, aki folyamatosan a drámakirályt játsza. Van, aki idegesít, és utána három hónapig felé sem nézek. Van, aki egyszerűen csak mű.

De mind bloggerek. Mind egy- egy ember, egyéniség, szerethető személyiség. Ott vagyok közöttük én is; a magam hibáival, csak úgy, mint ők. Írok, kimondottan szélsőségesen, de írok. Néha a fellegek fölé szállok Zsombor szárnyain, néha arra sincs erőm, hogy egyszerű mondatokat értelmesre formáljak. Néha hetekig dolgozok egy bejegyzésen, van, amikor öt perc alatt összedobom. Biztos van, akit idegesítek, aki műnek, arcosnak, picsogósnak, finnyásnak, mesterkéltnek, kockának, megjátszottnak, önzőnek, harsánynak, töketlennek tart.

De mind olvas. Érdeklem. Miért?

Miért, miért…? Ez a blogok nagy rejtélye, és ez az, amire sosem fogok rájönni. Még akkor is, ha néha legszívesebben a falhoz vágnám a laptopot egy- egy bejegyzés olvasása közben, mégis követem ezeknek az embereknek az életét.

Hiszen valahol mind ugyanolyanok vagyunk. Talán ettől blog a blog, és ettől blogger a blogger? Az életünk lenyomata annyira különböző, amennyire csak lehet, mégis olyannyira közös, hogy érezzük: akár a miénk is lehetne.

Igen, talán ettől blog a blog, és talán ezért olvasok és olvasnak.

3.1.7

VonAdolf. Érdekes, hogy milyen könnyen össze lehet gyúrni ezt a két szót (és még jelentése is van a németben). Vona és Adolf- Vona Gábor, tettrekész hazafink, illetve Adolf Hitler, a szennyes náci vezér. Két különböző korban élt, de ideológiailag egymáshoz nagyon közel álló ember.

Eddigi, a náci rémuralomról szerzett felületes tudásom és a Jobbik erősödéséről szerzett újabb és újabb, néha már rémisztő kategóriába sorolható hírek alapján is arra gondoltam: megdöbbentő, mennyire megfeleltethető egymásnak Hitler és Vona felemelkedése. A körülmények, a pártok ideológiája, jelleme, taktikája… ez pedig most, a Weimari Köztársaság történelmét mélyrehatóan tanulmányozva csak megerősödött bennem.

Aki most lemondóan legyint, vagy esetleg növekvő idegességgel mered a képernyőre, az ne adja még fel, és nyomja be máris az észosztást- előbb lássuk, miért is hasonló a 20-as, 30-as évek Németországa és a kora 21. századi Magyarország!

Németországban az első világháború után káosz uralkodott. A fiatal, Weimarban megalkotott köztársaságot mind jobbról, mind balról veszély fenyegette, de amíg a szociáldemokrata kormányzat ura tudott maradni a helyzetnek, nem volt jelentős a szélsőségek felé fordulók száma. Az ország állapota azonban gyorsan romlott: a gazdaság a külföldi tőkén függött, az utcákon mindennapos volt az erőszak, összecsapások, puccsok (Bajorország, München, Berlin). Az emberek csalódottak voltak; nem értették, mi megy körülöttük; a társadalom számára túl kevés idő alatt történt túl sok dolog. Az autoriter rendszer összeomlása, felülről kreált köztársaság, amelyben nem bíztak, majd az első világháborút lezáró, megalázó békeszerződés. Mindez megfejelve a hiperinflációval majd a nagy gazdasági válsággal a kormányzatot megszorításokra kényszerítette. Keynes és az ő nézetei ekkor még sehol sem voltak, bár szerintem, ha lettek volna, sem tudott volna mást tenni a német kormányzat. Az így is végtelenségig eladósodott állam nem tudott volna hatásos gazdaságélénkítő injekciót belőni a gazdaságba (amikor felmondták a jóvátételeket, akkor már változott a helyzet, de ez most részletkérdés). A kiábrándult, csalódott, vagyonát elvesztő, magát elárultnak és kifosztottnak érző német nép pedig a szélsőségek felé fordult. Ott természetesen készen állt a magyarázat mindenre. A korábban is létező nácikra a német társadalom nem volt kíváncsi egészen addig, amíg nem lett nagy baj. Ha vetünk egy pillantást a kor munkanélküliségi rátájára, és a nácik támogatottsági indexére, akkor meglepő egyenes arányosságot fedezhetünk fel a kettő között. A történet többi részét pedig gondolom, nem kell ecsetelni, azt még a történelemért kevésbé rajongó Olvasók is tudják: a fiatal német demokrácia meggyilkolása, egyre nyíltabb zsidóüldözés, militarizáció, Ausztria bekebelezése, Közép- Európa megnyerése majd Lengyelország lerohanásával a második világháború; 52 millió ember halála. Koncentrációs táborok, rasszizmus, tudatos népirtás és üldözés.

Ha végignézünk a mai magyar helyzeten, elöljáróban ki kell jelentenünk: a helyzet közel sem ennyire súlyos. A mi köztársaságunk nem kimondottan friss már, a kormányunk nem hordoz magán szociáldemokrata jegyeket, viszont jelentős a szélsőségek felé fordulók száma. A társadalom megviselt, hiszen két válságot egyszerre kell elviselnie: a gazdasági világválságot megelőzte a mi kis miniválságunkat. A Jobbik már akkor is létezett, bár támogatóinak száma elenyészően kevés volt. Puccskísérletek nem voltak, a 2006-os őszi eseményeket pedig nem vehetjük annak, hiszen azok jogos tiltakozó megmozdulások voltak.

A társadalom sokat szenvedett az elmúlt években. A magyar gazdaság legyengült, a megszorító intézkedések bevezetésére egy olyan kormányzat kényszerült, amely gyakorlatilag 2006 óta erkölcsi hullának számít a magyarok túlnyomó többségének szemében. Amikor pedig nagyon nagy lett a baj, akkor jött az Európai Unió és az IMF, akik nélkül olyan mintaszerű államcsődöt hajtottunk volna végre, mint amilyenről a tankönyvek beszélnek. Megvan tehát a külföldi függőségünk is.

Az országban lassan, de biztosan kezd eluralkodni egy furcsa, nincs- rá- jó- szó állapot. Az emberek kiábrándultak, pesszimisták, utálják a kormányzatot, elkezdődnek kisebb- nagyobb összecsapások és erőszakhullámok, főleg a cigányság (az idegen népelem is kipipálva) részéről, ami csak olaj a tűzre, hogy a Pride-ról már ne is beszéljünk.

Minden körülmény adott tehát ahhoz, hogy megerősödjenek az emberek félelmeire, kiszolgáltatottságára, biztonság, erő utáni vágyára alapozó szélsőséges haszonlesők. A Jobbik radikális retorikájával megcélozta azokat, akiknek úgymond „elegük van”- tehát gyakorlatilag a társadalom nagy részét. Új frázisokat aggattak a problémákra, hangzatos jelszavakkal tüzeltek a külföldi hitelek és befektetők ellen („hazaküldjük a multikat”- cserébe kapnánk milliós munkanélküliséget és milliárdos adókiesést, ugye másra sincs most szükségünk?). Fellépésük felbátorította a szélsőséges hangokat; a színmagyar szellem szárnyalása a radikális bunkók hangoskodásában teljesedik ki, begyűrűzve a demokráciát tisztelő, annak idején azért harcoló Fidesz soraiba is.

A munkanélküliség emelkedik, és noha Magyarország a mutatók alapján már kifelé jön a válságból (vagy legalábbis a legmélyebb pontot már magunk mögött hagytuk), az emberek ezt nem igazán érzik. A Jobbik így továbbra is tudja mire alapozni radikális idiotizmusait, továbbra is bátran és nyíltan járathatja le az országot az Európai Parlamentben az egész Unió és a világ előtt.

Furcsa ez a sok hasonlóság és összefüggés… Furcsa, hogy mindkét pártnak megvolt, illetve megvan a maga félkatonai alakulata is. A nácinak az SA, a Jobbiknak a Magyar Gárda. A kettő között nem lehet kimondottan éles párhuzamot vonni, mert más célból hívták őket életre- bár kérdéses, hogy mi is a Magyar Gárda célja. Az alapításkor még parlagfüvet akartak irtani- nos, nem tudom, hány tövet húztak ki (talán zsidó politikusokat kéne a helyükre képzelniük, jobban menne a munka!) meg öreg néniket átsegíteni az utcán-, de mit is csináltak igazából? Rájátszottak az emberek valós szükségeire, kihasználták a kiszolgáltatottságukat és megfélemlítettségüket. Szomorú, de tény, hogy a (vidéki?) közbiztonság nem a lehető legjobb, és főleg a cigányság pedig a nem megfelelő szociális juttatási rendszer miatt (bőrszíntől függetlenül) tolerálhatatlan cselekményeket vitt véghez- a rendőrség pedig nem tett semmit. Ők is félnek…? Érthető, hogy az ilyen helyeken mérhetetlenül megnő az igény az erős kéz politikáját lebegtető csoportokra. Nem azt mondom, hogy ez így helyes, vagy jól van- csupán egyfajta magyarázatot próbálok keresni. Pártügyeket így tehát a Gárda csak közvetve szolgál, viszont ugyanúgy illegális, mint az SA volt. Tagadhatatlanul közös azonban, hogy ez egyiket sem zavarja különösebben.

Dinamikus, populista és az embereket jól ismerő erő volt az NSDAP, és a Jobbik is az. A következmények beláthatatlanok, bár nem szabad túlzásokba esni. Nálunk nem lesz népirtás és demokrácia- gyilkosság, hiszen ez az ország nemzetközi helyzete (gy.k.: Európai Unió) miatt lehetetlen. Merem remélni, hogy azért sem, mert a Jobbik nem lesz kormányzó erő 2010. áprilisától.

Van-e okunk félni? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a félelemnél sokkal hasznosabb, ha a lehető legelfogulatlanabbul, objektíven próbáljuk meg elemezni a tényeket, összefüggéseket keresünk és megpróbálunk visszaemlékezni, történt-e már hasonló a múltban, mert a történelem a leghasznosabb tanácsadó, ha a jelenben hozandó döntéseinkről van szó.

3.1.6