Kicsit eltűntem az utóbbi napokban, aminek több oka is van. Először is, én még nem állok a technikának azon fejlett fokán, hogy bárhonnan tudnék zsebből netezni, és mivel az új rezidenciámban, Old Officesban beszart a net, ez így kicsit nehézkes lett volna. A suliépületbe kellett jönnöm mindig, ha netet akartam. Na nem mintha annyira vágytam volna rá, ugyanis most van ezer más dolog, ami leköt

Ismét Duino Pazar. Káprázatos. Még mindig hihetetlen. A hely, az emberek, a szellemiség, a szabadság, a… ez a minden, ami itt van… egyszerűen leírhatatlan. Jajjj

Átcipeltem a csomó dobozomat meg az otthonról hozott exrta kb. 80 kiló cuccot Plesből Old Officesba (apropó, tervezek egy fényképes bejegyzést Duinoról, mert TÉNYLEG ilyen gyönyörű a hely ), berendezni, pakolni… mondjuk itt volt egy kis malőr, pontosabban kettő is.

Az egyik az, hogy nem Shoyával, a japán barátommal raktak egy szobába egy kis adminisztrációs hiba következtében, tehát beszélni kellett a rezidencia felügyelőjével a váltásról. Ez minden gond nélkül ment, viszont így mire már mindenki be volt rendezve, én még mindig táskákból öltöztem, de most már minden oké. Szoba berendezve. Viszont elhagytam azt a kis dobozkámat, amiben az ékszereimet és a telókártyámat tartom, így pár napig nem volt bent az olasz kártyám, nem kaptam meg csomó fontos sms-t (pl. Viktor, a tutorom, stb.). Végül persze megtaláltam, de addig a szívroham kerülgetett.

Imádom Duinot Fantasztikus volt ismét üdvözölni a barátaimat a Föld minden pontjáról, örvendezni, a nyári élményekről több éjszakán átnyúló élménybeszámolókat tartani sok-sok vízipipa és pálinka társaságában, ismét felfedezni a hely nyújtotta lehetőségeket Aztán megjöttek az elsősök is… egyelőre azt mondanám, hogy érdekesek. Általánosságban elmondható, hogy értelmes társaságot kaptunk (bár, milyet is kaptunk volna…?). Két ismerkedős ice-breaking sessiont én vezettem le, és jó lesz ez a dolog. Csak… furcsa. Furcsa másodévesnek lenni, furcsa ez a tudás, amivel rendelkezem, a szerep, amiben benne vagyok… most én vagyok az, akire én tavaly felnéztem: egy duinoi veterán, aki sok mindent tud és átélt, ismeri a rendszert és segít az újaknak megismerni a UWC-t saját egyéni tapasztalataikon keresztül. Mindezt tonnányival több önbizalommal mint tavaly ilyenkor, sokkal felkészültebben, érettebben, felnőttebben, több tapasztalattal és az előttem álló feladatok súlyát nem lebecsülve.

Nameg hiányoznak az én másodéveseim :S Nagyon furcsa nélkülük. De ilyen az élet… let’s move on. Now it’s our turn.

Secondoként az élet nem csak móka és kacagás – máris elkezdtek terrorizálni olyan dolgokkal, mint UniversityApplications, Financial Aid Forms, European Union Student Foundation, Extended Essay meetings meg hasonló… ez IJESZTŐ. Nagyon félelmetes. Rájöttem, hogy valóban igaz lehet, amit olyan sokan mondanak: ez lesz eddigi életem legintenzívebb és legnehezebb akadémiai éve. Talán még IB (nemzetközi érettségi- international baccalaureate) félévnél is nehezebb. Wow. Hát hajrá.

Ez most egy ilyen össze-vissza szedett kis bejegyzés lett, jönnek majd komolyabbak is persze, meg ráállok a többiek blogjaira is, de egyelőre hagyom, had sodorjon az év eleji ár, szórakozok, amíg lehet- ugyanis nemsokára az egyetemi szarságok árja fog elárasztani, és az már nem lesz ilyen vicces.

Az mindenesetre vigasztal, hogy a felügyelőm, Malcolm ma megdícsért, hogy tök jó a szakdogám eddig, és mondta, hogy ha így folytatom, akkor egy A minőség fog kikerekedni belőle Jippí

És most vissza a Duinoi Életbe

Captain loves his readers <3

3.6.2

captain@paperboat.hu

]]> http://paperboat.hu/blog/archives/2010/09/03/duino-reloaded/feed/ 2 http://paperboat.hu/blog/archives/2010/08/26/hazatrs/ http://paperboat.hu/blog/archives/2010/08/26/hazatrs/#comments Thu, 26 Aug 2010 21:36:40 +0000 Captain http://paperboat.hu/blog/archives/2010/08/26/hazatrs/ Duino, here I come!

Gyávák vagytok, mert a könnyebb utat választottátok. Nincs elég erőtök szembenézni döntéseitek következményeivel. Szánlak titeket, mert nem tudjátok, mit jelent az igaz szeretet. Önzőek vagytok, mert csak magatokkal foglalkoztok. Torz elvek mentén haladtok, azokba kapaszkodtok, mert saját egyéniségetek hiányát ez tökéletesen tudja leplezni. Amerre csak jártok, romok maradnak utánatok. Hiányzik belőletek az építő erőhöz nélkülözhetetlen belátás, szűklátókörűek és begyepesedettek vagytok.

Nincsen mérték, ha az önleplezésre szolgáló hatalmaskodás óvása a tét. Ti kicsúsztatok az emberi értékek világából. Különpályán mozogtok, ahol ti nem véreztek, ha máson sebet ejtetek.

Nem tudom, hogyan engedheti a Világegyetem Ura, legyen az akárki is, hogy így éljetek. Biztosan célja van vele. Biztosan üzenni akar valamit veletek. Biztosan mutatni akar valamit. Tanítani akar, edzeni és erőssé tenni. De hé, te, odafent! Kérlek, nézzél le rám egy kicsit: miért mértéktelenül kell elszenvedni ezeket az embereket? Miért nem lehet őket másfelé vezetni, ha már egyszer megértettük a leckét? Miért kell, hogy az életük, a tetteik, ezek a keserű méregcseppek aljas szörnyetegként máshová is beférkőzzenek, és bomlasszanak, rohasszanak olyan dolgokat, melyek nekünk fontosak? Kérlek add, hogy ezt megérthessem, elviselhessem és megfordíthassam.

Nem tudom, hogyan tudjátok szülőnek nevezni magatokat. Az ilyen ember nem egy másik, fiatal életért felelősséget vállalni képes felnőtt. Nem több egy gennyes pattanásnál, ami egyszerűen nem akar eltűnni az, és ott éktelenkedik, elcsúfítva egy amúgy szép arcot.

És nektek minden gond nélkül lehet gyereketek, nekem meg ilyen- olyan praktikákhoz kell fordulnom, ha egyáltalán gondolni akarok rá… hol van itt az igazság, hol?

Világegyetem Ura, legyél te akárki is; kérlek add, hogy ezt megérthessem, elviselhessem és megfordíthassam.

3.6.1

captain@paperboat.hu

Numero nove – European Union InterRail

Pár duinoi barátommal van egy ilyen kis tervünk, hogy 2011 nyarán, a UWC elvégzése után veszünk egy 300 eurós ún. InterRail jegyet, ami az EU területén egy hónapig korlátozások nélkül felhasználható bármilyen vonalvonalon. A túra során csak párszor szállnánk meg hotelben, hostelben vagy kempingben- lényegében bárhol, ahol van zuhanyzó…- ezzel csökkentve a költségeket. Körüljárnánk az Európai Uniót. Jónak hangzik Félek, csak álom marad – vagy legalábbis nem 2011-ben valósul meg, de azért remélem, hogy jövő júniusban majd mind találkozunk Budapesten, ahonnan az indulást tervezzük, és felszállunk egy vonatra, menjen akárhová is

Numero otto – HUNGay Restaurant

SViktor blogjában olvastam, meg személyesen is mesélte, hogy szeretne Budapest “tetején” egy meleg szórakozóhelyet nyitni. Nem a föld alatt, hanem az ég felé mutatva, mintegy jelezve ezzel azt a nyitottságot és elfogadást, amely (remélhetőleg) akkor jellemzi majd Hazánkat (és ezt most gyorsan le is kopogtam, középső ujjal fán alulról háromszor, ahogyan az a Nagykönyvben meg vagyon írva Ámen). Ehhez kapcsolódóan szeretnék én egy nagy és mindenki számára elérhető árszínvonalú éttermet létrehozni. A két hely működhetne egymás kiegészítőjeként, akár egy, közös cégként bejegyezve… ah

Numero sette – Getting rid of my father

Ez egy fontos célkitűzés. Minden értelemben szeretnék megszabadulni tőle. Ez nagyjából már megtörtént – a lelki, mentális függés megszűnt, az anyagi is, bár ez sajnos most egyelőre több hátrányt szül, mint előnyt. Azonban amit szeretnék, az egy sokkal nagyobbvonalú függetlenség, sőt, nem is függetlenség: győzelem. Tudom, ijesztően hathat- talán az is- de szeretném, ha ő már nem lenne része ennek a családnak semmilyen módon. Szerintem a többiek biztonsága csak így garantálható – beleértve az enyémet is.

Numero sei – Paperboat- The Movie

Film a Papírhajóból Miért ne? Szerintem simán van annyi izgalom, gondolat, fordulat és úgy összességében: anyag az életemben, amiből egy tehetséges rendező össze tud dobni egy élvezhető, igényes filmet. A főszerep pedig persze az enyém lenne

Numero cinque – Szobrot neki!

Na nem nekem – mielőtt bárki is – természetesen minden alapot nélkülözve, mintegy aljas rágalomként – ezt rám fogná. Díjat szeretnék alapítani, amit minden évben egy olyan fiatal magyar melegnek adományoznék oda, aki sokat tett a magyar meleg közösségért.

Numero quatro – A real Hungarian UWCer

Szeretnék tevékenyen részt venni a magyar UWC bizottság életében. Ebben azt hiszem, akadályozhat a külföldi élet – pontosabban: a középtávon külföldre tervezett élet – de majd meglátjuk. Úgy gondolom, sokkal tartozom ennek a szervezetnek, és a minimum lenne az, ha én is segédkeznék az új magyar UWCerek kiválogatásában. Nem utolsó sorban azért, hogy utána páruknak odaadhassam a díjat

Numero tre – Home, sweet home…

Több lakást, illetve házat is szeretnék, illetve sok, ingatlanokkal kapcsolatos tervem van. Nagyon szeretem az építészetet és az épületeket, ezért az egyik legjobb barátomat, aki építészmérnök lesz, biztosan meg fogom kérni, hogy tervezzen nekem egy csodás kis tengerparti üdülőházat- mondjuk Duinoban Szeretnék egy lakást, egy felhőkarcoló tetején, ahonnan fantasztikus a kilátás az alatta elterülő nagyvárosra, legyen az akár Budapest akár London, illetve szeretnék hozzájárulni a családom és barátaim majdani vagy már meglévő ingatlanjainak bővítéséhez, építéséhez, szépítéséhez.

Numero due – A szószóló

Szeretnék az emberi jogok elszánt védelmezőjeként dolgozni egy olyan nonprofit szervezetnek, ahol azért éhen sem halok, tehát van egy biztos keresetem is, és hasznos munkát végzek. Szeretnék az elesett, jogvédelemre szoruló, kihasznált, kiközösített vagy a diszkrimináció áldozataivá vált embereken segíteni.

Numero uno – UCL

UCL, vagyis: University College of London. Ez jelenleg a legnagyobb vágyam; viszonylag kevés idő múlva akár valóra is válhat. Ehhez azonban sok dolog kell – először is egy megfelelő érettségi pontszám, nameg egy ösztöndíj, különben bizony búcsút inthetek Londonnak azelőtt, hogy bármi közöm is lett volna hozzá.

[Krisztofóró bejegyzése alapján]

3.6.0 – már 10 bejegyzés “telt el” az újraindulás óta

captain@paperboat.hu

Kissé részegen pedig pláne nagyon őszinte az ember. De ettől függetlenül is nagyon szeretem őket.

Ők azok, akik mindig mellettem álltak. Életem minden szakaszában: legyen szó vészterhes időkről, nagy vallomásokról vagy békés időkről. Depresszióról vagy kicsattanó ünneplésekről; szeretem őket. Szeretetükkel, kitartásukkal, feltétlen támogatásukkal mindig segítettek, nem fukarkodtak sem szavakban, sem tettekben annak érdekében, hogy segítsenek.

Ez itt nem a nagy szavak helye. Felesleges is lenne; nem bírom szavakkal kifejezni az irántuk érzett szeretetem.

Egy pillanat a búcsú, de az egész életre szóló elkötelezettséget nem szakíthatja meg semmi sem.

Szeretlek titeket. Köszönöm, hogy velem vagytok, és köszönöm, hogy veletek lehetek. Szeretlek titeket, nagyon, nagyon szeretlek.

Lehetünk bármilyen messze egymástól, a szeretet mindig egy térbe helyez minket. A szeretet nem ismer távolságot, időt; a szeretet örök.

Szeretlek titeket. Nagyon, nagyon szeretlek.

3.5.9

captain@paperboat.hu

És hogy miért ez a téma? Azért, mert egyrészt nagyon idegesít ez a jelenség, másrészt pedig azért, mert egyre inkább ezen eszme állandósulása felé tendál kis Hazánk, én pedig szükségét éreztem kifejteni véleményemet a konzervativizmusról is.

Mint minden eszmeirányzat, a konzervativizmus sem egyöntetűen rossz vagy jó; vannak követendő, hasznos ideái, mint ahogy vannak elvetendő, nem a XXI. századba illő agyszüleményei is. Sajnos azonban egyre inkább csak a negatív tartalmak kerülnek előtérbe: a kóros kereszténykedés, a megszállott Istenkedés és a nagyképű, mindent-jobban-tudó, már- már arisztokratikus gőg és cinizmus.

Mint liberális ember, tiszteletben tartom, hogy mindenki alapvetően más, más értékek mentén képzeli el, látja és helyezi rendszerbe a világot. Vannak bátrak és kevésbé bátrak, vannak izzó forradalmárok, hűvös maradáspártiak – és persze olyanok is, akiket semmi sem érdekel. Hiszem, hogy születésnél fogva, alanyi jogon mindannyian egyenlők vagyunk – későbbi érdemeink tesznek különbséget közöttünk.

De vajon mi számít érdemnek? Az, ha egy kialakult értékrend mellett teszem le a voksom, vagy az, ha saját eszméimet követve nem félek újat kreálni? Tisztelendő, ha valaki kiáll az elvei mellett, de nem mindegy, hogy azok a saját ideái, melyeket élettapasztalatával szerzett, vagy olyan elvek, melyeknek elfogadásához nagyon gondolkodni sem kell, viszont tökéletesen alkalmasak arra, hogy árnyékukba bújva, szótárukat használva szépen szónokoljunk. Ami mellesleg nem is olyan nehéz, mert gyakorlatilag nem kell mást tenni, mint a hatalomgyakorlás többezer éves forrását, egy adott (csúsztatásokkal és hazugságokkal teletűzdelt) könyvet kell kinyitni csupán.

Nem lehet senkit sem kárhoztatni, ha úgy érzi, szüksége van egyfajta menedékre, biztos pontra ebben a világban. Ezzel mindannyian így vagyunk, szellemiségünktől és eszmeiségünktől függetlenül. A kérdés tehát nem is ez: a kérdés az arány.

A konzervativizmusnak vannak jó oldalai is: a nemzeti öntudat fontosságára és az értékek tiszteletére nevel. Azonban az az arányú nemzetieskedés és értékmegőrzés, melyre a mai politikai elit törekszik, úgy hiszem, túlmegy az egészséges határon. Nem hiszem, hogy a XXI. században, amikor a fejlett társadalmakban az individualizmus nyer teret, nekünk hátraarccal a múltba kell menekülni. Nem hiszem, hogy a kereszténységre és Istenre tett folytonos utalásokkal, törvényekbe való bevételével bármi jót is lehetne tenni az országnak. Ezek így csak üres frázisok, melyekkel egyesek saját hatalmuk kiszélesítésének teremtenek alapot.

A magyar társadalom megosztott és lemaradt. Túl zárkózott és maradi. Egy ilyen társadalomra alapozva nem lehet sikeres országot építeni. A múlt maradjon múlt, a magánügy pedig magánügy. Állami szintre emelni egy eszmeirányzat erőltetett jelképeit hiba. Mindenkinek magának kell eldöntenie, miben és hogyan hisz. A jövő nem fog elkezdődni, ha egy éles kanyarral visszanyargalunk a múltba.

A haladás elkerülhetetlen. Egy nemzet, egy társadalom, egy ország akkor sosem lehet sikeres, ha gyökeresen ragaszkodik a múlthoz. Ami megőrzendő, azt ne dobjuk el, de ne is öntsük márványba: a mai kor kihívásainak és elvárásainak megfelelően alakítsuk úgy, hogy még legalább 1000 évig útmutatónk lehessen. A lejárt gondolatok kiselejtezése elengedhetetlen feltétele annak, hogy a jövő útjára lépjünk.

A konzervativizmust én személy szerint önmagában nem tartom alkalmasnak bármiféle komolyabb kihívás teljesítésére. Nem tartom alkalmasnak arra, hogy ezen eszmék alapján vezessenek bármilyen közösséget, országot pedig pláne. A rideg szabályok, az etikett, az álszent parancsolatok és tabuk, a látszat fontossága – ezek mind pótcselekvések csupán, melyek az egyén elnyomására születtek. Nem szép jövő elé néz Magyarország, ha ebbe az irányba halad.

A jövő új távokat kéne hogy nyisson, nem pedig konzervdobozba kéne zárnia az embereket.

3.5.8

captain@paperboat.hu

Mivel jelenlegi kedvencem Mika, ezért szóljon tőle a kezdődal. Stuck in the Middle- ezt a számot nagyon nekem írták.

I look at you,
You look at me,
We bite each other.
And with your better words you kick me in the gutter.
But my troops are bigger than yours
‘Cause you’ll never stand my fight.
Ours is a family that’s based upon tradition
But with my careless words I tread upon your vision.

Ez a kis szövegrész különösen közel áll a szívemhez Mókásan, könnyeden, ám mégis komolyan és egyértelműen fejezi ki ezt a nagyon szorult és szar helyzetet, amihez hasonlót senkinek sem kívánok.

Az én esetem azonban nem annyira középen ragadt, szerintem kiszabadítottam magam- cselekvési szabadságot illetően legalábbis biztosan- a többi pedig… egyelőre nem számít.

Awww <3 örök kedvenc. Igen, magabiztos arc, öntudatos fellépés, harcias elszántság… de a színfalak mögött nem egyszer szorongok, félek és hiszem azt, hogy ne lennék képes valamire. Tulajdonképpen egy bizonyos szinten a félelem visz előre: a félelem attól, hogy elbukok, hogy nem sikerült naggyá válnom. Van bennem nagyfokú kétkedés is: kétkedés a jövőmet és a sikert illetően. Elbukni viszont szintén félek: félek, mert úgy érzem, minden egyes sikeremmel egy újabb nagy középujjat mutatok a kétkedőknek, a rosszindulatú irigyeknek, és egyben egy újabb bátorító löketet adok a magukban kétkedőknek, a kishitűeknek, a félelmekkel küzdőknek.

Impossible is nothing.

Szerintem a blogomat olvasva egyértelmű lehet, hogy nagyon nem áll távol tőlem a lázadás, rendbontás, a polgárpukkasztásra való hajlam illetve annak lelkes helyeslése, és a maradisággal szembeni türelmetlenség (mondjuk hogy ez utóbbi mennyire jó vagy rossz, arról lehetne vitatkozni). Ez a szám olyan kis könnyeden lázadó, lazán megmondó, mégis egy mély értelmű kedvencem. Kowalsky stílusát régen nagyon nem kedveltem, egy- másfél éve kezdtem el megszeretni- emlékszem, mielőtt megkaptam az értesítést, hogy megnyertem az ösztöndíjat, a teraszon rajzolva is ezt a számot hallgattam. Véletlenek márpedig nincsenek…

És ha már lázadás, rendbontás és polgárpukkasztás: következzen az egyetlen és örök Madonna Nem is érezném magamat igazi melegnek, ha kihagynám Madonna AZ előadó. Noha sajnos nem jutottam el budapesti koncertjére (mire lett pénzem, természetesen már csak a drága jegyek voltak eladóak :’( ), személyes nagy kedvencem. Elsősorban személyisége miatt: imádom a szövegeit (különösképpen ezt), a klipjeit és azt, ahogy elő- illetve eladja magát. Nagy kár, hogy mostanában leállt az ehhez hasonló, karakteres és jó számokkal. :’(

And the three men I admire the most
The Father, Son and the Holy Ghost
They caught the last train for the coast
The day the music died

Szinte kiállt a fikázásért úgy, hogy nem is sért senkit. Ártalmatlan szöveg beszólásba csomagolva. Imádom

When everybody’s in, and you’re left out
And you feel your drowning, in a shadow of a doubt
Everyones a miracle in their own way
Just listen to yourself, not what other people say

When it seems you’re lost, alone and feeling down
Remember everybody’s different
Just take a look around

Egyszerű: a szövege… hihetetlenül optimista, reménykeltő, csak úgy árad belőle a hit és a fel nem adás… igazi UWC zene.

Szinte bármelyik számukat idetehettem volna- mindegyiket más és más ok miatt szeretem- de mégis a Boulevard of Broken Dreams mellett döntöttem.

Mindannyiunk életében van úgy, hogy egyedül kell járnunk életünk útján. Van úgy, hogy a barátaink, szeretteink nem kísérhetnek el. Vannak dolgok, melyeket egyedül kell átélnünk, csaták, melyeket egyedül kell megvívnunk. Az életünk teljessége, személyiségünk egészsége és lelkünk erőssége kívánja így. Az egyedüllét néha hasznos. Mindenkinek szüksége van rá. Az ember általában önmaga legnagyobb ellensége és segítője egyben: az egységig vezető lépcsőfokokon nem szabad egyedül lépdelni; az utolsó fokra fellépni viszont csak egyedül lehet.

Depressziós…? Lehangoló…? Kiábrándító…? Nem. Sokkal inkább kegyetlenül realista.

Az idealizmus a világ legjobb dolga, de nem szabad, hogy a egyben világ egyetlen dolga is legyen.

but then what kind of scale
compares the weight of two beauties
the gravity of duties
or the ground speed of joy?
tell me what kind of gauge
can quantify elation?
what kind of equation
could i possibly employ?

Néha le kell szállni egy kicsit. Kiadni ezt is. Az ilyen gondolatoknak is van helyük- nem velük van a baj, hanem azzal, ha rossz helyre kerülnek. Pontosan ezért van szükségem erre a számra: elgondolkodtat, segít helyre tenni a gondolataimat. Annak idején, a Papírhajó bezárása előtti héten sokszor hallgattam, míg (vizsgákra való készülés helyett) a blogon gondolkodtam.

3.5.7

captain@paperboat.hu

Június 30 és július 18 között Izraelben voltam, egy iskolai project ment ott, abban vettem részt plusz ha már arrafelé sodort az élet, akkor meg is néztem, ugyan mi akad abban a szerencsétlen kis államocskában

Június 30-án indult a gépen Ferihegyről. A becsekk előtt azonban elkaptak a biztonságiak… lévén, hogy Izraelbe megyek, ami nem a világ legbiztonságosabb országa, keresztül- kasul kikérdeztek mindenről, mindezt olyan bunkó stílusban, ami engem is hasonló hang megütésére sarkallt, szóval volt egy pont, mikor azt hittem, nem engednek fel a gépre. Amikor a facebookomon kellett leveleket megmutatni, akkor nagyon kedvem lett volna otthagyni az egészet a francba, mert szerintem ez a megmozdulásuk perelhető lett volna egyébként, de végül csak biztonságosnak minősítettek… mintha legalábbis én akarnám felrobbantani magamat valahol…

A repülés egyébként nagyon jó volt, még sütit is kaptunk, meg török ásványvizet.

A Project neve SEED (Student Engagement in Education for Development), amit természetesen támogat a UWC. A lényege az, hogy szegényebb helyeken szervezik meg diákok évente, lehet jelentkezni, és az adott környezetben segítenek azt, amit kell. Volt, aki árvákat mentett Bolíviában, Kambodzsában… mi pedig Tel Aviv egyik nagyon lepukkant negyedében tettük ugyanezt. Olyan gyerekekkel foglalkozó cserkésztáborba mentünk, akiknek a szülei nem lehetnek velük, mert illegális bevándorlóként menekültek Izraelbe – jellemzően háborúk elől – de illegális létük miatt kitoloncolták őket, de az ott született gyerekek maradhattak, mert helyben születtek, tehát állampolgárok. Kemény :S

Nem mindenki beszélt angolul, de volt tolmácsunk, a legtöbb dologhoz pedig nem is volt szükség ilyen fajta kommunikációra: játszottunk, rajzoltunk, festettünk… Iszonyúan édesek voltak a kis kölykök, csak úgy lógtak rajtunk, rajtam jellemzően 4-5 egyszerre, a hátam majd’ leszakadt tőlük Jó érzés volt segíteni, tevékenyen részt venni valami hasznosban, gyakorlatba ültetni a UWC eszméit. Minden téren jól éreztem magam. Egyébként lehet, hogy az utolsó pillanatban voltunk ott, két okból is: indexen olvastam, hogy csomó gyereket toloncolnak a szülők után, illetve hogy küszöbön áll az Izrael – Irán összecsapás… kegyetlenségek, háborúk megint… másra sincs szüksége a világnak.

A háború, bármilyen borzalmas is, sajnos az izraeli társadalom többsége által támogatott alternatíva. Ok, én aláírom, hogy számukra lételem a hadsereg, hogy a hosszú szolgálati idő (fiúk: 3, lányok: 2 év), az ország védelméért van, de egyetlen vitás helyzet sem egyoldalú… Akármennyire is demokráciának vallja magát Izrael, a jobboldal gyakorlatilag korlátlan hatalma (huh, így leírva ismerősen hat a dolog) simán kinyírja a békepárti baloldalt, ráadásul a nemzetközi események is az ő kezükre játszanak.

Izraelben egyébként általánosan jelen van a társadalomban a konzervativizmus és a hagyománytisztelet. Ami érdekes,  mert az országban 4 Gay Pride kerül megrendezésre egy évben (ebből az egyik Jeruzsálemben), és mindegyik népünnepélynek számít, nem pedig kordonos birkavonulás, mint a mi budapesti gyönyörűségünk. Egyébként az országban engedélyezett a melegházasság és az örökbefogadás is (!). Tel Aviv egyértelműen a Közel- Kelet melegparadicsoma. A beach egyik szakasza (közvetlenül a fallal elkerített vallásos beach mellett…) a melegek közismerten kedvenc találkozóhelye – és, hát igen, van is min legeltetni az embernek a szemét A város főutcáján pedig egymást érik a meleg szórakozóhelyek, a fő parkban pedig egy gyönyörű LMBT Központ várja a segítségre, támogatásra vágyó melegeket, leszbikusokat, biszexuálisokat és transzneműeket. Ugye nem csak én érzek erős kontrasztot?

Ami abszolút meglepett, az a péntek estétől szombat estéig tartó teljes OFF. A szó szoros értelmében az egész ország leáll, megbénul- ami, hagyománytisztelet ide vagy oda, valljuk be, elég nagy botorság egy, a világban érvényesülni és gazdaságát élénkíteni kívánó ország részéről a XXI. században. Nem jár sem busz, sem vonat, nincsenek nyitva a boltok… ezen viszont a magán busztársaságok nagyon jól keresnek, így gyaníthatóan ez még sokáig így marad, és a mi 4-es metrónk is hamarabb lesz kész, mint Tel Aviv földalattija.

A blogger már csak Izraelben is blogger marad, akár ír, akár nem – mi sem támasztja ezt alá ékesebben, mint hogy Matin jóvoltából találkoztam blogom egyik lelkes jeruzsálemi olvasójával Nagyon kellemes volt, még egyszer köszönet mindenért.

Egy éve már tudtam, hogy duinoi diák leszek: izgatottan számoltam vissza a napokat, lázasan pakoltam, búcsúzkodtam… tudtam, hogy nagy kalandok várnak rám, de ez az egész még visszagondolva is elég hihetetlennek tűnik. Nem csak azért, mert ellátogattam olyan helyekre, melyekről álmodni sem mertem korábban (mint pl. Jeruzsálem, Holt- tenger), hanem azért is, mert olyan értékes és életre szóló tapasztalatokkal lettem gazdagabb, melyeket mások talán sosem élnek át. Egy, a mi irányunkba igyekvő, megosztott kultúrájú nép kivetettjeinek sorsa, a világvallások központjában pezsgő melegélet látványa, történetek a háborúról araboktól és izraeliektől, a béke utáni reménytelen vágy érzése… sosem fogom elfelejteni ezt az izraeli utat. Nagyon hálás vagyok azért, hogy elmehettem, örülök, hogy jelenlétem hasznos lehetett, és remélem, visszatérhetek még egy békés Izraelbe- és akár Palesztinába is.

3.5.6

captain@paperboat.hu

Szóval, ami mostanában foglalkoztat, az leginkább az, hogy

- 11 nap múlva ismét Olaszországban leszek, előtte pedig még csomó dolog van, amit el kell intézni, csomó emberrel kell találkozni és csomó felest kell benyakalni Éppen ezért – rám egyáltalán nem jellemző módon – beosztottam az időmet. Fasza kis táblázatot csináltam, napokra lebontva, és olyan hatékony voltam, hogy már ma megcsináltam két, amúgy holnapi dolgot. WOW.

- szakdolgozatot írok a pálinkapiacról. Mi történt a piaccal 2008 óta (válság, ilyesmi), illetve mennyire tesz jót neki a 9. akciópont (semennyire). Az anyaggyűjtéssel, úgy néz ki, készen vagyok, bár nagyon sajnálom, hogy parlamenti képviselőnket mindezidáig hiábavalóan kerestem – pedig mint a Pálinkatörvény kvázi írója, igencsak hasznos segítség lett volna. Azért remélem, papámnak végül sikerül elérnie (külföldön van) amint hazaér (erre jó esély van, mert haverok) és akkor még jóságosabb lesz a dolog.

- eszek, de nagyon sokat, és ez nem jó.

- romlik a szemem :’( Hiába, 19 év felett már minden perc ajándék… a szemnek is. Hol vannak már a régi szép idők, mikor Secondan röhögtem, mert nem látta a táblákat…? Most rajtam fog röhögni az elsősöm… Bizony, rútul visszakapom, amit adtam. Kedden irány a szemész. Nem csak hogy megerőltetést jelent pl. a monitor bámulása és az olvasás, hanem sokan azt is mondták, hogy kezdek visszakancsalodni. És ha már esztétikai beavatkozás, akkor legyen inkább egy ízléses keret.

- a családi viszály alábbhagyni látszik, bár még mindig vannak ilyen- olyan utórengések. Apámmal azóta másfélszer vesztem össze, mamám meg bele- beleszól a dologba, de őt mindig gyorsan le is állítom. Oh, hát nem jó ez így.

- nagyon várom már a hétvégét. Ha okosak és ügyesek lennétek, akkor az egyik előző bejegyzésemből ki tudtátok volna olvasni, ki az, aki miatt nagyon várom. Gy.K: a hétvégét nem említettem, de a személyről írtam. Három egész bekezdést.

- a szakdolgozat mellett egy másik, szeptemberi határidős melóm van, erre majd a blogot is használni fogom, de erről majd pár nap múlva.

- ööö mi van még? Nem nőttem egyetlen rohadt centit sem Itáliában de híztam 5 kilót, ebből egyet már leadtam de na. Nem jó ez így.

Más, azt hiszem, nem nagyon van. Jó éjszakát, gyerekek

3.5.5

captain@paperboat.hu

A részvétel a fontos, nem a győzelem- és valóban, rengetegszer hallhatjuk ezt a mondatot. Én jellemzően sorsdöntő vagy nagyon fontos megmérettetések előtt kaptam meg mindenkitől- én pedig mindig elgondolkodtam, hogy miért? Nem akarok pesszimistának tűnni, de ez egy olyan mondat, ami mintha a közelgő, küszöbön álló biztos veszteségre akarna felkészíteni, mondván: mindegy, hogy nem sikerült, te tényleg mindent megtettél. Ennyire volt elég- sebaj, szépen küzdtél.

És valóban- én mindahányszor szépen küzdöttem, legjobb tudásom szerint, a segítségemre siető szerencsét és jó helyzeteket sem megvetve, és értem el, amit elértem. Nem mindig sikerült, amit akartam- vagy legalábbis nem elsőre- de így másként tudtam tekinteni a kudarcokra is.

A végeredmény egy látványos, megrázó, nagy horderejű dolog. Az az, ami látszólag igazán számít- de a végeredményhez, a célhoz, a győzelemhez- vagy akár a bukáshoz- vezet egy út. Egy út, amin elindulsz, mert rész veszel ebben a küzdelemben. A verseny résztvevője vagy, aki (feltételezhetően) legjobb tudomása szerint kíván szerepelni a versenyben.

Egy verseny során nem csak fizikai kihívás éri a résztvevőket, hanem kemény mentális és érzelmi terhelésnek, nyomásnak is ki vannak téve. Olyan folyamatok játszódnak le bennük, melyek motiváló- és visszahúzó erőként is hathatnak, befolyásolva ezzel a végkimenetelt.

A győzelem vagy a kudarc biztossá válása, a végeredmény csak egy pillanat, míg az azt megelőző út egy hosszú folyamat, embert próbáló hajsza. Rávilágít erényeinkre, hátrányainkra, pozitív és negatív oldalunkra, erősségeinkre és hiányosságainkra, másokhoz viszonyított helyzetünkre egyaránt. Nem egyként kezel, hanem összefüggésekben, kontextusban vizsgál, és mér meg.

Ilyen szempontból tehát a részvétel fontosabb lehet, mint a győzelem. De mi egyáltalán a győzelem? Az, ha elérem, amit akartam, vagy az, ha teljesebb képet kapok magamról, ami a fejlődés kulcsa?

Hiszem, hogy minden embernek van egy küldetése. Egy életpálya, amit végig kell harcolnia- egy pálya győzelmekkel és kudarcokkal kikövezve. Sosem lehet tudni, hogy egy esetleges kudarcot megelőző részvétel mikor hozhatja el számunkra a nagy győzelmet.

Végső soron tehát- igenis fontosabb a részvétel, mint a győzelem. Egyik sem létezhet a másik nélkül, de míg az egyik egy önerős folyamat, a másik egy eredmény. Az igazán fontos dolgok pedig a folyamatos kihívások és megpróbáltatások során dőlnek el.

Más részről viszont ott van a győzelem motiváló ereje, a példaképmutatás, az öröm, az önbizalom forrása… rögtön eszembe jutott csomó olyan dolog, melyekkel alaposan megcáfolhatnám fenti véleményem. De ezt inkább a kommentelőkre bízom.

3.5.4

captain@paperboat.hu