Amíg Plume és Thongchai a főnököm és az én gépemen a tablójukat gyártották, addig én Tonnal egy másik asztalnál a kötelező olvasmányuk (The Hunger Games – csak ajánlani tudom mindenkinek!) újabb fejezetének ellenőrző kérdésein dolgoztunk.

Épp szorgalmasan körmölte a választ az első kérdésre – gondoltam én, mikor egy papírlapot csúsztatott elém, a következő üzenettel: el szeretne mondani nekem valamit. „Rajta!” – válaszoltam. Ton nem az a könnyen megnyílós fajta, velem azonban újabban nagyon sokat bizalmaskodik, amire büszke is vagyok. Megosztja velem egy tizenöt éves kamasz ügyes-bajos dolgait, örömét és bánatát, én pedig együtt örülök vele, vagy tanácsokat adok, magyarázok, biztatok és próbálom óvatosan jó irányba terelgetni ennek a sokszor kidobott srácnak az életét.

De amit aznap elmondott, az igen komolyan próbára tett.

„Csókolóztam a house mum-mal!!! ”- jött a következő üzenet.

HUH. Áll természetesen métereket zuhant, a szemeim is megduplázódtak a nagy kerekedésben. Először lövésem nem volt, hogy mit fogok csinálni, meg hogy egyáltalán teljesen igaz-e a dolog. Ton régebben előszeretettel nagyzolt hazugságokkal vagy féligazságokkal, de egyszer csúnyán megütötte a bokáját, és azóta az igazságot mondja. Ezek azonban azelőtt történtek, hogy én megérkeztem Thaiföldre, szóval nem tudtam teljesen megítélni, hogy ez csak egy hecc, nagyzolás vagy az igazság. Hajlottam az utóbbira, így ravasz tervet eszeltem ki: eljátszottam, hogy ez mekkora jó dolog, és a részletekről kérdeztem.

Kiderült, hogy Tonnak már régóta bejön a 35 éves house mum, aki az ő árvaházában felelős a gyerekekért, van egy iszákos állat férje, aki időnként jól elveri, és két gyereke. A house mum szombat délután felment Ton szobájába, az ágyon ülve beszélgettek, majd megcsókolta. Az ágyon ülve basszus, itt persze rögtön beindult a fantáziám, hogy mi minden történhetett volna még, ha nem hallják Ton szobatársának közeledő lépteit.

A house mum Tonnak adta a parfümjét is, amit ő egész héten kötelességtudóan szagolgatott. A heti többszöri beszélgetésekkor pedig tisztán körvonalazódott, hogy Ton ezt többnek gondolja futó kalandnál, és azon gondolkodott, hogy hogyan tudná „make her feel good”.

Mivel ez egy elég sűrű időszak nekem, így nem nagyon volt idő vagy lehetőség Tonnal rendesen négyszemközt beszélgetni. Ettől függetlenül éjt nappallá téve dolgoztam a megoldáson, mert eltökélt szándékom volt, hogy ez így nem maradhat.

Ne értsetek félre: alapjáraton nem ítélem el a nagy korkülönbséget, nem tartom rossz dolognak – na meg, én kéne hogy legyek az egyik utolsó, aki ebben a kérdésben kődobálásba kezd – de van pár megkerülhetetlen tényező, ami ezt a dolgot megkülönbözteti.

Ton 15, elsős gimnazista korú, aki árva. A szülei alkoholisták voltak és verték, majd a nagyszüleihez került, akik dettó. Innen egy intézetbe vitték, ami csődbe ment, és így került a Mercy-be. Ton élete, mint az összes gyereké itt, nem volt könnyű, és ezért olyan emberekre van szüksége, akik nem élnek vissza vele, a jóindulatával, a bizalmával, a tapasztalatlanságával és a könnyen lelkesedő természetével. Ebben a legnagyobb felelősség a house mum-oké, akik a legtöbbet vannak vele, akik egyfajta anyapótlékként működnek, elvileg legalábbis.

Megértem, hogy Ton vágyik a szeretetre – nyilván ki nem, de ő, a sorstársaihoz hasonlóan, különösképpen. Kisebb csoda már eleve, hogy annyi temérdek, kiskorában átélt trauma után életvidám és HIV – tudott maradni. De egy tapasztalatlan, árva, hormontúltengéses kamasz srácnak nem egy olyan, húsz évvel idősebb nő az ideális partner, aki ráadásul felelős érte… persze lehet, hogy őket egymásnak teremtették, és szerelmük minden akadályt legyőz – ebben az esetben áldásom rájuk. De itt nem erről van szó.

Nem kell sok ész ahhoz, hogy felmérjük: egy ilyen kis kaland iszonyatos érzelmi instabilitásba lökheti – és lökte is – Tont; bármelyik fiatal kamasz srácot magával ragadhat az élmény, ahogy egy húsz évvel idősebb, érett nő megcsókolja. De egy árva, sokszor kiszolgáltatott és kihasznált sráccal ezt megtenni nagyon nagyfokú tudatlanságról vall, ami már magában megkérdőjelezi a house mum alkalmasságát a munkájára.

Nem akarok minősíteni senkit, erkölcsileg minősíteni pedig főleg nem, de ez nálam – józan mérlegelés alapján – nagyon túl van a tűréshatáron. Mennyire teszi kihasználhatóvá, kiszolgáltatottá, egyszerű játékká Tont, ha a house mum-mal smárolgat? Ráadásul azzal a house mum-mal, aki maga is komoly problémákkal néz szembe, és menekülnie kell valahová, valakihez? Mekkorát csalódhat, milyen magasról eshet, mennyire sérülhet Ton mindebben? Sokkal jobban fájhat ez neki annál, mint amit még szó nélkül néznék.

Végül szerda este szántam rá magamat a beavatkozásra. Ton nagyon szomorúnak tűnt, és később el is mondta, miért: a house mum-ot újra megverte az állat férje, és Ton személyesen is felelősnek érzi magát, amiért nem tudja megvédeni őt. Képzelhetitek, ahogy beriasztott bennem a piros fény.

Kiültünk az egyik padra, és a lehető legtisztább, legegyszerűbb, de mégis direkt angolommal belekezdtem a mondókámba.

Elmondtam neki, hogy ez így nem jó. Mindenek előtt ne érezze magát felelősnek semmiért. Bármi is van most, bárhogyan is érez a house mum, abban neki semmiféle felelőssége nincsen. Elmondtam mindazt, amit fent leírtam, hogy milyen súlyosan megsérülhet ő ebben, hogy milyen könnyen kihasználhatja, játszadozhat vele a house mum. Hogy sokkal jobb lenne, ha korban és tapasztalatban hozzá közelebb álló lányokkal próbálkozna, mire közbevágott:

-          De a house mum sokkal jobban csókol, mint a barátnőm!

Nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel hangosan- két okból is. Egyrészt: mióta van Tonnak barátnője? Ez még abszurdabbá teszi a dolgot… Másrészt pedig: milyen édes kifogás!

Elmondtam neki, hogy ez így van rendjén, mert a house mum 20 évvel idősebb, és ő már megtanulta, átélte, megtapasztalta azokat a dolgokat, amiket Ton és a barátnője még nem, ezért rövidtávon jó lehet, amit csinál, de hosszútávon ez inkább veszélyes, mert lássuk be: vajmi kevés az esély arra, hogy ők hosszútávon együtt lesznek. Elmondtam, hogy szerintem sokkal jobb neki, ha közösen fedez fel dolgokat valakivel, mintha egyből a mélyvízbe csobban (tudom, ez furcsán hathat tőlem, tekintve, hogy hasonló téren én is sokszor inkább mélyvizeztem, de ez most nem tartozik szorosan ide, Ton egy speciális eset).

Láttam rajta, hogy érti, amit mondok, de nem győztem meg. Átváltottam a rémisztő végkifejlet felvázolására. Hogy ha mindez kiderül, akkor a house mum elveszíti az állását, és Ton is bajba kerülhet. Az még hagyján, hogy a Mercy-n belül milyen következményei lennének a dolognak, de mi lesz, ha ne adj’ Isten megtudja mindezt a house mum részeges állat férje? Mi lesz, ha tisztelgő látogatást tesz nálunk, és megveri Tont? A feleségét (és gyanítom, a gyerekeit is) folyamatosan veri. Nem hiszem, hogy egy ismeretlen gyerek megfenyítése nagy problémát okozna neki.

Ettől viszont nagyon megijedt. Itt éreztem, hogy átment az üzenet, hogy megértette, hogy ez nem kis dolog. Megköszönte a beszélgetést, és felhívta a barátnőjét.

Egy darabig minden a legnagyobb rendben volt. Aztán ma reggel hirtelen beállított a szobámba, ijedten magamra kaptam a takarót, de nem sok szükség volt rá, mivel Ton erősen be volt csípve, és szerintem nem is nagyon tudta, hol van, mit csinál. Elmondta, hogy a house mum nem beszél vele, ezért szomorú lett, és alkoholba fojtotta bánatát. Az alkohol egy sima tizenöt évessel csúnya dolgokat tud művelni, ázsiaiakkal pedig főleg, szóval az a három sör, amit leküldött, igencsak lelkiismeretesen végezte a dolgát.

Leültettem, átbeszéltük a dolgokat – a house mum részéről végre egy értékelhető akció -, Ton lenyugodott, és elmentünk pizzázni. Szegény nagyon le volt törve, szóval ráfért egy kis kiruccanás. Az étel és a jó környezet rendbe tette. Már éppen kezdtem megint nyeregben érezni magamat a dolgok felett, mikor elmondta: még a beszélgetésünk előtt, kedden este, a house mum-mal az árvaház WC-jében is volt egy hook-up, ami majdnem egész komolyra fordult: mindketten félmeztelenek voltak, a house mum pedig Ton alsójában is járt…

UH. Ismét.

Ton iszonyatosan életrevaló. Igazi laza srác, aki mindemellett érzékeny, összetett, komplex, és sérülékeny. Nagyon sérülékeny. Azzal, hogy megbízik bennem, nagy felelősséget ad nekem. Remélem, hogy sikerül megfelelnem ennek a bizalomnak.

Azonban ha a dolgok így mennek tovább, és a house mum nem száll le róla, akkor kétségessé válik, hogy meg tudom-e oldani felsőbb segítség bevonása nélkül a dolgot. Ton naponta újabb mélységekbe zuhan, kiszolgáltatott, abszurd kérdésekre keres választ és nem létező dolgokban reménykedik. Az használja ki, akinek vigyáznia kellene rá.

Hallottam sok, ennél ezerszer durvább történetet az itteni gyerekekről, de ez az első, amiben én is benne vagyok, mégpedig nyakig. Nekem mondta el, így a megoldáson is első sorban nekem kell dolgoznom. Nem szívesen vinném a főnökeim elé az ügyet, de sajnos úgy néz ki, lassan arra fog kerülni a sor.

Mert itt Ton érdeke az első és egyetlen szempont. Márpedig neki stabilitás kell és szeretet, és nem engedhetem, hogy egy összetört, kihasznált, szerencsétlen lény rá nyomja a saját kilátástalanságát.

captain@paperboat.hu I 5.0.5 I

Megalapozott az a félelem, hogy Magyarország ismét gyarmati sorba süllyed. De nem az aktuálpolitikai események, hanem sokkal inkább a történelmi reflex szolgál magyarázattal a történésekre. Alig 22 éve szabadult fel az ország a kommunista diktatúra alól. Magyarország történelmének nem kis részét, ha nem is kifejezetten gyarmatként, de korlátozott jogkörű államként élte le. Az én szememben egyedüliként ez, a hazafiasabb lelkekbe beivódott reflex tud elfogadható magyarázatot adni a Fidesz Pride-ra.

Nem kívánok az aktuálpolitikai helyzetről beszélni most. Szerintem nem kell nagyon megerőltetni senkinek sem a képzeletét, hogy rájöjjön, mit gondolok erről a kormányról. A bejegyzésben megmaradok a gyarmatiság fogalmának és lehetőségének szubjektív boncolgatásánál.

„Nem leszünk gyarmat!” – skandálta az a kb. kétszázezer ember (a különböző forrásokból vett adatok középértéke), akik szerintem olyan nagyon nem is értik, miben rejlik az Európai Unió lényege. Olyanok mondták mindezt, akik feltétel nélkül elhiszik a Nagy Nemzeti, Apostoli meg ki tudja még, milyen kormány hivatalos propagandáját. Olyanok mondták mindezt, akik nagy része még nem érezte saját bőrén a kormány politikájának következményét. Kíváncsi vagyok, hogy az IMF által követelt intézkedések bevezetése után hányan mennének el Viktor mellett tüntetni.

Nekik könnyű beadagolni az „országot megtámadták” dumát, meg hogy háborúban állunk, meg a többi olcsó sületlenséget. Ők elhiszik, hogy a fél világ a magyarokat gyalázza.

Nem, ez nem így van. Az Európai Unió, amelynek szabad akaratból lettünk tagjai, a csatlakozásunkkor vállalt kötelezettségeink teljesítését kéri rajtunk számon. Magyarországon a Fidesz lassan két éves kormányzása alatt nagy súlyú változások mentek végbe, amelyeknek szükségességéről szerintem széles konszenzus van az országon belül és kívül is. Ami azonban szemet szúrt az EU-nak, az az irány. Az, hogy a kétharmados hatalmat nem (vagy többnyire nem) a hosszú távon is fenntartható növekedési pálya felállítására, a demokratikus berendezkedés megerősítésére és az európai normák uralkodóvá tételére használták fel, hanem a rövid távú hatalmi érdekek diktálta intézkedések áterőltetésére. Gondoljunk csak az alaptörvényre, amelyre gyakorlatilag semmi szükség nem volt – égető szükség legalábbis biztosan nem -, mégis, a gazdasági válság közepén szántak rá hat teljes hetet a törvényhozás munkájából. Lehet érveli amellett, hogy a válság utáni újjáébredés nem csak gazdasági, hanem szellemi, morális természetű is kell, hogy legyen – és én ezzel maradéktalanul egyetértek. Az irány az, ami problémás, legalább ugyanannyira, mint a 2011-es évszám alá egy ilyen múlt századi szöveget biggyeszteni.

Az Európai Unió nem gyarmatosítja Magyarországot. Gyarmat az az ország vagy terület, amely a függetlenségéről nem tiszta szívből, önként mondott le, hanem katonai eszközökkel, puccsal vagy bárhogyan, de alárendelt szerepbe került egy nagyobb hatalomnak. Magyarország az európai utat önként választotta. Magyarország nem gyarmat.

Magyarország jelenleg egy nagyon súlyos nemzetközi össztűz alatt áll, ami nagyrészt a kormány hibája. Ezek a kritikák, bírálatok nem a magyar emberekre, nem az országra vonatkoznak, és nem mondanak ki kollektív ítéletet a majd’ tízmilliós magyarság felett. Ezek a kritikák a kormány eddigi útját, módszereit, intézkedéseit bírálják, és jogosan kérik számon az önként vállalt kötelességek teljesítését. Magyarország az Unióhoz való csatlakozáskor vállalta a kötelezettségszegés esetén életbe léptethető szankciókat.

A kurucos, a haza érdekeit mindenek elé helyező politika nem szükségszerűen rossz, csupán megvan a maga helye, ideje és közege. A közeg még éppen meg is lenne – Magyarországon ennek a fajta politikának napjainkban – legnagyobb bánatomra – elég széles bázisa van. Azonban ezt, a világnak fityiszt mutató politikát egy iszonyatosan romboló válság közepén, a szövetségesi sorból kiugorva azoknak előadni, akiktől ennek a kicsi és jelentéktelen, kitett országnak a sorsa függ, egyenesen életveszélyes. Utána pedig csodálkozni, hogy a Magyarországnál ezerszer erősebb Európai Unió mindezt nem hagyja tétlenül… de inkább nem minősítgetek (többet).

Persze, mindenki követ el hibákat, mindenki választja olykor a rossz utat, ez természetes. Ami azonban megkülönböztet embert embertől és módszert módszertől az a hiba elkövetése utáni viselkedés. Amikor nyilvánvalóvá válik az ezer és egy negatív visszajelzés után, hogy a választott út nem jó, akkor két lehetőség merül fel: a magunkba szállás és a merev kitartás. A kormány az utóbbit választotta – ami egyszer még megérthető lenne, mert kockázat nélkül nincsen siker, de amikor folyamatosan önként rohannak pofonért – az ország nevében – akkor az minimum aggodalmakra ad okot.

Lehet, hogy Orbán Viktor mindezzel tisztában van, és a nemzeti függetlenség védelméről szóló duma meg híveinek a gyarmatosítástól való rettegése csak a politikai veszteség minimalizására szolgál. Hogy akárhogy legyen, ő és a pártja ne veszítsék el teljesen a hitelességüket.

„Nem leszünk gyarmat!”- skandálták a Fidesz Pride résztvevői, csak sajnos annyira vakok, hogy nem látják, hogy az általuk szentként féltett nemzeti önrendelkezés egy jó nagy darabját épp most készül miniszterelnökük odadobni az IMF asztalára – javarészt a saját és kormánya hibájából, mert nem mérték fel, hogy egy gyenge lábakon álló EU-tag most vagy igazodik, vagy megnézheti magát.

A legszomorúbb egyébként az, hogy valószínűleg ugyanez a tömeg akkor is valami gyarmatos frázist vinnyogna, amikor a kormány miatt majd mi is csődbiztost kapunk a nyakunkba, mint a görögök (ami egyelőre nem valószínű, de ha).

Ide juttatta a Nemzeti Remény Messiása az országot alig két év alatt. Elrettentő példa lettünk, amin keresztül az EU példát mutat a válságos időkben veszélyt képző tagországainak. „Take it or leave it!”- mondja Brüsszel a saját maga által vállalt kötelezettségeit megszegő kormánynak, amelyik erre gyarmatosításról vinnyog. Indirekten, de vinnyog.

A baj csak az, hogy nem az EU-nak van szüksége ránk, hanem nekünk van nagyon nagy szükségünk az EU-ra. Ők simán elboldogulnak nélkülünk, de hogy velünk mi lenne nélkülük… abba jobb bele se gondolni.

captain@paperboat.hu I 5.0.4 I image source: publius.blog.hu

Az első a ‘Secondo me’, ami minden héten egy másik blogger szerintem kiemelkedően jó, nem régi bejegyzésére fog mutatni.

A második pedig a Papírhajó tumblr-oldalára mutat, ahol rövid postok, kommentek, nekem tetsző képek, videok vannak – továbbá kérdezhetsz bármiről, amiről szeretnél

Eleinte csak egy kósza gondolat volt ez, ami hónapok alatt nőtt csak lehetséges alternatívává. Visszakanyarodtam az egyik korábbi elképzelésemhez, csakhogy most nincsenek kételyeim ezzel az elképzeléssel kapcsolatban. Fantáziálok róla, és erre alapozva képzelem el a jövőmet. Rájöttem, hogy nekem ez testhezálló, és nagyon is alkalmas az életem céljának tekintett „egyéni boldogság mások boldogságán keresztül”- elv beteljesítésére.

Október tájékára pedig már realizálódott bennem az elképzelés: jogász akarok lenni. Jogász, aki az emberi jogokért, a diszkrimináció ellen lép fel, nem csak a melegek, hanem minden kisebbségi csoport érdekében. Jogorvoslat, a megkülönböztetettek, a lenézettek, a másodkategóriás emberek védelme és menedzselése. A jogállamiság helyreállítása és őrzése. Az egyenlő bánásmód garantálása. Ezekkel akarok foglalkozni. Lassan, de elérkeztem oda, hogy hónapok óta ezt tekintem célomnak, és ez az elhatározás nem gyengül, nem kérdőjeleződik meg, hanem egyre erősebben tartja magát.

A joggal azonban egy „probléma” van: Magyarországhoz köt. Lehetséges lenne külföldön jogi diplomát szerezni, amit különbözeti vizsga (extra tanulás) után Magyarországon is el lehetne ismertetni. De sokkal tisztább és egyszerűbb egy magyar jogi diploma megszerzése, mint egy plusz kacskaringó beiktatása, nem beszélve arról, hogy nem akarok 27 évesen friss diplomásként kacsázni egy bizonytalan szisztémában. Ugyanannyi, vagy esetleg kevesebb pénzből, mint amennyiből Glasgow-ban szerényen éldegélnék, Budapesten normálisan tudnék élni, és részt tudnék venni csomó dologban – különösen most, amikor a civil mozgalmak vége-valahára magukra találnak.

Ráadásul a magamnak elképzelt munkának Magyarországon igazi értelme lehet – ha nagy jövője nem is (bár ezt nehéz megmondani), de értelme biztosan. És ez a legfontosabb.

Itt viszont felvetődik egy nagyon nagy probléma. A jogi szakhoz magyar- történelem párosítás kell. Ez még meg is lenne, hiszen mindkettőből van IB-m, viszont az eredményeim nem elég jók. Egy olasz nyelvvizsga megoldaná a problémát, gondoltam nagy naivan. Eltekintve attól, hogy a felsőfokúért és az emeltszintért kapott pontok mellett nincs már szabad pluszpont, ez az út sem lenne egyszerű: a (csúnya jelző helye) Magyar Ekvivalencia Bizottsággal folytatott szívélyes levelezgetésem után kiderült, hogy Magyarország nem kegyeskedik középfokú olasz nyelvvizsgának elismerni az olasz IB-mat (noha követelményrendszerében nagyjából megegyezik a kettő). Bamm.

Pár napja vetődött fel, hogy esetleg leraknám az érettségit otthon. Ez azonban járhatatlan. Eleve ott vérzik el az ötlet, hogy matekból esélyem sem lenne átmenni, másrészt pedig nincsen ötödik tárgy, amiből bevállalnék egy érettségit. Olasz? Nincs meg a megfelelő óraszámom, Magyarországon nem tanultam olaszt. Rajz? Túl sok munka, időhiány. Már a tizenegyedikes rajz-fakt végén féléves lemaradásban voltam.

Van azonban egy járható út: csak egy tárgyból letenni a magyar érettségit. Történelem emelt szint. Utána jártam, és kerülő úton, egy segítőkész bennfentesnek köszönhetően megtudtam: működik a kétféle rendszer keverése, vagyis hogy a magyar utáni pontokat IB-ból, a töri utáni pontokat pedig a magyarországi érettségiből kapom. Pluszpontok tekintetében pedig még több is van, mint lehet. Szóval ez van most. Be kell jelentkeznem az emelt töri érettségire.

Bizakodó vagyok. Az IB töri után a magyarországi emelt töri nem lehet nehéz – ehhez jó összehasonlítási alapom is van, mivel Kecskeméten is emelt töris voltam, Duinoban is, és éreztem, hogy melyik volt nehezebb. Ettől függetlenül persze rendesen fel kell készülnöm, mivel – ha jól tudom – a magyar emelt töri anyagának 60%-a magyar történelem, abból pedig keveset vettünk Duinoban, azt is csak nemzetközi összefüggésben (Osztrák- Magyar Monarchia, 1956, rendszerváltás).

Nem volt egyszerű, sok időbe és sok idegsejtem roncsolódásába került, de végül sikerült találni egy utat, ami még járható, ergo nincs minden veszve. Most ebben reménykedek, és meg fogok tenni mindent, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból.

Nem volt egyszerű ez. Sokszor úgy éltem meg, mintha egy nagy pofonsorozat lenne ez a felvételi procedúra, ahol minden pofon után kilométereket repülök vissza, és minél elszántabban futok, annál nagyobb erővel csapódok a rendszer tenyerének. Persze nekem is van bűnrészem ebben, hiszen egyszerűen csak jobban kellett volna teljesítenem, de Isten látja lelkemet, egy hétig éjjel-nappal csak töriztem. Mégis… de talán ez valahol jó nekem.

Aki viszont még bekavarhat, az nem más, mint Hoffmann Rózsa asszony, mégpedig személyesen. Érdekes, hogy ennek tükrében:

“Bármi is fog történni, a következő polgári kormány el fogja törölni a tandíjat, bárhogyan is fogják nevezni azt – szögezte le Pokorni Zoltán. A Fidesz alelnöke magyarázatképpen hozzátette: a népszavazáson a választók elsöprő többsége elutasította a kormány oktatáspolitikáját. Mint fogalmazott, a kormány hívhatja bárhogyan, FER-nek vagy éppen tandíjnak, a lényege ugyanaz. A választók azonban – tette hozzá -, a felsőoktatás szélesítését, nem pedig szűkítését várja el a kormánytól. A polgári kormány oktatási minisztere szerint a kormány jelenleg a rektorok háta mögé bújva akar ismét megszorításokat bevezetni a felsőoktatásba.”

most mégis bevezetik a tandíjat, és drasztikusan csökkentik a felvehető hallgatók számát. 100 jogász? Meg vannak ezek őrülve? Nem csak az EU-nak vállalt kötelezettségünkkel megy szembe élesen ez a koncepció, hanem az ország jövőjével is. Mégis hogyan akarunk sikeresek lenni, ha az oktatás nem érdem, hanem pénz kérdése? Ha van valami, amin nem szabad spórolni, az az oktatás. Nagyon félrevezetett az, aki szerint mi a termelésben lehetünk nagyok, aki szerint a szakmunkások fogják kihúzni az országot a bajból. Tény, kevés van belőlük, kevesebb, mint kéne, és tény, több egyetemünk van, mint amennyi indokolt lenne. De sosem leszünk olyan versenyképes termelők, mint Kína vagy a délkelet- ázsiai régió. Ez az ő terepük, ebben velük versenyre kelni, az ország jövőjét egy eleve elvesztett reményhez kötni őrültség. Európa a tudásalapú gazdaság melegágya, ahol csak az lehet sikeres, aki tud, aki kreatív, aki tájékozott, aki nem veszik el a mindennapjainkat egyre inkább átszövő globalizmusban, hanem szolgálatába tudja azt állítani.

Magyarország, bár áraiban és béreiben olcsóbb, mint a Európa nyugati része („szerencsésebb történelmi fejlődésű országok”, valahogy így mondta Fábry régen), komolyan így sem tud versenyre kelni az iszonyatosan (embertelenül?) olcsó és a végletekig panaszkodás nélkül dolgoztatható ázsiai munkaerővel. Európa a mélyebb integráció útján halad előre, és én személy szerint meg vagyok győződve – de persze lehet, hogy tévedek, mely esetben a kormánynak van igaza -, hogy a jövő Európájában a tudás, az innovatív készség és a kreatív, egyéni gondolkodásmód lesznek a felemelkedés elsődleges faktorai. Ha másért nem, legalább ezért lenne érdemes minél több embernek elvégeznie legalább egy alapképzést. Ezt esetleg a középiskolai képzés a jelenlegitől lényegesen elütő irányú átalakításával lehetne kiváltani, de ebbe most nem megyek bele, ez a vita messzire vinne, és ez a post már így is tele van bővebb kifejtésre szoruló, önmagukban félreértelmezhető mondatokkal és kijelentésekkel.

Kevesebb diplomást, és azokat is kössük röghöz!- tűzte zászlajára az oktatási államtitkárság, de ezzel a saját (és az ország) vesztébe rohan. A röghöz kötés kontraproduktív. Nem a tiltás, a parancs az, ami igazán otthon fogja tartani az embereket, hanem a tisztességes megélhetés lehetősége, a normális munkakörülmények és a jogbiztonság. Ezekre kéne koncentrálni, nem pedig diktátumokkal kéne otthon tartani az embereket. Ha az egyetem utáni boldogulás lehetőségei jobbak lesznek, akkor eleve kevesebben akarnak majd elmenni. Arról nem is beszélve, hogy tetszik vagy nem, de elmenni joguk van, és ebben nem lehet őket korlátozni. Ingyen egyetemért állami diktátum? Nem jó üzlet…

Persze, megértem és jogosnak tartom az igényt, hogy a magyar adófizetők pénzén (milyen demagóg szöveg ez is egyébként…) kiképzett szakembereket az ország szolgálatába akarják állítani. De ennek nem ez a módja. Fel lehet tenni a önmaguknak a kérdést, és szeretettel hívom Hoffmann Rózsát és Orbán Viktort, hogy csatlakozzanak hozzánk ebben: ha az állam kvázi kényszerít az otthon maradásra, akkor ezzel pozitív vagy negatív hozzáállást fog kiváltani? Ha az állam abban a pillanatban, ahogy a delikvens a törvényi idő előtt elhagyja az országot, egy busás csekkel int búcsút, azzal milyen hazaszeretetet és szolgálati vágyat ébreszt? Meg egyáltalán: milyen jogcímen tolja be az állam az otromba képét ide is? Milyen jogon próbál az állam bárkit is maradásra kényszeríteni? Csábítani, kérni, megfontolandó ajánlatot adni lehet és érdemes. Kényszeríteni, diktálni kontraproduktív.

Röviden (…), ezek vannak most. Így áll az én kis életem ezen a téren.

captain@paperboat.hu I 5.0.3 I

A téli szünetben pedig összesen annyit foglalkoztam az egyetemekkel, hogy Shoya kérésére átnéztem az esszéit, amiket az amerikai egyetemei számára gyártott. Nem akartam foglalkozni az egész témával, magyar egyetemekkel pedig pláne nem. Azt tudtam, hogy jelentkezni fogok, de hogy hova, mire, mikor, miért, arról fogalmam sem volt. Akkorra már azt is tudtam, hogy nem fogok rögtön egyetemre menni, így egy darabig még arra is gondoltam, hogy esetleg nem is jelentkezek. A családi béke megőrzésének érdekében azonban erről nagyon gyorsan letettem.

Apám egyébként nagyon tudni akarta, hogy nekem mi a jó, amiben felteszem, volt jó szándék is, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy leginkább az motiválta, hogy megint ő akart lenni a faszagyerek, aki összerakja nekem az életet, amit magamtól képtelen vagyok megcsinálni. Blöeh.

Magyar egyetemekre végül február 14-én este tíz körül jelentkeztem, olyan két órával a határidő előtt. Ennyire érdekelt a téma. ELTE szociológia volt az első választásom, ha jól emlékszem. Igazából random módon dobáltam össze az egészet, nagyon nem törődve azzal, hogy mi is lesz az egész dologgal. Igaz, ekkor már nem tartottam ördögnek valótól a gondolatot, hogy talán Budapesten leszek egyetemista, de ez még mindig csak a kevésbé kívánt alternatíva volt.

Teltek- múltak a hónapok, én pedig gondtalanul suhantam át a napokon, amik egyre gyorsabban pörögtek május felé. Márciusig minden brit egyetemtől kaptam visszajelzést: ketten elutasították a jelentkezést (Edinburgh, amin meglepődtem, és LSE, amin egyáltalán nem), Glasgow, Birmingham és Goldsmiths pedig helyet kínáltak. A teljesítendő IB-eredmény egyik helyen sem volt magas vagy elérhetetlen, így nyugodt voltam és biztos a dolgomban. Ami nyomasztott, az a pénz volt, hogy honnan lesz minderre fedezetem, de úgy voltam vele, hogy amíg csal félúton tart a project, addig nincs értelme aggódni. Voltak persze terveim a finanszírozásra, de egyik sem volt bombabiztos, buktatóktól mentes.

Az IB-eredmények július 6-án jöttek ki. Ekkorra már egy kisebb vitába keveredtem a Felvivel, akik csak kb. harmadik telefonhívásra tudták megmondani, hogy nem olyan nagy baj, ha egy napos késéssel nyújtom be a dokumentumaimat (náluk hetedike volt a végső határidő, de mivel a suli által kiállított igazolást – nem a bizonyítványt – le kellett fordítani és hitelesíttetni kellett, nem volt biztos, hogy ez meglesz).

A magyar egyetemi rendszer gyönyörűsége az, ahogy az IB-eredményeket magyar pontokba ültetik. Érted. Megpróbálkoznak azzal, hogy két teljesen különálló és eltérő színvonalú rendszert egybegyúrjanak. Oké, ez még elmenne, de ahogy megoldják… vegyük alapul az IB-m szégyenét, a History HL-t (emelt történelem). Ezen ötöst kaptam (5/7), ami már önmagában elég sokkoló, tekintve, hogy két évig folyamatosan hatos-hetes voltam belőle. Mühühü.

Az IB történelem tananyagában, követelményrendszerében, felépítésében és számonkérési módszerében a legtöbb helyen élesen elüt a Magyarországon tanított történelem tantárgytól. Nekünk többet kell tanulnunk és alaposabban, nem bemagolt számokat és eseményeket kell visszaadnunk, hanem összefüggéseket és ok-okozati viszonyokat kell keresnünk és kifejtenünk, magyaráznunk kell és következtetnünk. Beadandókat kell írnunk és sok önálló munkát kell végezünk amellett, hogy forráselemzést is végzünk.

Ennek ellenére a magyar pontrendszerbe úgy rakták át az eredményt, hogy az ötösömért 70%ot kapok, noha a viszonyítási rendszer egy, a magyarnál erősebb szisztéma, ahol a kevesebb több mint a magyarországi standard. Nem sok olyan ország van, amelyik így tekint az IB-eredménnyel jelentkező diákokra, mint Magyarország, és nem tudom megérteni, hogy miért nem lehet egy külön IB-diákok számára felállított kritériumrendszer szerint felvételiztetni. A világ legjobb egyetemei is így csinálják, de Magyarországnak persze ebben is különcködni kell.

Persze tény, hogy az IB-val rendelkező diákok száma Magyarországon elenyésző, de abból a pénzből, amiért léhűtőket fizetnek a semmiért sok helyen, talán fizethetnének pár értelmes embert, akik minden évben egyszer meghúznak egy IB-ponthatárt a különböző egyetemi szakokon. Minden valamire való egyetem így csinálja, és nem hiszem, hogy a magyar egyetemek olyan jól állnának nemzetközi viszonylatban, hogy megengedhetnének maguknak egy ilyen mulasztást – nem utolsó sorban azért, mert az IB-s diákok emberszámba vevése esetleg több, fizetőképes nemzetközi diákot is vonzana az országba, főleg most, amikor Európa-szerte drasztikusan emelkednek a tandíjak (igaz, otthon is, de összehasonlításban még mindig olcsóbbak vagyunk).

Visszatérve: olyan kínos szituáció alakult ki, hogy egyetlen magyar egyetemre sem vettek fel. Ebben nekem is van felelősségem, az IB-eredményem alulmúlta az elvárásokat. Viszont még mindig felháborít az a mentalitásbeli különbség, amit a UK és Magyarország között tapasztaltam. Míg a UK-ban valamilyen technikai hiba folytán nem kapták meg az eredményeimet, két e-mail után meg volt oldva a dolog, míg Magyarországon nyolcvanhatezer bürokratikus szarságon kellett keresztülmenni, hogy végül 0 pontot kapjak. Ezt később megváltoztatták, de nem teljesen maguktól…

Míg Magyarországon csúfosan elbuktam a felvételit, felvett a University of Glasgow. Eleinte ők sem akartak, de írtam nekik egy e-mailt, amiben kifejtettem, hogy ezt az évemet Thaiföldön fogom tölteni, ami egy olyan tapasztalat, ami nagyban segíthet egy jövőbeli szociológust, és meggyőztem őket, hogy ők egy ilyen tapasztalaton átment diákot nagyon is akarnak az egyetemükön. Meggondolták magukat és felvettek.

És ez egy óriási különbséget világít meg. Egészen egyszerűen azt, hogy van, ahol a jegyek mögött rejlő ember is érdekli őket, és nem csak a száraz eredményekre koncentrálnak, hanem a karakterre, a jelentkezőben rejlő lehetőségekre is igyekeznek figyelemmel lenni. Mindemellett közvetlenek, flexibilisek, jelentkező-barát a szolgáltatás-rendszerük. A magyar egyetemektől legtöbbször akkor ment el a kedvem, amikor valamilyen információra vagy segítségre volt szükségem, és hiába vártam türelemmel a segítő válaszokat, hetek után kaptam csak két, barátságtalan és semmitmondó mondatot.

Szóval ott tartunk, hogy egy biztos helyem van: Glasgow, szociológia és politológia (eredetileg ez szociológia és olasz volt, de ezt a kurzust sajnos mégsem indítják el).

captain@paperboat.hu I 5.0.2 I

Szóval, ahogy beharangoztam: egyetemek. Sokadik nekifutásra készül el az a post, aminek több oka is van: egyrészt a lustaság, másrészt egy bizonyos fokú szégyenérzet, harmadrészt pedig az, hogy nem akartam acsarkodni és vádaskodni mindaddig – itt legalábbis nem, blogon kívül pedig megtettem elégszer – ameddig nem ismerem ki pontosan a helyzetet, amiben most vagyok.

Pályaválasztás. Ezen rengeteget őrlődtem, sok meddő és kevésbé meddő vitába bocsátkoztam, álmatlanul forgolódtam éjjel és hosszúkat sétáltam a Rilkén. Próbáltam rájönni, hogy hogyan tudom leginkább elképzelni magamat, mit szeretnék kezdeni az életemmel, hogy melyik szakmában tudnám a leginkább elérni a kitűzött célt: a személyes boldogság mások boldogságán keresztül való elérését.

Kézenfekvő volt az újságírás, a publikálás. Utána is néztem pár írói kurzusnak, de ezt az ötletet nagyon gyorsan elvetettem. Eleve csak olyan egyetemek ajánlottak ilyen kurzust mint a University of East London, ami már a nevében sem vonzó, emellett pedig rájöttem, hogy írni úgyis írhatok, ha nem kapok érte külön diplomát. Ergo elérkeztem ahhoz a feltevéshez, hogy kell egy használható diploma, aminek a birtokában több lehetőségem is van. Egy újságírói diploma pedig nem pont ilyen.

Ezek után sokat gondolkodtam, és végül jogász akartam lenni. Ekkor még nagyon ördögtől való volt a gondolat, hogy visszatérjek Magyarországra, bár a pénz kérdése már ekkor is iszonyatosan nyomasztott. Minden esetre nem nagyon törődtem a magyar egyetemekkel, nem kerestem, nem néztem utána semminek. A jog keretein belül pedig nemzetközi jogra akartam menni, így jött a Uni Glasgow. Skócia több szempontból is szerencsés – eltekintve talán az időjárástól – nem olyan drága, mint mondjuk London vagy más angol nagyváros, és az EU diákjainak nincsen tandíj (csak az angoloknak… ).

A jogászról azonban nem túl sokkal utána le is tettem, mondván; száraz, személytelen, nagyon tanulós, seggelős, nem kreatív, stb. Ezek után a pszichológia kezdett érdekelni. Ez, ellentétben a többi szakmával, amin akkoriban gondolkodtam, újdonság volt. Shoya ültette el a gondolatot a fejemben, amikor az egyik éjszakai lelkizésünk után mondta, hogy jó pszichológus lennék, mert könnyen át tudom látni és magamévá tudom tenni mások helyzetét. Hogy ez mennyire állja meg a helyét, nem nagyon tudom megítélni, de tény, hogy nekem is megtetszett a pszichológia, és ekkor már konkrét feladat-vízió is párosult mellé: segíteni az útvesztett fiataloknak. Ebbe nagyon gyorsan bele is éltem magamat, és makacsul ki is tartottam az elképzelés mellett annak ellenére, hogy kb. mindenhonnan össztűz alá kerültem, mert rajtam és Shoya-n kívül másnak nem hogy nem tetszett az ötlet, de egyenesen rémálmaik voltak tőle. Végül magam is beláttam, hogy talán nem ez a legtesthezállóbb és az én temperamentumomhoz leginkább való munka.

A folyamatos kacskaringózások viszont sok időt vettek el, és a jelentkezési határidő vészesen közeledett. Október elején még sem a pályámat, sem pedig az egyetemet illetően halvány fogalmam nem volt, hogy mihez akarok kezdeni, így kisebb pánikba estem, amin csak Ellie rendszeres anyai tea-cigi-ölelés-kúrái segítségével evickéltem át nehézkesen. Persze nekem pont akkor sikerült átmennem ezen a krízisen, amikor az IB szörnyként magasodott fölénk, és beadandók, önként összeállított kísérletek, mérések, esszék és a mini-szakdolgozat nyomása alatt amúgy is nehézkesen tudtunk megállni.

Mivel nekem az olasz hetedik, tehát nem IB-kritérium tárgyam volt, így akkoriban nem is volt kérdés, hogy ez a tantárgy lesz negligálva annak érdekében, hogy a többiből össze tudjam hozni, amit kell. Vivana, a tanárom és tutorom (és olasz anyukám <3) ezt igencsak nehezményezte, és a sorozatban ötödik be nem adott esszé után félrevont egy kis anyai kiosztásra, ahol én biztosítottam őt az olasz nyelv iránti feltétlen szeretetemről, de… és akkor ugrott be: mi lenne, ha olaszt tanulnék tovább? Ennek az ötletnek nem sok alapja volt, tekintve az akkori gyászos teljesítményemet (a másodév elején össz-vissz annyit tanultam olaszból, amennyit a duinoi öregfiúktól hallottam, azok pedig többnyire triestino-akcentusban használt káromkodások voltak), de „nincs mit veszteni” alapon sokadszorra is nekirugaszkodtam a UCAS (a Felvi brit megfelelője) kurzuskeresőjének. Sok egyetem kínált olasz kurzust, de valamivel párosítani akartam. És itt jött az adu ász: University of Glasgow, sociology with Italian. Bravo.

A következő héten kerestem- kutattam, írtam, fogalmaztam, fordítottam és kioktattam az igazgató feleségét (ő volt akkoriban az egyetemi felelős, modell volt a lelkem), de végül a határidő előtt pár nappal sikerült leadnom a teljes jelentkezést.

University of Birmingham, University of Edinburgh, University of Glasgow, Glodsmiths University of London és az ambiciózus London School of Economics szociológia kurzusai kerültek fel a jelentkezési adatlapomra. Mindegyik egyetemnél másik minorral társítottam a szociológiát – olasz, social policy, politics, ilyesmik.

A szociológiát akkoriban a tökéletes választásnak hittem, mert egy kicsit minden volt, amin előtte gondolkodtam: egy kicsit jog (hogy ezt hogyan raktam össze, jó kérdés), egy kicsit pszichológia, egy kicsit írás. Nagyon meg voltam elégedve a választásommal.

captain@paperboat.hu I 5.0.1 I

Apró, felismerhetetlen és jelentéktelennek tűnő események, mégis megváltozatják az életünket, ha nem hagyjuk őket eltűnni és elszállni mellettünk. Ha tíz körömmel kapaszkodunk minden egyes másodpercbe, színbe, hangba, illatba; arcba, személyiségbe, szóba és tettbe- igen, képesek határok nélkül felforgatni és új rendszerbe helyezni az életünket.

(Az új ember – 275)

Én csak egy olyan ember vagyok, mint te: együtt tartozunk valakihez, valamihez. Együtt vagyunk részesei egy olyan nagy körforgásnak, melyet olyan erők irányítanak, amiket mi érzünk, de megmagyarázni sosem leszünk képesek.

(Túl az emberen – 397)

captain@paperboat.hu I 5.0.0 I