FlameLake

Régi – új, vicces, értékes… Vegyétek, terjesszétek, olvassátok és szeressétek! :)

    A bukott király

    -          Isten óvja a királyt!

    -          Isten áldja a királyt!

    -          Isten óvja Magyarországot! Vivát! Vivát! – zengték a szokatlanul kellemes januári estébe az ünneplők jókívánságaikat a Parlament előtt, amelynek erkélyén nem más állt, mint maga a király, teljes egészében: kezeit és mosolyát szélesre tárva üdvözölte a téren őt ünneplő tömeget. Jámboran mosolygott, mint mindig, mikor hülyék vették körül.

    -          Felség… – mondta neki korábban Lézertérítő Mucsai János, egy hűséges társa – nem zavarja Felségedet, hogy önszántából már csak azok állnak ki Felséged mellett, akik olyannyira korlátozottak, hogy egyszerűen képtelenek meglátni a Felséged szándéknak vélt mondatai mögött húzódó valóságot?

    -          Nem. – válaszolta akkor a király. Most is erre gondolt, erre az egyszerű, de nagyon őszinte válaszra: nem, nem zavarta. Ugyan miért is zavarta volna? A hülyék minden böffenését bearanyozzák – ezért nagyon keményen dolgozott 22 éven keresztül, bár az elmúlt nyolc évben a munka nehezét mások végezték helyette. Na meg, ugyan kinek a támogatására lesz neki szüksége valaha is, mikor immáron végre kezében tartja ezt a könyvet, ezt az új szentírást, mely alapjául szolgál az új rendnek, melyre felhúzzák a büszke, nemzeti Magyarországot?

    -          Népem! – kiáltotta a téren összegyűlt tömegnek a király. – Íme, a Nagy Mű! Magyarország Alaptörvénye! – mondta, majd a tömeg, látva a narancssárga, arannyal átszőtt és kereszttel jelölt könyvet, ismét örömujjongásban tört ki.

    -          Na, ennyi elég lesz mára – gondolta a király, majd az erkélyről visszalépett dolgozószobájába. – Jani! – kiáltott Lézertérítőért a király, aki nyomban meg is jelent az ajtóban.

    -          Igen, Felség?

    -          Gondoskodj róla, hogy holnap reggelre össze legyen pakolva az egész iroda, költözésre készen! És szólj oda Tollnak, hogy csipkedje magát, különben holnap hajnalban még egy önálló indítványt is megfogalmazhatsz az Alaptörvény módosításáról, ami lehetővé teszi az ellentmondásra képtelen ex- elnökök 20 hónapnyi elzárását, természetesen mindenféle ügyvédi hercehurca nélkül.

    -          Igenis, Felség, de… a legnagyobb alázattal, Felség, félek hogy Toll csak január közepén tud kiköltözni…

    -          Nem voltam elég világos? Gyere csak ide Jani! – intette közvetlenül maga mellé Lézerblokkolót a király, és lekevert neki egy sallert, amit utána, mert a király nem szeretett félmunkát végezni, megtoldott egy kokival is.

    Negyed órával később már a királyi limuzin hátsó ülésén volt, és – bár ezt igazából magának sem vallotta be teljesen, mert a király sokkal büszkébb embert volt annál, mint hogy ilyesmit bevallott volna – egy kicsit félt. Félt, mert aznap reggel Unorthodox Gyuri nyugtalanító híreket közölt vele: nagy tömeg készülődik búcsúpartivá alakítani a királyi bankettet.

    A király ugyanis bankettet adott aznap, amin mindenki őt ünnepelte –őt, mint a nemzeti szuverenitás egyetlen garantálóját, őt, mint a cápavadászt, őt, mint a szabadságharc büszke vezetőjét – őt, mint a fülkeforradalom győzedelmes vízióját, mint a kétharmados  kalandozás immáron egy egész, teljhatalmú urát.

    A Magyar Királyi Operába, amely otthont adott a rendezvénynek, egy régi alagúton keresztül tudott csak bemenni, a főbejáratot elzárta ugyanis a tüntető tömeg. Méltatlankodva lépett be a terembe, melyben az ünnepséget tartották, hogy megszólítsa a megjelent híveket – de azok nem hallották őt. Mind kitartóan nézték a király, helyükről felállva, természetesen, aki beszélni beszélt, csak éppen ő maga sem hallotta, mit mond.

    A helyzet kezdett kínossá válni: az ablakok kegyetlenül valósághűen tükrözték az Opera előtt játszódó eseményeket: villanások váltották egymást, ahogyan a Magyar Királyi Rendőrség a tömegre lőtt, vörös fény játszotta át magát az alkalomra aranyozott padlóra, és pirosra festette a hölgyek fehér szoknyáját és kedvtelve pattogott az urak fényesre polírozott cipőjén.

    „Orbán, takarodj!”- hallatszott kintről az ismételt skandálás, amely elemi erővel törte át az újonnan hangszigetelt épület ablakait. A király ismét megszólalt, de a mikrofon még mindig nem működött.

    Maga mellé intette a technikai stáb főnöket.

    -          Miért – koki – nem – saller – működik – koki – ez a – saller – mikrofon? – kérdezte a király ingerülten. – Hát nem tudja, hogy velem, Magyarország királyával nem érdemes horgot akasztani?

    -          Fe-fe-felség… – dadogta a sallerektől lebénult stábfőnök – nincs semmi baj a mikrofonnal… be van kapcsolva, és jól működik.

    „Elkúrtad! Elkúrtad! Elkúrtad!” – hallatszott kintről, minden szótaggal erősebben és erősebben a skandálás. A rendőrök fegyvereinek fényes durranása is egyre gyakrabban feszült a király egyfelvonásos darabjának kínosan tökéletesre mázolt díszletei közé. Az ünneplésre szánt tömeg tagjai kérdően néztek hol egymásra, hol a királyra, aki gyorsan feltalálta magát. Egy nagy durranás után, mely mintha az egész épületet rázta volna meg, lelépett a színpadról, és elindult a terem közepén lévő torta felé, hogy ünnepélyesen felvágja azt.

    A nagy, négyzet alakú tortát tartó asztal előtt volt az aranyozott királyi szék, melynek háttámlájára szőtt királyi címer csupán percekkel a király érkezése előtt készült el teljesen. Az eredeti tervet hatszor felülírták, majd végül egy olyan módosításról döntöttek a kivitelező tudta nélkül, amely felborította az egész koncepciót. Így lett végül a narancssárgán izzó nap felé két oldalról nyúló búzakalász által átölelt interkontinentális fordítókorongon fekvő nyitott könyv, amelyből a Szent Korona, egy nemzetiszínű papír, Szent István kardja, egy fürt tokaji szőlő és egy félbetörött vörös szegfű ömlött, Magyarország királyának címere. A hivatalos verzió szerint a „siker” metaforája is helyet kapott az alkotáson, ám mivel a siker láthatatlan, így még a legkiválóbb művészek sem tudták azt vizuálisan megjeleníteni.

    „Orbán, elkúrtad! Takarodj! Rohadt narancs! Demokráciát!” – skandálta a tömeg, ami ellen kint a rendőrség gyakorlatilag feladta a harcot. A király nagy torta felé sétált, méltósággal, nyugalommal, míg háta mögött szilánkokra törtek az ablakok, melyeken macskakövek repültek a jelenlévők felé, akik hangos sikoltások közepette menekültek: a teremben kitört a pálink, emberek szaladtak zavarodottan a kijárat felé, a szilánkok ezerfelé szálltak és újabb ezerfelé tükrözték a kint égő tűz vörös fényét; a főbejáratot betörték, a tölgyfaajtók hangos reccsenéssel adták meg magukat a beáramló tömegnek, akik győzelmi ujjongással vetették magukat a torta felé méltóságteljesen vonuló királyra, de ő mintha fel sem fogta volna jelenlétüket: a király számára csak a torta volt a valóság, a torta és a mellette lévő nagy kés, a torta és a mögötte magasodó aranyozott trónus.

    -          Éljen a Magyar Köztársaság! – kiáltotta a trónra felugró tüntető, kezében tartva a nagy tortát, melyre a „Magyar Köztársaság” volt írva cukormázzal. A hatalmas kés, amely a torta mellett volt, leesett a földre, a győzedelmes tüntetők örömtánca alá.

    -          Éljen a Magyar Köztársaság! – kiáltotta ismét a tüntető. – Édes a győzelem!

    captain@paperboat.hu I 4.9.6 I image source: metropol.hu

     

      Tetőfok litánia

      Elfordultam, és kiviharzottam az étkezőből.

      A tetőn talált rám. Egyedül ültem a kéménynek támaszkodva, jobb kezemben egy régen leégett cigit tartogatva meredtem a templom közeli tornyára. Hazug mocskok, gondoltam magamban, olyan akar ő is lenni, mint ti… ti vagytok a példaképe, a készre szabott személyiség, amit felvehet a csődöt mondott sajátja helyett

      -          Na, mi van? – szólalt meg végül A Hang a hátam mögött.

      -          Mégis, mi lenne? – kérdeztem vissza meglepő egykedvűséggel. – Visszavágtam neki. Felültem az egyszerű kis színjátéknak, és így ismét én vagyok a család rosszfiúja, a neveletlen gyerek, akiben felszínre törnek anyám génjei. A hálátlan dög, aki nem becsüli meg az apját, és minden róla terjesztett hazugságot elhisz. Apám – és nagymamám – szerint legalábbis biztosan.

      -          Eltaláltad. – mondta széles vigyorral Zsombor, majd lehuppant mellém. – Kérhetek cigit?

      -          Te mindent… – válaszoltam lemondóan, majd felé löktem a dobozt és a gyújtót. – Mentolos, remélem, megfelel az ízlésednek.

      -          Oh, de még mennyire. – mondta rendíthetetlen nyugalommal. – Hiszen hasonló ízlésünk van, nem emlékszel?

      -          Nem hiszem, hogy szeretnék. De mondd, mire volt ez jó?

      -          Azt hittem, te tudod.

      -          Akkor kérlek, áruld el, mert nekem a leghalványabb fogalmam sincs.

      -          Hát jó. – szólt lemondóan, már- már csalódottan. Felállt és cigijéből nagyot szívva beszélni kezdett.  – Szóval van ez a teória, hogy tulajdonképpen senki sem árt neked, és hogy bármit is tesz, még ha olyan is, mint az apád…

      -          … úgy érted, még akkor is, ha mind lelkileg, mind pedig anyagilag tönkreteszi a családot, és mindeközben nagyképűen pöffeszkedik mindenhol…

      -          … nos… igen. Szóval, még ha olyan is, mint a drágalátos édes jó apád, akkor is jót tesz veled, nem feltétlenül azért, mert jót akar tenni – sőt, sok esetben egyáltalán nem akar jót tenni, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon is ártani akar neked, mégis az ellenkezőjét éri el. Gondolj csak bele! Mitől vagy te olyan, amilyen? És most nem a melegségedre gondolok, vonatkoztass el tőle. A személyiségedről, a lényegedről beszélek. Egyes tulajdonságaidat vajon nem egy találkozásnak, egy egyszerű érintkezésnek köszönheted-e? Lehetséges, hogy rejtett tulajdonságainkat olyan emberek hozzák felszínre nem egyszer, akiknek talán nem is tulajdonítunk akkora jelentőséget. Ebből kiindulva pedig te nagyon is sok mindent köszönhetsz az apádnak… ha tényleg igaz, és hajlandó vagy elhinni, hogy akár egy jelentéktelennek bélyegzett idegen is rengeteget változtathat az életeden, akkor az apád, úgymond, jelentősége valósággal felbecsülhetetlen.

      Meghatározó minden tekintetben. Ne nézz így rám kérlek, nagyon is tudom, hogy ő téged sokszor és sokféleképpen bántott, de a maga módján egy kicsit tágabb látóteret  adott neked az Életre. Igazából tehát hálásnak kell lenned az apádnak, pont azért, mert olyan, amilyen. Sőt – hálásnak kell lenned minden embereknek, azoknak is, akik bántottak téged, véletlen vagy szántszándékkal. A lelked, a jellemed ugyanis ezektől erősödik, és rossz emberek sorának intrikája szükséges ahhoz is, hogy igazán értékelni tudj jó dolgokat. Folyamatosan szembesítened kell magadat azzal, mid van, és mid lehetne- illetve mid nem.

      Neked például az apád egy idióta, akire nem apaként tekintesz, hanem csak mint valami jöttment idegenre, akivel sajnálatos módon rendkívül nagy génazonosságot mutatsz. És igen, ma megpróbáltál kiállni ellene, és elmondtad, amit el kellett mondani. Nincs jelentősége, semmin sem javítottál- látszólag legalábbis biztosan nem. Az apád ettől a dührohamtól nem lesz normálisabb, a nagyanyád nem fog leállni apád feltétel nélküli pénzelésével (mellesleg jegyzem meg: a te örökségedből), és nem sikerül kitörnöd a fekete bárány szerepéből. A mai kis lázadásod elbukott, kedvesem.

      Viszont minden bukás, minden vég magában hordozza az újnak az ígéretét, és minden új magában hordozza a véget is, de a vég által az újat, s ebben a megtörhetetlen körben élünk mi is. Te, az apád, a családod… mindenki.

      Nem jellemző rám, hogy csendben hallgatok, amikor nekem nem tetsző dolgokat hallok. Főleg akkor nem, amikor mindezt kimondottan nekem címezik. Ez a rögtönzött litániai stílus pedig minden kérdésen felül a ’dislike’ listám dobogóján áll; mégis, valami miatt végighallgattam és próbáltam kivenni a végtelennek tűnő szóáradat mögötti lényeget. A mai napig nem tudom, hogy vajon az akkor még mindig igen erős csodálkozás és hitetlenség Zsombor felbukkanásával kapcsolatban, vagy már a zsenge felismerés Zsombor valódi kilétét illetően, de tény, hogy valami miatt ott, azon az istenverte tetőn rájöttem, hogy Zsombor talán nem is olyan haszontalan része az életemnek.

      -          Szóval… – próbálkoztam meg valamiféle válasszal – azt mondod, hogy az élet bonyolult blabla, és hogy az intrikusainknak azért kell hálásnak lennünk, mert azzal, hogy testileg vagy lelkileg kínoznak, edzenek is minket?

      -           Igen. – mondta, immár háttal állva nekem. Cipőjének orra lelógott a tetőről, de valamiért nem merült fel bennem, hogy talán aggódni kéne érte. – Tapasztalatot adnak, így felkészítenek az Élet még nagyobb és kegyetlenebb kihívásaira, melyeket így könnyebben tudunk majd venni, hiszen nem mint idegent, hanem mint ismerőst köszönthetjük. A rosszakarók tehát végső soron jót tesznek.

      Ezután sokáig hallgattunk. Én elsősorban azért is, mert hallottam, hogy a közvetlen alattam lévő étkezőben apám ideges hangon és igen magas hangerővel pont azt fejtegeti, vajon hová tűnt megint az a „megtévedt”, és a legkevésbé sem állt szándékomban megkönnyíteni a dolgát. Hogy ő miért hallgatott, nem tudom, talán időt akart nekem adni, hogy ha majd összeszedem magamat, akkor annak rendje és módja szerint tudjam kiröhögni – de valamiért fel sem merült bennem, hogy nevetség tárgyává tegyem a prédikációját. Igen, idegesített a hangnem és a leereszkedően kioktató stílus, de a tény, hogy a mondandója tetszett, annyira nyilvánvaló volt, hogy még magamnak sem próbáltam meg letagadni.

      ***

      Végül csak lemásztam a tetőről, hagytam, hogy megtaláljanak – a nappaliban szándékoztam ismét megjelenni, pechemre apám pont ott pöffeszkedett a TV előtt és az aktuális bajnoki mérkőzést nézte. Megint megpróbálkozott egy kis fölényes erőfitogtatással, hogy ’Kisfiam, a jó Isten áldjon meg, nem hiszem el’ satöbbi, de Zsombor beszéde után már nem voltam vevő még egy, fél percnél tovább tartó szentbeszédre. Egy ’Köszönöm, de elment az étvágyam’- típusú átlátszó hazugsággal átmanővereztem magamat a lépcsőn felfelé mozgó süteményerdő alatt sejtett nagymamám elől, és elindultam hazafelé.

      captain@paperboat.hu I 4.9.5 I photo by Ieva Blazeviciute (purviukas-maklius.blogspot.com) UWCAd 09-11

       

        Éltem.

        Amolyan kényszer ez, mikor tudod, hogy írnod kell. Sablon a téma, de a tartalommal, remélem, ki tudok törni a sablon szorításából.

        Olyan ez, mint maga az élet. Egy vagyok a sok közül, egy ember, aki Ember akar lenni. Ebben – azt hiszem – nem különbözök olyan sok mindenkitől. Vannak, akiktől viszont ez különböztet meg a leginkább, és ez szomorú. Nem nekem.

        Olyan ez, mint maga az élet… és a sok minden között, ami ebben az évben történt, azt hiszem, ezt emelném ki elsőként: éltem. Éltem az életet, amit akkor régen elképzeltem magamnak, a kecskeméti kollégium ferde ablakából bámulva az unalmas parkot a Piarista Gimnázium mögött.

        Éltem, mert buktam. Sírtam, zokogtam, csalódtam, ordítottam, voltam mérges és szenvedtem, mert úgy éreztem, hogy vesztettem. Zsarnoknak és kihasználónak tartottam a rendszert, amelybe önként és dalolva, boldogan sétáltam bele egy aláírással a sorsom felett.

        Éltem, mert bár olykor talán a vesztes oldalon hittem magam, az élet folyamata, minden egyes kis hullám- simogatás a Papírhajó sokszor foltozott oldalán mintha folyamatosan ezt súgta volna: csak előre, csak tovább, csak bátran, csak élj, ember, élj!

        És én éltem, de még hogy: mert vállaltam a kockázatot, mert nem féltem attól, hogy rosszra fordulhatnak a dolgok- mert elfogadtam és magamévá tettem a fájdalmat, a bukást, a valahol elkerülhetetlennek tűnő végzetet- így váltam győztessé, akiről azt mondják a háta mögött, hogy neki összejött az élet.

        Egy álom- buborékban éltem. Úgy gondoltam, hogy májusban a buborék kidurrant, az Assembly véget ért, becsuktuk a vizsgalapokat. Kisétáltunk a világba, kétszáz külön irányba indultunk, ahonnan érkeztünk – de ma már tudom, mert az azóta eltelt idő megmutatta, hogy ez sosem így volt. Nem jöttünk máshonnan, és nem különböző utakon járunk. Talán másfelé visznek a léptek, de az a kis világ velünk együtt nő, és addig van jól, amíg ez így lehet.

        Vállaltan dobtam magamat a mélyvízbe, mert úgy éreztem, hogy nekem ott a helyem, hogy nekem egy feneketlen óceán mélyén kell a tűzzel játszanom. És mert így gondoltam, mert így forrott bennem akarattá a gondolat – így is lett. A változás hozott ide, a folyton forgó örvény dobott egy újabb szigetnek tűnő földdarabra, ahonnan meg kell találnom az utat valahová, hogy bizonyítani tudjam: a világ nem szigetekből, hanem egy végtelen nagy térből áll, ahol együtt vagyunk jelen, és a földeket elválasztó tenger-tér csak képzelet. A világot körbe lehet hajózni, de kikötni mindig ugyanazon a földön fogsz, nem számít, mennyire látszik különbözőnek: ez mind egyetlen, hatalmas dolog, jóval több, mint te vagy én, vagy mi együtt, akárkivel, akárhogyan.

        … de vajon meddig szelhetem a tengert ezen az elképzelt kis téren, amivé az életemet alakítottam / amivé az életem alakult / amivé az életemet alakították? Meddig járhat a vizeken egy olyan kicsi, sima papírból hajtott lebegő darabka, mint az én Papírhajóm? Nem lenne biztonságosabb egy új hajóra szállni – ha nem is kapitányként, de matrózként szolgálni egy bejáratott, kipróbált, viharedzett óceánjárón?

        És amikor ezen gondolkodok, képzeletben vagy valójában – higgyétek el, fogalmam sincs, hogyan, de végigsimítom ennek a kis hajónak az oldalát, megvizsgálom a repedéseket, a foltozásokat, a javítások helyét, és a sértetlen részeket. Betűket találok és hangokat, amik lassan, gyorsan, vagy egyáltalán sehogy sem, de valahogy mégis: gondolatokká, élményekké, egy életté állnak össze, ami én vagyok, ami te vagy, ami ő, ami mi együtt vagyunk. Rájövök, hogy ha akarnám, se tudnám feladni. Összefonódtunk – én és ez a hajó, sokkal, sokkal régebben, mint ahogy először belefogtam leírni minden érhető és fel nem fogható, értelmes és ésszel fel nem mérhető dolgot.

        És lebegjen bármilyen vízen – kis pontként egy óceánon vagy luxushajóként egy kisebb tavon – ez a hajó mindig szelni fogja a habokat, mert bár kiköt néha és valahogyan együtt mozog más hajókkal, de a végtelenben utazik.

        Ma és holnap, idén vagy jövőre – a folyton forgó, változó hullámok között ez a pont a maga kis kapitányával valahogy mindig megmarad.

        2011

        United World College of the Adriatic, Nyilatkozat az Egyenjogúságról , International Baccalaureate , HDF Mercy Centre  -

        Duino, Budapest, Fagyiváros, Bangkok-

        de főleg Te és Én.

        captain@paperboat.hu I 4.9.4 I photo by Joshua Biggs, UWCAd 10-12

          Natale

          Karácsonykor előtt két héttel már bőven volt akkora hó, hogy az utcán rohangáltunk, szánkóztunk, hógolyóztunk, hóembert építettünk és csúszdapályát, ádáz csatákat vívtunk és hóangyalokat reptettünk a halott talaj felett.

          Ha sok minden másra nem is, erre mindenképpen emlékszem a régi karácsonyokból. Akkor volt ez, mikor még együtt voltak a szüleim, és Fagyiváros egyik újonnan kiépített részén laktunk. Hagyományosan a mi házunk adott otthont a 16-17 fős szentestei vacsorának, amit én két okból élveztem nagyon: egyrészt mert együtt volt a család mindkét fele úgy, ahogy nem gyakran lehetett őket látni (gyakorlatilag csak akkor egyszer az évben), másrészt pedig mert úgy éreztem, nagyon- nagyon megérdemeltem az ajándékokat.

          Mivel egy nemzedékek óta elkötelezett református család sarjai vagyunk, minden kérdésen felül állt, hogy kik fogják mondani a karácsonyi verset a templomban. Az unokatesóm és én mindig be lettünk fogva egy szentestei templomi szereplésre, amit kiskoromban élveztem, mert ugye szereplés meg mikrofon meg minden, de 12-13 évesen már lázadozni kezdtem a versmondás gondolata ellen is. Kisebb koromban viszont ez egy alternatíva nélküli állapot volt, így sokszor éreztem az ajándékokat bontogatva, hogy ha valaki, akkor én biztosan megérdemlem őket.

          A szentestei menü mindig halászlével indult, majd pörköltek, sültek, rántottak, saláták és sütemények gazdag kínálata folytatták a sort egészen addig, amíg az ember szó szerint túl nehéz nem lett a székének. Így járt egyszer szegény dédimamám (aki akkor sem volt már éppen fiatal), aki alatt egyszer csak eltört a szék. Ő minden gond nélkül túlélte a kis balesetet, én pedig a mai napig nem felejtettem el, milyen vicces volt a hirtelen elsüllyedő, meglepett arcot látni magammal szemben.

          A vacsora általában hét körül kezdődött, nem utolsó sorban a tőlünk kb. 2 méterre lakó unokatesómék miatt, akik (mint azóta változatlanul) mindig késve, legutolsóként érkeztek. Hogy az ajándékbontás nemes ceremóniája a vacsora előtt vagy után volt-e, arra már nem emlékszem, bár szerintem utána, mert mintha rémlene pár hiszti és sírás a vacsorák előtt. Ki tudja…?

          Oh, még mindig elmosolyodok, amikor a régmúlt busás termései jutnak az eszembe… Nem mintha most panaszkodhatnék, de a gondosan becsomagolt titok felfedezésének vad örömét semmi sem válthatja fel. De hát ez van, változnak az idők, változnak a szükségletek, és mostanában már leginkább a bankszámlámon megjelenő kis csomagocskák töltenek el örömmel.

          Volt ott minden, amit egy kisfiú kívánhatott magának: kisvasút, Lego, plüssállatok, távirányítós autó, ruhák, izgalmas könyvek (az első Harry Potter kötetet 11 évesen kaptam karácsonyra), társasjáték, CD-k, számítógépes játékok… Egy ideig ez mind meglepetés volt, de egy idő után (gondolom, mikor a családom kezdett kifutni az ötletekből, vagy már nem volt olyan könnyű megjósolni, minek örülnék a legjobban), jöttek az éjszakai levelek: kívánságlistát kellett írnom (vagy, opcionálisan, rajzolnom) a Jézuskának, amit a szobám ablakának párkányára raktam, hogy tudja, mit hozzon a fa alá.

          A hitem a Jézuska, a Mikulás és társaik létezésében egyébként megrendíthetetlen volt egészen 12 éves koromig, azt hiszem. Unokatesómmal sokszor terveztünk Jézuska- vagy Mikulás- leső projectet, de ezek mindig elalvással végződtek. Pedig rendesen fel voltunk készülve mindenféle spéci kémfelszereléssel, mint a kulcslyukon át látó készülék, egy mini távcső, zseblámpa, jegyzetfüzet és toll.

          Hogy én mikor kezdtem el ajándékozni, arra egyáltalán nem emlékszem, de szerintem valamikor 14-15 éves korom körül lehetett, amikor már volt egy stabil, kialakult baráti köröm, akikkel szintén megajándékoztuk egymást. Az ajándéktúra előtt mindig kemény költségvetést készítettem, hogy kire mennyit szánok, hogyan fogom összegyűjteni a pénzt, vagy, ha úgy tetszik, megszorításokat eszközöltem magamon, a megspórolt pénzt pedig ajándékokra költöttem.

          Ahogy felnőttem, és változtak a dolgok, egy dolog viszonylag változatlan maradt: a karácsony. Igaz, a régi nagy szentestei banzájok már örökre eltűntek, és velük együtt ment sajnos az a gondtalan, felszabadult, relaxált öröm is, amit mindig éreztem karácsonykor. A családom széthullott, és a két rész két teljesen külön irányba indult: az egyik nőtt és gyarapodott, a másik pedig sajnos a mai nap is egyre mélyebbre kerül az apám által generált örvényben. Az anyukám családjával mindig totálisan jó a hangulat, nincsenek éles viszályok (max nézeteltérések, de azok meg hol nincsenek), az apám családjának viszont sok idő kell még ahhoz, hogy helyre tudjon állni a béke, és ez sajnos egy kicsit  a karácsonyokra is rányomja a bélyeget.

          Miután UWC diákká avanzsáltam, a karácsonyok is megváltoztak egy kicsit: az első évemben itthon nem volt semmi különös, de Németországban részt vettem Ellie orosz családjának karácsonyi ünnepségen, ahol lényegében semmit sem értettem a körülöttem zajló dolgokból, de nagyon élveztem az egyre harsányabb hangon tukmált töménytelen mennyiségű édességet, a túláradó, tipikusan kelet- európai vendégszeretetet, és be kell vallanom, azért az a joint sem volt rossz a végén.

          A tavalyi karácsony pedig azért volt különösen jó, mert velünk volt Shoya. A karácsony az az ünnep, amikor összegyűlik a család… és a tavalyi karácsony így lehetett igazán teljes.

          Az idei pedig… furcsa. Nem vagyok karácsonyi hangulatban, és nem tudom, miért: azért, mert nyolcadik hónapja van nyár, azért, mert nem esik a hó, vagy azért, mert mindenhol csak pálmafákat és kóbor kutyákat látok? Időnként rám tör a karácsony érzése, bebizseregek és karácsonyi dalokat dúdolok magamnak, de nem jön át az érzés… megpróbálom itt tartani a gondolataimat, és meglepetten tapasztalom, hogy nem is olyan nehéz (legalábbis a post megírása előtt nem volt az) – talán pont azért, mert az itt-ott felbukkanó műfenyőkön kívül semmi sem emlékeztet a karácsonyra?

          És milyen lesz a következő, és az azutáni? Hol leszek, mit fogok csinálni, kivel, kikkel fogok ünnepelni? Megpróbálhatnék választ keresni ezekre a kérdésekre, de még minden annyira bizonytalan, hogy egyelőre csak annyit tudok tagadhatatlanul, hogy karácsony jövőre is lesz. Hogy csak mint egy piros betűs naptári kocka, vagy mint ünnep, az pedig majd kiderül, amikor eljön az ideje.

          Boldog, békés, szeretetben és toleranciában gazdag karácsonyt kívánok a Papírhajó minden olvasójának!

          captain@paperboat.hu I 4.9.3 I