Mianmar, tengeri cigányok és rossz szülők

Régen írtam már egy ilyen hamisítatlanul csapongó és könnyed bejegyzést, és tekintve, hogy a következő 5-6 bejegyzés már „elkelt” – mégpedig nem is akármilyen témáknak – ezért most csacsogok egy csöppet. Van miről.

Kezdjük azzal, hogy hónapok óta kajáról álmodok. De komolyan. Van olyan, hogy akár egy órahosszán át is fekszem az ágyon, és szó szerint csorog a nyálam a finomabbnál finomabb ételek képzetére. Hat hónapja nem szűnik ez a fura mindig-éhség – tény, hogy nem eszek eleget, de ennek legfőbb oka az, hogy ha eszek is, akkor nem azt, amit akarok, amire igazán vágyok. A csípős ételeket egészen egyszerűen nem szeretem, nem élvezem, mert olyan extrémek, hogy a lelkemet kicsípik. Komoly lelki kihívás a magyar és olasz ételek gondolatától távol tartani a képzeletemet. Testi valómat viszont sajnos annál könnyebb, hiszen az ilyesfajta dolgok errefelé kellemetlenül gyorsan lenulláznak. De mit nem adnék egy rendes pékségért is… ahol nem fűrészpornak kinéző csirkereszelékkel meghintett aszott kenyeret árulnak csupán…

… ezért nagy az öröm, hogy egészen pontosan jövő héten ilyenkor már repülni fogok hazafelé –oh tényleg, említettem, hogy két hónappal rövidül az ázsiai kalandozás? Ennek nyilván megvannak a maga okai – családi, a jövőm vágányra emelése és személyes egyaránt. A családiról inkább nem nyilatkoznék, de azt azért megjegyzem, hogy apámat záros határidőn belül nem hogy egy kiskanálnyi, de akár egy mikrocseppnyi vízben is csont nélkül meg fogom fojtani, olyan iszonyatosan irritáló. Olvasom az e-mailjeit, amik a köztársasági elnök urat is megszégyenítő helyesírással készültek, és lelki szemeim előtt megjelenik a magas, kövér, fújtató alakja, ahogy burkoltan vagy nyíltan engem basztat, vagy rólam hazudozik össze-vissza. Lehet, hogy túl sokáig voltam távol, és ezért a kisebb faszságaira is érzékenyebben reagálok, mint az indokolt lenne, de már maga a gondolat, hogy nemsokára megint szemtől szemben kell mosolyognom vele… huh, ettől komolyan kiver a víz.

Aztán van persze ez az egész egyetem-ügy, ami szintén elég idegesítő, apám önjelölt menedzselése pedig nem teszi könnyebbé a dolgot. A képlet tök egyszerű, 90%, de javasolt afelett teljesíteni az emelt töri érettségin, ami egy IB emelt töri után nem lehet olyan nehéz, de nyilván nem lehet ellazáskodni a dolgot. Oh, de halleluja, felvettek a Károlira – hosszú történet, de inkább nyalogatnék bangkoki 70-80 éves sugardaddy-ket, mintsem hogy oda menjek egyetemre. A Pázmányt viszont megkönnyebbülve húztam le a listáról. Egyébként a már részletezett okokon túl az utóbbi időben azért is szeretnék nagyon jogász lenni, hogy ne csak a jogállam megnyirbálásáért, de az egyetemi rendszerrel folytatott ámokfutásért is lehessen egyszer esélyem elverni a port minden érintetten.

Voltunk Burmában és dél- Thaiföldön. Vízumszerzés volt kis kalandunk elsődleges motivációja, ami rendben meg is történt. Thaiföld bevándorlási politikája egyébként hűen tükrözi az egész társadalom általános mentalitását a külföldiek (’kívülállóak’) felé. Az én vízum-mizériám mondjuk már nem sokat számít, de sokat mond, hogy Fr. Joe, aki több, mint 40 éve él itt, és gyerekek tízezreinek segített kiemelkedni a mélyszegénységből, nem kaphatja meg a thai állampolgárságot, sőt, még az állandó tartózkodási engedélyt sem, vagyis minden évben meg kell újítania a vízumát.

Ez a kis figyelmeztetés, ami a ranongi kikötő határellenőrző pontjánál pedig konkrétan olyan erős röhögésre késztetett, hogy még a sorból is ki kellett állnom – ami nem is volt akkora baj, mert a mögöttem álló nő konzekvensen fogdosta a seggemet.

Mianmarba hajóval mentünk, ami egy nagyon szép út volt; egyike azoknak az élményeknek, amikor valós átfedés van a képeslapok és prospektusok által bemutatott ország és az eddig látott Thaiföld között. Kék tenger, kis zöld pamacs-szigetek… a horizonton pedig Mianmar csupasz dombjai.

Mianmarba teljesen könnyen be lehetett jutni – lévén, hogy az országban diktatúra van, minimum Izrael-szigorúságú határellenőrzésre számítottam, de amikor megláttam a határellenőrök irodáját, ami leginkább az általános iskolám büféjére emlékeztetett, akkor elszállt minden ilyen várakozásom.
Mianmar egyébként még Thaiföldnél is szegényebb, tényleg, az első két lépés után nagyon otthon éreztem magamat már a szegénységben. Érdekes hely, ahol szívesen töltenék több időt is, de pár óra után indult vissza a hajónk, így jönnünk kellett nekünk is. A visszaérkezésnél volt egy kisebb fennakadás – a sorban előttem egy szlovák nőnek nem akartak vízumot adni, amitől én is ideges lettem, lévén Thaiföldön egy kalap alá veszik a keleti EU-tagállamok útleveleit, de végül ő is, és én is kaptunk 15 napot.

Elmentünk Koh Lao szigetére is, ahol a Mercy működtet egy iskolát az ún. „tengeri cigány” törzs gyerekeinek. A szigetre érkezéskor rögtön figyelmeztettek, hogy ne távolodjunk el a part menti résztől, mert a sziget erdejében több mérgező kígyó-kolónia is tenyészik. Nekem, aki már egy béka látványától is fejvesztve menekül, amerre lát, ezt nem kellett kétszer mondani, bár a sziget 1 ember : 1 kutya népességaránya gyorsan elfeledtette a kígyó-problémát, és onnantól kezdve a kutyák elől manővereztem – a kutyák általánosságban sem szíven csücske, a koszos és mindenféle gyetvától göthös kutyák pedig különösképpen nem.

A szigeti gyerekek egyébként nagyon cukik, eleinte teljesen bizalmatlanok voltak irántunk, de gyorsan megtört a jég, és onnantól kezdve lehetetlen volt lerázni őket. A szigetlakók szocializációs helyzete egyébként elég rossz, sok 12-13 éves kislány már a saját gyerekét hozta iskolába – ami feltételezi, hogy kb. 10-11 évesen szültek -, sok gyereken verésnyomok voltak, némelyik csak állandóan sírt, gyakorlatilag mindenféle indok nélkül – ami szintén messzire vezethet, ha bele akarunk kezdeni az okok elemzésébe.

A tengeri cigányok halászatból éltek, de mióta a nagyüzemek halászhajói sáskahadként lepték el (és szennyezik vígan) a térséget, azóta kiszorultak ebből a foglalkozásból – az egyetlen foglalkozásból, amit évszázadok óta űztek -, és virágzik a szegénység, a nyomor, és mindezek mindenféle szociális velejárója. Remélem, hogy a Mercy jelenléte és az oktatás hosszú távon kiemelheti őket ebből, már csak azért is, mivel olyan képzéseket is nyújtanak, mint törzsfőnök-oktatás, ami a szigeti csoportok vezetőit hivatott hatékony vezetésre kiképezni.

Bangkokban az élet megy tovább, van egy új kisfiú az árvaházban, akinek az egyik szeme hetekig nem látszott, mivel eltakarta egy hatalmas seb, amit az „anyja” brutális verése okozott. Kissrác mára viszont már jól van, és mindig szalad felénk, kapaszkodik fel és lehetetlen lerakni, mert olyan szorosan öleli át a nyakunkat, hogy az már-már fojtogató. Gondolom, mennyi szeretet kapott korábban… és ilyenkor persze felmerülnek azok a régi gondolatok, hogy ha ilyen állatoknak – mert erre nincs jobb szó – lehet gyerekük, akit születésétől fogva drogfogyasztásra kényszerítenek, megerőszakolnak, eladnak, prostinak használnak, és mindenféle undorító módon kihasználnak, de egy szerető meleg vagy leszbikus párnak meg nem, akkor valami nagyon, nagyon hibázik ezzel a világgal. Ilyenkor extra bicskanyitogató az álszent keresztény(féle) szólamokat hallgatni a Parlament berkeiből a házasság szentségéről meg hasonló témákról… Sok, nagyon sok embert szeretnék elhozni ide, és a világ sok más tájára is – sajnos ahhoz, hogy ilyet lásson az ember, az országhatárt sem kell átlépni igazából -, és körbevezetném őket a leggusztustalanabb dolgokon, amikkel találkoztam eddig, amit védtelen gyerekekkel tesznek, majd feltenném a nagy kérdést: tényleg? Ezek után is ragaszkodni tudnak ezekhez a beteg elvekhez a szeretet kategorizálásáról? Ez annyira elszomorító…

Szóval szerdán repülök, éjjel landolok Bécsben, ahol a hosszú hétvégét fogjuk tölteni a családommal, majd két hét (kicsit rövidebb idő) otthon, utána Duino és AD Reunion, utána pedig… Boh? Munka kéne, de nagyon. De nincs sehol. Semmi.

captain@paperboat.hu I 5.1.2 I

    Esti vízió

    Hosszan néztem a savanyú színű koraesti eget a villamos ajtajának támaszkodva. Szemeim alatt lila táskák lógtak a föld felé. Kezemben közönyösen tartottam aznapi munkámat – egy végeláthatatlanul hosszú jelentést – egy koszszínű dossziéban.

    A bukkanónál együtt rázkódtam a többi emberforma konzervdobozzal, akik haza vagy munkahely felé, szeretőhöz vagy otthontól messzire, társasan vagy egyedül, józanon és részeg-realistán döcögtek a toldozott- foldozott budapesti úton.

    Arcomba nyílt az ajtó a megállónál, ahol leszálltam. Nem ugrottam el elég gyorsan előle.

    Magamban mormolászva sétáltam a ferde járdán, zsebemből cigarettát vettem elő és rágyújtottam. Régen élvezettel fújtam az emberek arcába a füstöt, és büszkén bélyegeztem magamat lázadónak ezért. Azonban miután rájöttem, hogy a tovagörgő, csörgő-zörgő, olajért könyörgő emberformák ezt nem veszik észre, nem volt már olyan jó móka ez sem. Felnőttem – gondolom – addigra – már ha a társadalmi normákba való beteg betagozódás ezt jelenti, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy addigra felnőtt voltam már.

    

    Befordultam az apácát ábrázoló falfirkánál – a mai napig nem tudom, mi az utca neve. Nekem ez mindig csak az „Apáca- sarok” maradt.

    Szórakozottan babráltam a vastag kulcscsomóval. Nagy igyekezetemben csak akkor tűnt fel a kapucsengők alatt ülő síró srác, mikor majdnem átestem rajta.

    -          Hogy az a… – kezdtem volna minden felnőttek ösztöni reakciójának kifejezésébe, mikor megláttam a fiú könnyes szemeit. Rám nézett, rám egyenesen, szavak nélkül kért bocsánatot azért, hogy a kapucsengők alatt ült, hogy ott volt, ahol nem kellett – szigorúan véve: nem szabadott volna – lennie. Megrázott, összezavart az esendő pillantás, és hirtelen zavaromban egy nagyon gyerekes kérdést tettem fel neki:

    -          Segíthetek? – kérdeztem, de nem sablonosan és üresen, mint a felnőttek általában, hanem olyan őszintén csendült a naiv segíteni akarás a hangomban, hogy egy pillanatra még én is megrémültem tőle.

    -          Hm… ami… vagyis… – kereste a szavakat a síró srác; meglepettségében vagy szomorúságában nem találta őket? azóta sem tudtam meg – igen, igen, talán… azt hiszem, igen.

    -          Fázol? – kérdeztem én.

    -          Fázom. – felelte egyszerű őszinteséggel ő.

    -          Egy forró tea biztosan jól esne… – mondtuk hirtelen mindketten.

    -          Akkor, hát… bejössz? – kérdeztem egy rövid, zavart szünet után, és előreengedtem az ajtóban.

    Két bögre gőzölgő angol teával ültem le a kis lakás nappalijába a jobbik kanapéra. A srác illemtudóan a rosszabbikat foglalta el. Lábait felhúzva méregette félősen a lakást.

    -          Tessék, a tea – toltam elé a nagyobb bögrét. – Nem túl nagy durranás, tudom… – kezdtem el rögtön mentegetni az otthonomat. A földön nadrágok, zoknik és egy portörlő rongy hevert ziláltan, egy kölcsönkért széken kék törölközőm száradt örökké, körülötte pedig gazdátlan vállfák várakoztak a friss mosásra, ami sosem akart megérkezni. A kis asztalon parfüm, néhány DVD, két toll, egy üres doboz gyufa, egy vastag, félig elolvasott könyv, egy üres és egy teli doboz cigaretta volt, és két bögre gőzölgő, meleg tea. A félig kinyitott szekrényajtón egy koszos sárga póló lógott hevenyészve. Hosszú vonalak mentén folyt róla a kosz, ami egyszer régen, egy bangkoki teraszon ragadt rá, és azóta sem tágít. Valahogy úgy, mint az életem, ami késő éjjeli rémálmaimban még mindig gyötör.

    -          Köszönöm. – nyúlt a bögre felé a fiú.

    -          Ömm… Kapitány Zsombor. – mutatkoztam be, és kezet nyújtottam neki.

    -          Kis Esti. – mondta ő, és kezet fogtunk. – Szép gyűrű. – mosolygott a gyűrűsujjamon felsejlő ezüstre nézve.

    -          Köszönöm. – mosolyogtam. – A nagymamámtól kaptam, még régen, mikor…

    Nem emlékszem, mit mondtam utána. Valószínűleg nem sok fontosat. Csak beszéltem. Egyre kényelmesebben ültem a fotelban. Egy pontot felkapcsoltam a hangulatlámpákat, csináltam még teát. Beszéltem. Beszélt. Beszéltünk-, egymásról, a múltról, a sosem-voltról, a fekete színről, a világ végességének értelméről, a mély szemekről, a bácskai lányokról, Esti Kornélról, a villamosról, a hóesésről.

    Aznap éjjel nálam aludt. Szeretkeztünk. Sokáig ébren feküdtem mellette, és megbabonázva néztem fekete haját, arcának gyenge vonásait. Éreztem lélegzésének zavart ritmusát, megérintettem kezei lassú mozgását. Fejére hajtottam államat, mikor végül lebukott fejem az éjjeli őrségből.

    ***

    Másnap reggel zavartan ébredtem. Türelmetlenül löktem le magamról a takarót, esetlenül dobtam félre szakadozó plüsskutyámat. Talán véletlen megrúgtam, mikor kikeltem az ágyból – valamiért felnyögött félálmában, ha más nem is, ez minden esetre biztos.

    Remegő kézzel mostam arcot, egyik ujjammal véletlenül szemen böktem magamat. Fájt, a szemem alja egy kicsit bevérzett. Percekig álltam a tükör előtt, lehúzott szemhéjjal, és magamat néztem.

    Görcsösen szorongattam a kávésbögrét, másik kezemmel a reggeli újságba kapaszkodtam. Számból cigaretta lógott a hírek felé. A szomszéd lakásból már hallatszott az idegbeteg anya menetrendszerű reggeli ordibálása. Épp a hihetetlen méreteket öltő infláció miatt bosszankodtam egy, a kormányt lelkesen szidó cikk végére érve, mikor belépett a konyhába. Arcon akart csókolni, de elugrottan előle.

    -          Siess, siess, fél nyolc is elmúlt már! – ripakodtam rá rohantamban, és szürkére cseréltem mélyvörös nyakkendőmet a nappaliban.

    -          Mindened megvan? – kérdeztem kötelességtudóan az ajtót csukásra készen fogva.

    -          Igen. – mondta halkan, majd kilépett a lakásomból. Sietve zártam be mögötte az ajtót.

    -          Akkor viszlát! – intettem röviden felé, majd lesiettem a lépcsőn, hogy még elérjem a 7:55-ös zsúfolt villamost.

    ***

    Aznap este üres szemekkel bámultam a savanyú színű koraesti eget. Hátamba belehasított a fájdalom, ahogy a villamos bezökkent a megállóba.

    Magam elé fújtam a füstöt, ahogy kezemet szabályos időközönként a számhoz emeltem. Ujjaim halvány rózsaszínűre színeződtek a zimankós Pest esti szelében.

    -          Mi az a … – hördültem fel felháborodva, mikor a tömbház kapujához érve egy puha testbe ütközve hasra estem.

    -          Hideg van. – szólalt meg mögöttem egy fekete hang. – Kérhetek teát?

    captain@paperboat.hu I 5.1.1 I image source: flickr.com/groups/budapestaward/discuss/72157600475929062/

     

      Nyílt levél

      Mocsonaki László

      Hanzli Péter

      ügyvivők – Háttér Társaság a Melegekért

      Tisztelt Ügyvivők!

      A magyarországi meleg közösség sorsát, jövőjének sikerét olyan, régen látott veszélyforrások fenyegetik, amelyekkel eredményesen küzdeni nehéz. Sajnálatos módon ma Magyarország kormánya az intézményesült homofóbiát testesíti meg, és aktívan rájátszik a magyar társadalom amúgy sem kis homofób hajlamára.

      Mint magyar meleg, mint szabadon szeretni vágyó, mint a Nyilatkozat az Egyenjogúságról egyik kezdeményezője, írója és a Nyilatkozat nyilvánosságra hozatala utáni események egyik levezénylője, mint ember, aggódok a magyarországi meleg közösség jövőjéért. Ezért bloggertársaim példáját követve nyílt levélben fordulok Önökhöz, melyben javaslatokat, meglátásokat fogalmazok meg. Remélem, hogy észrevételeim és ötleteim hozzájárulhatnak ahhoz, hogy Magyarországon átgondolt programmal rendelkező, és azokat hatékonyan végrehajtani képes szervezetek képviseljék a több százezer magyar meleg érdekeit ezekben a nehéz időkben.

      Együttműködés

      Magyarországon jelenleg több meleg szervezet is működik – Háttér, Szimpozion, Labrisz, stb. A Nyilatkozat az Egyenjogúságról útra indításánál megtapasztalhattam én is, hogy a különböző csoportokat egy asztalhoz ültetni és közöttük konszenzust kialakítani nem egyszerű. Úgy gondolom azonban, hogy az érdemi érdekképviselet csak rendszeres és folyamatos egyeztetés, a stratégiák, programok összehangolásán keresztül valósulhat meg. Éppen ezért javaslom a tavaly létrehozott, ám egyelőre sajnos egyszeri vállalkozásnak látszó Meleg Egyenjogúságért Koalíció (MEGYEK) feltámasztását. Keretében a különböző szervezetek havonta formális üléseket tarthatnának, hiszen együttműködve, egymást kiegészítve többre vagyunk képesek, mint külön-külön.

      Javaslom továbbá a magyar meleg „sajtóval” való párbeszéd kezdeményezését. Ma a magyar nyelven, melegeknek írók többsége blogger. Véleményem szerint a meleg bloggerek együtt több embert képesek megszólítani, mint a meleg híroldalak, újságok. Továbbá a bloggerek többsége hiteles képet tud adni a meleg közvélemény alakulásáról, az „átlag meleg” gondolatairól, mivel kommentelőink révén naprakészek vagyunk ebben a témában. Úgy gondolom, hogy a meleg bloggerek bevonására való törekvés csak hasznos lehet a magyar melegjogi mozgalomnak.

      Párbeszéd

      Javaslom a Háttér (illetve más szervezetek) és a Háttéren (és a szervezeteken) kívüli emberek közötti párbeszédet. Korábbi tapasztalataimból tudom, hogy egy közösség jó vezetése érdekében elengedhetetlen a vezetettekkel való intenzív, aktív és effektív párbeszéd.

      Úgy gondolom, nem elég internetes portálokon tájékoztatni a magyarországi meleg szervezetek munkája iránt érdeklődő, a magyar melegjogi helyzetért aggódó embereket. Javaslom a rendszeres időközönkénti pódiumbeszélgetések megszervezését, amin minden meleg szervezet egy-egy képviselővel lenne jelen. A szervezetek beszámolhatnának a közönségnek az adott időszakban elért eredményekről, illetve a közeli (és távoli) jövőben tervezett munkáról. A közönség tagjai véleményezhetnék a beszámolókat, kérdéseket tehetnének fel. Ez mindenképpen hasznos visszacsatolásokkal láthatná el a szervezetek vezetőit, és emelné a szervezetek és az „átlag melegek” közti párbeszéd mennyiségi és minőségi szintjét.

      Egy erős és dinamikusan növekvő tömegbázisra építő mozgalom (vagy mozgalmak) sikeres lehet, mert céljai mögé látható embereket tud felsorakoztatni, nem csupán kalkulációkon alapuló számadatokat.

      Kezdeményezés

      A Nyilatkozat az Egyenjogúságról jó példát mutatott arra, hogy mennyire fontos a magyar LMBT-közösség számára hátrányos törvények életbe lépése előtti demonstráció és tiltakozás. Ez kulcsszerepet játszhat annak a kormányzati (és társadalmi) hitnek a legyőzésében, mely szerint a melegek nem képesek kiállni jogaikért, és rajtuk következmények nélkül át lehet lépni. A fent már felsorolt javaslatokkal kiegészülve a megelőző jellegű tiltakozások idővel nagyra nőhetnek, és lassan, de biztosan növelhetnék a magyar meleg közösség alkupozícióit.

      A tapasztalt jogsérelmek, homofób megmozdulások és beszédek elleni tiltakozás eszköztárát is bővíteni kell. Az elítélő, tiltakozó nyilatkozatok után – amennyiben a sértő fél nem kért bocsánatot – a lehető legtöbb esetben jogorvoslati lehetőséggel kell élni. Ezen akciók menetét és kimenetelét pedig folyamatosan a nyilvánosság elé kell tárni.

      Nemzetközi kapcsolatok

      Fontos a más – főleg európai – országokban működő meleg szervezetekkel való folyamatos kapcsolattartás kialakítása és fejlesztése. A különböző országokban működő szervezetek sokat tanulhatnak egymás szervezeti és működési rendszeréből, az elérni kívánt célok irányába tett lépések módszereiből. Kiemelkedően fontos lenne egy közép- európai meleg együttműködési fórum megszervezése, melynek keretében a posztkommunista, új EU-tag országok meleg szervezetei közösen léphetnének fel a hatékonyabb érdekérvényesítés érdekében.

      Jelenlét

      A társadalmi előítéletek elleni harc talán az egyik, ha nem a legfontosabb dolga a mai Magyarországon meleg érdekekért síkra szálló egyesületeknek, szervezeteknek és magánszemélyeknek. Ameddig ugyanis a társadalmi előítéletek ilyen hangsúlyosan és erősen jelen vannak a magyar társadalomban, addig a kormányzatra – érkezzen bármelyik oldalról – nem lehet érdemben nyomást gyakorolni. Kicsi az esélye annak, hogy egy kormányzat magától napirendre tűzze a melegjogi kérdést, egészen addig, amíg a téma nem társadalmi párbeszéd része – hiszen a párbeszéd feltételezi az elutasítónál többféle vélemény aktív és viszonylag erős jelenlétét.

      Az előítéletek elleni harc legjobb fegyvere pedig a folyamatos és reprezentatív jelenlét a mindennapokban. Legyenek ezek szervezett meleg akciók, rövid és hosszú flash-mobok, nyilvános infopontok, vagy akár csak a meleg páron kézfogásának bátorítása – mindegyik fontos.

      Kirekesztő, illetve az egyenlő bánásmód elvét nem alkalmazó intézmények, vendéglátó-ipari egységek, kávéházak, stb. jelenleg nagy számmal üzemelnek Magyarországon. Esetükben érdemes lenne a fent már felsorolt akciók megszervezése, melyeknek keretében a kérdéses intézményben, kávéházban, stb. például pár ember nyilvánosan kimutatja egymás iránt érzett érzelmeit (csókolóznak, ölelkeznek, stb.).

      A jelenlét nem csak Budapesten, hanem vidéken is nagyon fontos, ezért növelni kell a vidéki városokban szervezett meleg események, nyilvános megjelenések, stb. számát.

      Média

      Érdemes lenne a magyar média képviselőit – újságírókat, hírszerkesztőket, stb. – folyamatosan tájékoztatni a magyar meleg érdekvédelmi csoportok munkájáról, eseményeire, megmozdulásaira pedig minden esetben meg kellene őket hívni. Így sok emberhez el lehetne juttatni a „hétköznapi meleg” képét, hiszen Magyarországon még mindig elképesztően nagy azoknak a száma, akik – direkt vagy indirekt módon – csak az évente egyszer megrendezésre kerülő felvonuláson látnak melegeket.

      Közösségi Ház

      Meg kell vizsgálni egy meleg közösségi ház létrehozásának lehetőségét Budapesten. A közösségi ház a meleg szervezetek otthona lehetne, helyszínt biztosíthatna különböző előadásoknak, konferenciáknak, beszélgetéseknek vagy más közösségi eseményeknek. A közösségi ház továbbá menedékpont is lehetne azoknak a fiatal melegeknek, akik nem mehetnek haza, mert melegségük miatt nemkívánatos személyek lettek a saját otthonukban.

      A közösségi ház építési és működés költségeinek fedezése érdekében el kell kezdeni külföldi és magyar befektetőket keresni. Ebben segítségre lehet sok magyar polgár, akikkel a fent már vázolt szempontok miatt jobb és gördülékenyebb lett a kapcsolattartás, így segítségükre is jobban lehet számítani. Átfogó tanulmányt kell készíteni a közösségi ház működéséről, és meg kell vizsgálni a ház esetleges profittermelési lehetőségeit, amelyek a projectet vonzóbbá tehetik a lehetséges befektetők szemében.

      Tisztelt Ügyvivők!

      A magyarországi melegek képviselete nem lehet egy szűk csoport munkája. Ez mindannyiunk – minden magyar állampolgár – közös ügye kell, hogy legyen, mivel a meleg közösség jogegyenlősége a XXI. század Európájában emberi jogi kérdés. Ezért remélem, hogy ez a nyílt levél, amely az együttműködés, a párbeszéd, a kezdeményezés, a nemzetközi kapcsolatok, a jelenlét, a média és egy meleg közösségi ház fontosságára alapozva fogalmaz meg meglátásokat és javaslatokat, hasznos építőköve lehet a Háttér Társaság a Melegekért (és talán az összes magyar meleg szervezet) jövőbeni munkájának.

      Tisztelettel és üdvözlettel,

      Captain blogger

      captain@paperboat.hu I 5.1.0 I picture source: afterstonewall.com

       

        A sokszínűség érték!

        “Eleged van abból, hogy megszabják hogyan élj, gondolkozz, cselekedj? Hogy a magánéleti döntéseid helyetted akarják meghozni? Hogy ők mondják meg, ki a család? Hogy papír nélkül már szerelmeskedni se lehessen? Hogy ha azonos nemű személybe vagy szerelmes, szerintük erkölcstelen károkozó vagy?

        Ne hagyd annyiban! Írd meg a véleményed Farkas Péternek (peter.farkas@ncsszi.hu), a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet családpolitikai igazgatójának, a most megalakult Magyar Családtudományi Társaság egyik kezdeményezőjének és alelnökének. A sokszínűség érték!

        A levélből küldj egy másolatot nekünk is az info@lmbtszovetseg.hu címre!”

        Személyes megjegyzés: Felháborítnónak tartom, hogy a Nemzeti (!) Család- és Szociálpolitikai Intézet családpolitikai igazgatója egy ilyen, évtizedek óta meghaladott tanokon alapuló egyesülethez csatlakozik. Ez ugyanis ellentétes mindennel, amit a hivatala jelent. A melegek nem részei a nemzetnek? A család nem attól család, mert a tagjai szeretik egymást, nemtől függetlenül? Szégyen, ami ebben az országban zajlik.

        BTW, én csatolom neki a Nyilatkozatot is. Ha már egyszer megírtuk, ugyebár. Nem árt emlékeztetni őket olykor-olykor.

          Az utolsó reggeli

          -          La tua colazione, signor.

          -          Grazie, cara. – válaszolta mosolyogva az öregúr, mint minden reggel, mikor a háztartásvezető letette elé a régi ezüsttálcán reggelijét. Mélázva mered a márványló hullámokra, melyek a kis észak-olasz falu partjait mosták.

          Mint mindig, mióta hazatért, csokoládéval töltött brióst evett és latte macchiatot-t ivott a fénylő reggelben. Kinyújtotta ráncos lábait a mozaikkal kirakott kék teraszon. Gyenge sóhajjal nyugtázta az új napot, és beleharapott a briósba.

          Kezét a kőkorláton nyugtatta. Nem akart már távolra nyúlni.

          Felállt, és nekitámaszkodott. Botját hátrahagyva állt és nézte a távolt.

          Magához vette az üvegbögrét, remegő kezével a cigarettáért nyúlt. Kivett egy szálat a sárga dobozból, és rágyújtott. Lassan, elnyújtva szívta magába a füstöt. Így adózott ő az életnek, mely engedte, hogy hazatérjen.

          Gyönyörű volt a reggel. Az Adria lustán lélegzett, mint az öregúr, kinek kifújt füstje a víz párájával szállt fel. A távolból Rilke kalandorainak korai zsivaja hallatszott, akik mit sem tudtak még a világ végességéről, melyet ő csak annak határa után fedezett fel.

          Végigsimította az arcát. Borotválkozni kéne már.

          Tövig szívta a púpos cigarettát, és elnyomta a még parázsló szálat a fekete hamutálkában. Sóhajtva ült vissza a vászonba, lábait ismét kinyújtotta. Ujjai a mozaikkövek habjaival futottak az erkély szélére, ahol kényszerű partot értek a kék hullámok.

          -          Cara! – szólt hátra – Potresti comprare una bottiglia di Aperol? Penso di averla finita ieri sera.

          -          Naturalmente, signor.

          -          E anche vorrei le tre fotografie, lo sai – le fotografie dei belli ragazzini.

          -          Si, signor. – mosolyodott el a házvezető.

          Három keretes képet rakott le a fa asztalra az öregúr elé, majd visszasietett a házba.

          Az öregúr egy megtört sóhajtól kísérve nyúlt szemüvege felé, majd kezébe vette az első képet. Alatta fiatal gyermekeivel gördült az enyhe szellő az Adria felett.

          Tétován nézte a képen mosolygó szemeket. Mintha egy szörnyű balesetnek lett volna véletlen szemtanúja, úgy csodálkozott rá a keretek közé szorult kesergésre. Milyen furcsa, milyen abszurd, hogy mégis… mégis, az áldozat szája mintha mosolyra görbült volna. Apró falevelek zizzentek végig a teraszon, és ő a képből felpillantva a téli reggelben szálló rózsaszirmokra gondolt. Ünnepélyesen, mélyen nézte a kék párába vesző keleti irányt.

          Lentől zörrenés hallatszott, majd motorbúgás. Nyilván a háztartásvezető indult az Aperolért.

          Zavartan tért rendre a nap felett az öregúr, aki kezébe vette a második képet. Ezen nem volt mosoly. Ezen egy fekete arc volt. Egy mélyből jövő, elhaló valaha-volt csendes kiáltás, amit ő oly esetlenül, oly végtelenül magabiztosan kapott el az utolsó fellebbenő szálnál, ahogyan csak egy elszállt tizenéves gondolhatta, hogy egy vékony fonál nem szakad el sohasem.

          Csendben ült hallgatta a fodrokká oldódó tengert. Szemeit becsukva döntötte hátra fejét, száját résnyire tárta és az örökké megszálló szellővel beszélgetett jóról és rosszról, életről és tovaindulásról – legfőképpen magáról, mégpedig azokról a világrengető percekről, mikor a szikla tetejéről üveget dobtak a vízbe, mikor az erkélyen feküdve váltották meg az életet, mikor a fák alatt szívták magukba a vég minden porcikáját, mikor kávé és Aperol Spritz mellett mállottak másokká, mikor az éjjeli zöld fény alatt engedték el egy élet munkáját a kövek között-

          -          Allora signor, ho comprato un’altra bottiglia, penso che sará abbastanza per questa settimana. Ho comprato anche il piccolo nero taccuino che mi hai detto di comprare ieri – eccolo qui, vorresti una penna signor?

          -          Si, si grazie cara, anche un bicchiere di Aperol Spritz, per favore. Oh, e cara, anche il mio libro – il primo libro.

          -          Immediatamente, signore. – mondta a házvezető, majd percekkel később egy pohár fanyaron izzó italt, egy kék könyvet, egy fekete noteszt és egy tollat tett az öregúr mellé az asztalra.

          Egy korty Aperol Spritz, és nincs ihlet. Az öregúr csalódottan, vádlón nézett a kék tengerpárába veszett kelet felé.

          ’I’m sitting in your living room.’ – mormolta csendesen végül maga elé szkeptikusan a frissen leírt szavakat. Suttogta, szavalta, görgette, ízlelte őket. Végül megtetszettek neki. Megtetszett neki a sor. Letette a tollat.

          Felállt a székből, és ismét a kőkorlátnak támaszkodott. Hátranyúlt, és maga mellé rakta a két képet. Kérdőn nézett kelet felé, majd egy határozott mozdulattal a korlátnak csapta és eltörte az első keret üvegét. Remegő kézzel emelte ki a régi képet. Lassan, simán a tenger felé tartotta, majd elengedte.

          A fekete kép üvegét nem törte el. A képet zavartan, sietve dobta át a korláton, és szemeit lesütötte, hogy ne lássa, hogyan szál a hullámokra.

          A korlátra tette és kinyitotta a könyvet. Az első könyvet, melyet publikált. Bal kezével az életén szaladt keresztül, jobb kezében a poharát tartotta és lassan, kimérten itta az Aperol Spritz-et.

          -          Nem találom… nem találom… – súgta magának az éveket pörgető ujjak felett. – Nem találom…

          Elfogyott az ital. Az üres poharat visszatette az asztalra. A könyvet becsukta, és –  meglepődve, derűsen nézett a borítóra.

          -          Megvagy. – nyugtázta, majd sóhajtva felült a kőkorlátra, lábait áthajtotta a tenger felé. A könyvet szorosan szívéhez fogta, szemeit becsukva gondolt a hullámokra, a hullámokon lebegő képekre.

          -          Megvagy. – suttogta, majd elrugaszkodott a korláttól.

          captain@paperboat.hu I 5.0.9 I image source: brunilde-stock.deviantart.com