Régen írtam már egy ilyen hamisítatlanul csapongó és könnyed bejegyzést, és tekintve, hogy a következő 5-6 bejegyzés már „elkelt” – mégpedig nem is akármilyen témáknak – ezért most csacsogok egy csöppet. Van miről.
Kezdjük azzal, hogy hónapok óta kajáról álmodok. De komolyan. Van olyan, hogy akár egy órahosszán át is fekszem az ágyon, és szó szerint csorog a nyálam a finomabbnál finomabb ételek képzetére. Hat hónapja nem szűnik ez a fura mindig-éhség – tény, hogy nem eszek eleget, de ennek legfőbb oka az, hogy ha eszek is, akkor nem azt, amit akarok, amire igazán vágyok. A csípős ételeket egészen egyszerűen nem szeretem, nem élvezem, mert olyan extrémek, hogy a lelkemet kicsípik. Komoly lelki kihívás a magyar és olasz ételek gondolatától távol tartani a képzeletemet. Testi valómat viszont sajnos annál könnyebb, hiszen az ilyesfajta dolgok errefelé kellemetlenül gyorsan lenulláznak. De mit nem adnék egy rendes pékségért is… ahol nem fűrészpornak kinéző csirkereszelékkel meghintett aszott kenyeret árulnak csupán…
… ezért nagy az öröm, hogy egészen pontosan jövő héten ilyenkor már repülni fogok hazafelé –oh tényleg, említettem, hogy két hónappal rövidül az ázsiai kalandozás? Ennek nyilván megvannak a maga okai – családi, a jövőm vágányra emelése és személyes egyaránt. A családiról inkább nem nyilatkoznék, de azt azért megjegyzem, hogy apámat záros határidőn belül nem hogy egy kiskanálnyi, de akár egy mikrocseppnyi vízben is csont nélkül meg fogom fojtani, olyan iszonyatosan irritáló. Olvasom az e-mailjeit, amik a köztársasági elnök urat is megszégyenítő helyesírással készültek, és lelki szemeim előtt megjelenik a magas, kövér, fújtató alakja, ahogy burkoltan vagy nyíltan engem basztat, vagy rólam hazudozik össze-vissza. Lehet, hogy túl sokáig voltam távol, és ezért a kisebb faszságaira is érzékenyebben reagálok, mint az indokolt lenne, de már maga a gondolat, hogy nemsokára megint szemtől szemben kell mosolyognom vele… huh, ettől komolyan kiver a víz.
Aztán van persze ez az egész egyetem-ügy, ami szintén elég idegesítő, apám önjelölt menedzselése pedig nem teszi könnyebbé a dolgot. A képlet tök egyszerű, 90%, de javasolt afelett teljesíteni az emelt töri érettségin, ami egy IB emelt töri után nem lehet olyan nehéz, de nyilván nem lehet ellazáskodni a dolgot. Oh, de halleluja, felvettek a Károlira – hosszú történet, de inkább nyalogatnék bangkoki 70-80 éves sugardaddy-ket, mintsem hogy oda menjek egyetemre. A Pázmányt viszont megkönnyebbülve húztam le a listáról. Egyébként a már részletezett okokon túl az utóbbi időben azért is szeretnék nagyon jogász lenni, hogy ne csak a jogállam megnyirbálásáért, de az egyetemi rendszerrel folytatott ámokfutásért is lehessen egyszer esélyem elverni a port minden érintetten.
Voltunk Burmában és dél- Thaiföldön. Vízumszerzés volt kis kalandunk elsődleges motivációja, ami rendben meg is történt. Thaiföld bevándorlási politikája egyébként hűen tükrözi az egész társadalom általános mentalitását a külföldiek (’kívülállóak’) felé. Az én vízum-mizériám mondjuk már nem sokat számít, de sokat mond, hogy Fr. Joe, aki több, mint 40 éve él itt, és gyerekek tízezreinek segített kiemelkedni a mélyszegénységből, nem kaphatja meg a thai állampolgárságot, sőt, még az állandó tartózkodási engedélyt sem, vagyis minden évben meg kell újítania a vízumát.
Ez a kis figyelmeztetés, ami a ranongi kikötő határellenőrző pontjánál pedig konkrétan olyan erős röhögésre késztetett, hogy még a sorból is ki kellett állnom – ami nem is volt akkora baj, mert a mögöttem álló nő konzekvensen fogdosta a seggemet.
Mianmarba hajóval mentünk, ami egy nagyon szép út volt; egyike azoknak az élményeknek, amikor valós átfedés van a képeslapok és prospektusok által bemutatott ország és az eddig látott Thaiföld között. Kék tenger, kis zöld pamacs-szigetek… a horizonton pedig Mianmar csupasz dombjai.
Mianmarba teljesen könnyen be lehetett jutni – lévén, hogy az országban diktatúra van, minimum Izrael-szigorúságú határellenőrzésre számítottam, de amikor megláttam a határellenőrök irodáját, ami leginkább az általános iskolám büféjére emlékeztetett, akkor elszállt minden ilyen várakozásom.
Mianmar egyébként még Thaiföldnél is szegényebb, tényleg, az első két lépés után nagyon otthon éreztem magamat már a szegénységben. Érdekes hely, ahol szívesen töltenék több időt is, de pár óra után indult vissza a hajónk, így jönnünk kellett nekünk is. A visszaérkezésnél volt egy kisebb fennakadás – a sorban előttem egy szlovák nőnek nem akartak vízumot adni, amitől én is ideges lettem, lévén Thaiföldön egy kalap alá veszik a keleti EU-tagállamok útleveleit, de végül ő is, és én is kaptunk 15 napot.
Elmentünk Koh Lao szigetére is, ahol a Mercy működtet egy iskolát az ún. „tengeri cigány” törzs gyerekeinek. A szigetre érkezéskor rögtön figyelmeztettek, hogy ne távolodjunk el a part menti résztől, mert a sziget erdejében több mérgező kígyó-kolónia is tenyészik. Nekem, aki már egy béka látványától is fejvesztve menekül, amerre lát, ezt nem kellett kétszer mondani, bár a sziget 1 ember : 1 kutya népességaránya gyorsan elfeledtette a kígyó-problémát, és onnantól kezdve a kutyák elől manővereztem – a kutyák általánosságban sem szíven csücske, a koszos és mindenféle gyetvától göthös kutyák pedig különösképpen nem.
A szigeti gyerekek egyébként nagyon cukik, eleinte teljesen bizalmatlanok voltak irántunk, de gyorsan megtört a jég, és onnantól kezdve lehetetlen volt lerázni őket. A szigetlakók szocializációs helyzete egyébként elég rossz, sok 12-13 éves kislány már a saját gyerekét hozta iskolába – ami feltételezi, hogy kb. 10-11 évesen szültek -, sok gyereken verésnyomok voltak, némelyik csak állandóan sírt, gyakorlatilag mindenféle indok nélkül – ami szintén messzire vezethet, ha bele akarunk kezdeni az okok elemzésébe.
A tengeri cigányok halászatból éltek, de mióta a nagyüzemek halászhajói sáskahadként lepték el (és szennyezik vígan) a térséget, azóta kiszorultak ebből a foglalkozásból – az egyetlen foglalkozásból, amit évszázadok óta űztek -, és virágzik a szegénység, a nyomor, és mindezek mindenféle szociális velejárója. Remélem, hogy a Mercy jelenléte és az oktatás hosszú távon kiemelheti őket ebből, már csak azért is, mivel olyan képzéseket is nyújtanak, mint törzsfőnök-oktatás, ami a szigeti csoportok vezetőit hivatott hatékony vezetésre kiképezni.
Bangkokban az élet megy tovább, van egy új kisfiú az árvaházban, akinek az egyik szeme hetekig nem látszott, mivel eltakarta egy hatalmas seb, amit az „anyja” brutális verése okozott. Kissrác mára viszont már jól van, és mindig szalad felénk, kapaszkodik fel és lehetetlen lerakni, mert olyan szorosan öleli át a nyakunkat, hogy az már-már fojtogató. Gondolom, mennyi szeretet kapott korábban… és ilyenkor persze felmerülnek azok a régi gondolatok, hogy ha ilyen állatoknak – mert erre nincs jobb szó – lehet gyerekük, akit születésétől fogva drogfogyasztásra kényszerítenek, megerőszakolnak, eladnak, prostinak használnak, és mindenféle undorító módon kihasználnak, de egy szerető meleg vagy leszbikus párnak meg nem, akkor valami nagyon, nagyon hibázik ezzel a világgal. Ilyenkor extra bicskanyitogató az álszent keresztény(féle) szólamokat hallgatni a Parlament berkeiből a házasság szentségéről meg hasonló témákról… Sok, nagyon sok embert szeretnék elhozni ide, és a világ sok más tájára is – sajnos ahhoz, hogy ilyet lásson az ember, az országhatárt sem kell átlépni igazából -, és körbevezetném őket a leggusztustalanabb dolgokon, amikkel találkoztam eddig, amit védtelen gyerekekkel tesznek, majd feltenném a nagy kérdést: tényleg? Ezek után is ragaszkodni tudnak ezekhez a beteg elvekhez a szeretet kategorizálásáról? Ez annyira elszomorító…
Szóval szerdán repülök, éjjel landolok Bécsben, ahol a hosszú hétvégét fogjuk tölteni a családommal, majd két hét (kicsit rövidebb idő) otthon, utána Duino és AD Reunion, utána pedig… Boh? Munka kéne, de nagyon. De nincs sehol. Semmi.
captain@paperboat.hu I 5.1.2 I
